Lőrinczi László: Ginzburgot kérdezem

A kérdezés egy római palotában kezdődött. Az első benyomás: kevés ilyen érdekes arcot láttam, a jóság, a szerénység és az értelem megkapó tükrét.

Amit máskor nem szoktam csinálni, most habozás nélkül megteszem, és fényképet kérek róla, hogy tanúságképpen bemutassam az olvasónak. Azt még én teszem hozzá, hogy meghökkentően hűséges a kép, mestermunka a maga nemében, s bennem viszolygó aggodalmat szül, mert arra gondolok, hogy vajon írói eszközökkel lehet-e, tudunk-e mi ilyen portrékat papírra varázsolni?

Agnese de Donato, egy római hölgy készítette a felvételt, s ez sem véletlen, az asszonyi szem és kéz (és lélek) ördöngős avatottsága. Ez a váratlan konkurrencia visszamenőleg is érvényesíti bennem az aggodalmat, hiszen írtam már A Hétben Natalia Ginzburgról, pontosabban a prózájáról, s most azt kérdem magamtól, hogy az olvasó, aki elnézi ezt az arcképet, majd esetleg előkeresi a régi cikket, érez-e valamelyes belső hasonlóságot a vonások és a nyomtatott sorokban megbújó arc között? Tehát inkább őt faggatom, miután hevenyészett olasz fordításban elmondom, hogy mit írtam róla, hadd leljek valami igazolást, de alig-alig ejt egy-két szót, inkább csak szelíd, megbocsátó iróniával hallgat, és csak akkor villan meg kissé a tekintete, amikor a publicisztikai írásait említem; felemelkedik, a könyvespolcán motoz, majd átnyújtja nekem összegyűjtött cikkeinek a kötetét, amelynek ez a címe: Mai devi domandarmi… Ne kérdezz.

Alább még kiderül, hogy ez a fordítás nem egészen pontos, és hogy ez nem mellékes kérdés. De ott, a római palotában, akkor ennyit mondott nekem hirtelenében, s ez elég volt ahhoz, hogy elhallgassak a kérdéseimmel, de ahhoz is, hogy eltűnődjem rajta, igazi értelmét kutatva, mert az olaszul leírt sorra nem ismertem rá azonnal. Persze, a kötetet órák alatt elolvastam, hogy a titok nyitjára leljek. Nos, Lohengrin áriájáról van szó (amelyet tilalmi motívumnak neveznek), ennek az első szavai kerültek címül a könyvre az egyik írás éléről. Brabanti Elzához szólnak a kérlelő szavak, a régi magyar fordításban így: Míg élünk, meg ne kérdezz, / rá vágyódást se érezz, / hogy hívnak és ki küld, / mely földnek népe szült.

Tegyük egymás alá – énekelhetően – a címül választott első sort:

Mai de-vi do-man-dar-mi

Míg é -lünk, meg ne kér-dezz…

Ki fordította Wagner szavait olaszra és magyarra és helyezte a wagneri dallamra? Ginzburg nem idézi az ő olasz fordítóját, én sem néztem utána, hogy az első látásra is konzseniálisnak tetsző magyar szöveget ki írta. Nem, ez így van jól, így szimbolikus, hadd lebegjen a jótékony köd a tett körül, fémjelezze az alkotást maga az alkotás, az író­ról pedig beszéljen az írás, arcát csak az fedje fel, amit a papírra ró. A „mai” azt jelenti olaszul, hogy soha, ami nagyon szigorúan és örökérvényűen hangzik, talán mert az olaszok közelebbi kapcsolatba kerültek az időtlenséggel azon a csodálatos földön, ahol Aeneas lábanyomát is keresték. Magyarul megszelídült, mint ahogy a Duna mentén valahogy szelídebbek a temetők is: míg élünk… Addig áll szemtől szemben író és olvasó, míg élünk, s tulajdonképpen ez a fordítás utal vissza igazán arra, amit Ginzburg címválasztása kifejez; így találkoznak a lelkek…

Ha eljő az utókor, a késői olvasót senki sem tilthatja el a kérdezéstől. De míg élünk, írjunk úgy, hogy ne kelljen kérdeznie, siessünk elébe a válasszal a fel nem tett kérdésre is, azzal, amit írunk. A kortárs irodalom parancsszava-e ez? Igen, az; Ginzburg azért ír publicisztikát, hogy kérdések nélkül is jól megismerjük kortárs-mivoltában, írói kötelességteljesítés közben, az emberség élő lelkiismereti tusájában. Dehát mi mindenből áll az emberi élés? Tanulásból, munkából, szerelemből, gyönyörködésből és szórakozásból, igyekvésből és lemaradásból, egy-egy nagy célból, ami­re mindent felteszünk… A nagy szö­vevényben pedig el kell igazodnia mindenkinek, a tömegnek, a több­ségnek, a mindennapi embernek – bár ez a konvencionális kifejezés nemcsak sértő, hanem pontatlan is, mert mindennapi ember nincs, mindenki egyformán rendkívüli a maga módján, s az élet is mindenkinek rendkívüli, hiába élt előttünk annyi nemzedék… A kortárs író mind­ehhez a tükör: belőle kell kiolvasni egy kis segítséget, kérdezés nélkül, arcának-lelkének a tanúságát keresve – hát így akar publicisztikát írni Natalia Ginzburg.

Egyszóval, önarckép-publicisztika ez. Ahogy a piktor festi meg önmagát, legtöbbször mély szembenézéssel, mintha a tekintetével akarna vallani a művészetről, arról, hogy mit és hogyan lát, mit üzen és szuggerál nekünk, akik a képe előtt ál­lunk, és bizony nem véletlenül, ha­nem azért, mert csakugyan kapni akarunk tőle valamit, átvenni tőle egy hangtalan üzenetet, önmagán keresztül a világról, amelynek mi is részesei vagyunk, és amely ezer kér­dést tornyosít elénk.
Az a cikk, amelytől Ginzburg kötete a címét kapta, tulajdonképpen zenei írás, operai emlékek felülvizsgálata. Ezekből az emlékekből harsan ki Lohen­grin tenorja. Azt írja Ginzburg, hogy gyakran – vagy legtöbbször – nem „érti” a zenét, süket a füle és a lel­ke, csak a kételye eleven, hogy vajon mitől és miért van ez? Aztán van néha egy pillanat, amikor úgy érzi, hogy egy hang, egy melódia mindenért kárpótolta, mert valahogy elrendezte és elcsendesítette benne az életérzést, békét és megnyugvást teremtett a lelkében, éppen úgy, mint abban az emberben, aki gyak­ran nem érti, hogy ez vagy az miért történik éppen vele, hogy miért csak őt próbálja meg az élet – hogy az­tán egyszer, váratlanul felismerje a véletleneken felül uralkodó, előrehaladó élet értékét és értelmét, és ez elég, mert olyan, mint az égből pottyant ajándék, de a legszebb benne az, hogy nem is az égből pottyant, hanem a társadalom, a világ adta – mert valamiképpen a jobbik része vagy oldala felé keve­redtünk és a vonzásában élünk. Egy másik írása a lakáskeresés izgalmai­ról, keserveiről és soha ki nem elé­gítő eredményeiről szól.

Mindenki álmodozik egy ilyen vagy olyan otthonról; eljön az ideje, hogy meg is kell teremtenie. Ekkor derül ki, hogy olyan otthon, amilyenről álmodunk, talán nincs is: ennek ez a hibája, annak amaz, egyik hideg, a másik drága, a harmadik messze van – és a tényen kívül leverő a kiábrán­dulás is, amit az újsághirdetésekhez, üzenetekhez, ajánlatokhoz és lehető­ségekhez képest érez a kereső em­ber. És végül mégis megvan az ott­hon, amely nem olyan, mint ahogy a regények írják, de mi mégis réme­sen szeretjük, mert benne élünk, itt örvendünk és itt veszekedünk, itt nőnek fel a gyermekeink: ez az életünk. És itt öregszünk meg. Én jártam abban a lakásban, amelyről az írás szól, az eléggé ócs­ka, némiképpen kipofozott római palota negyedik emeletén, ahová lift nélkül ballagtam fel. Képzeljék, a mennyezet gerendás, és nincs központi fűtés benne. A régi, óriási szobákat télen villanykályhákkal fűti Natalia Ginzburg. Kertes kis lakást szeretett volna, fák árnyékában, csendes és nyugalmas kis szigetet, de mégis ez az otthona, négy eme­letnyi magasságban az őrülten ka­vargó római forgalom fölött; a le­gendás Mars-mezőn lakik ez a sze­líd asszony, a Pantheon közelében. Itt dolgozik, itt boldog; és nem tö­rődik azzal, hogy a telefonban néha felharsan egy csábító hang: „Halló! Itt Piave lovag beszél! Mikor jönnek el megnézni a lakosztályomat? Gyönyörű! Házitelefonja is van! A fürdőszobát fekete alabástromoszlopdíszíti, tele mozaikkal, amely halakat ábrázol… Csak telefonáljanak, azután megteáznak a feleségemmel, én meg elviszem magukat a lakásba, még pihenhetnek is az erkélyen, ahonnan páratlan kilátás nyílik Rómára, s közben iszunk is valamit…” Nos, igaza van, nem kell az ilyen szirénhangokra hallgatni, mert az élet más, és élnünk kell.

Van az utazókról is egy példázata, azokról, akiket valami vágy hajt, hogy lássanak, új dolgokat hallanak (és mind ilyenek vagyunk), ám erősen ügyetlenek (és nem vagyunk-e valamennyien ilyenek?). Persze, akad utazó, aki könnyedén, céltudatosan jár-kel, pompásan bánik a pénzzel, kitűnően vásárol – de ne gondol­juk, hogy ezek a boldogabbak!

Nem, a megelégedettség ürességgel párosul; akkor már boldogabb a többség (még ha nem is érzi ezt azonnal), amely ügyetlenül totyog ide-oda, nem informálódik, hanem bámészkodik, gyakran eltéveszti az útirányt, és néha még hazatérni is fél, mert arra gondol titkos szoron­gással, hogy otthon valami kellemet­len újság várja. Ne restelljük ezek­hez számítani magunkat! Az ügyet­len utazó azért igazi utazó, mert mindig megmarad olyan embernek, amilyenek általában vagyunk, tele sokféle gyötrő kérdéssel és gondo­lattal, de bátorsággal is, hiszen mégiscsak nekivágtunk az útnak. Holott az ügyetlen utazók „legelő­ször is attól félnek, hogy lekésik a vonatot vagy repülőt… hogy más vonatra vagy repülőre ülnek, és ki tudja, merre kötnek ki… hogy va­lami fontos dolgot otthon felejtet­tek… hogy bezárták a bőröndjüket, de elveszítették a kulcsát… hogy mindenestül elveszítik a csomagjukat…” és így tovább, és így tovább. Ezért bátor az ügyetlen uta­zó, ezért nézhet el gőgösen – ha már otthon van és végre megnyugo­dott – azok fölött, akik a magabiztosságukkal dicsekednek, akik kitűnően vásároltak. Emberibb ember az ügyetlen utazó, méltán lehet büsz­ke erre.

Megismétlem (mert Natalia Ginzburg is ismétli), hogy amíg mindezek megtörténnek velünk, meg is öregszünk. A gyermekek elhagynak és csak néha térnek vissza, lármásan és még zajosabb újdonságokkal, amelyek számunkra nem is újdonsá­gok, csak a zaj marad meg belőle, amit mi nem értünk. Kár közbeszól­ni, mert leintenek bennünket vagy egyszerűen nem hallják a szavun­kat, jobb hallgatni, némán nézni őket, megvárni, amíg – ugyanolyan lármával – újra elvonulnak. Mi ma­rad tehát az öregnek? Az, hogy las­san, gondosan kisikálja utánuk az otthont, a helyére tegyen mindent, ragyogó tisztára söpörje a szobá­kat… és megint csak várja őket, hogy bezúduljanak és mindent feldúljanak.
Sziszifuszi ez a munka? Dehogy! Hiszen minden nemzedék (és jogosan) úgy érzi, hogy – névtelenül és észrevétlenül – felbecsülhetetlen értékű és jelentőségű munkát végzett és végez mindhalálig, és ez így igaz és jó, annál is inkább, mert minden gyerek is megöregszik egy­szer, és akkor majd ő gondol arra – mint az az öregasszony, akiről Ginzburg ír –, hogy „a halála után valaki felmossa-e majd a padlót? Valószínűleg, de nem biztos. Ez a„nem biztos” a miénk, akik most vagyunk, és még sok ilyen „nem biztos” van az elménkben, még ha titkoljuk is vagy nem beszélünk róla. Mi en­nek az oka? A természetes emberi becsületesség és szemérem, mert úgy gondoljuk, hogy mások okvetlenül jobban értenek a mögöttük rejtőzkö­dő dolgokhoz. Ginzburg mindig a szemérmesek nevében ír, de bátran és őszintén, akár filmről, regényről, művészetről, írókról, eseményekről, ismerős vagy ismeretlen emberekről esik szó, néha olyan dolgokról, ame­lyek idegenek a távoli olvasó tudatában. Ám a tanulság érvényes a mi szempontunkból is, ha éppen olyan egyszerűen fogalmazzuk meg, mint a régi római házban élő írónő: hogy a sokak véleménye felér a legna­gyobb szakértő véleményével, és legalább olyan fontos, mint emezé. Itt nem mulaszthatok el egy példát: a Cuorét, De Amicis ifjúsági regényét világviszonylatban jelentős műnek tartják.

Ginzburg visszanéz gyermekkori tudatába, és úgy találja, hogy fellengős, kissé komikus, előregyártott jellemekből készült történetként hatott rá. Főként Ernestót, a műhibákkal ellátott kis strébert találta ellenszenvesnek és taszítónak. Könnyű volna most rámondani, hogy igaza van. Inkább a példát jegyezzük meg, bár nem egy szakértő vé­leményét tükrözi. Ginzburg kötete 1970 végén jelent meg, és két hónap alatt három ki­adásig ért el. A Stampa hasábjain azóta is tovább írja cikkeit. Az egyik arról szól, hogy megpróbált publicista-igazolványt szerezni, számos pályatársához hasonlóan. De nem kapott, mert nem tudta beszerezni azt a rengeteg papírost, amit az il­lető szakmai szövetség követelt, és azt írja valahol, hogy főiskolai oklevele sincs.

Róma-Bukarest.

Megjelent A Hét II. évfolyama 35. számában 1971. augusztus 27-én.