A legújabb román film, a Félix és Ottilia nézői közül bizonyára kevesen tudják – ebben a címlista is ludas, szó esett már róla A Hétben –, hogy az a dalszöveg, amelyet egy férfihang (Aurelian Andreescu) oly kellemesen énekel hozzá – érzelmes kommentárként – a film egyik-másik jelenetéhez, George Călinescu Consult toţi filozofii (Kérdem a bölcselőket) című verséből dob a dallam szárnyaira néhány strófát. Mert Călinescu nemcsak regényt írt Ottiliáról, hanem több verset is, megfogalmazásukban könnyed, sanzonos költeményeket, amelyekből nem nehéz kiolvasni az eminescui ihletemléket, de a sorok mélyén fortyogó tépelődést, férfivívódást sem, ami végül is ezeket a dalszerű szövegeket igazi költészetté avatja. A tárgyilagos, hűvös, néha malíciózus vagy egyszerűen felkiáltó-elbámuló megjegyzések, amelyekkel az Enigma Otiliei-ben ezt a furcsa lányt, a történet főalakját – de a többi szereplőt is – jellemzi, a versekben nyomtalanul eltűnnek és fölolvadnak a szerelmes lírában. Tilnek, Tilynek becézi hősnőjét, akihez – úgy látszik – a szenvedély elszakíthatatlan emlékláncai kötötték hosszú időn át, és ezért ezeknek a verseknek az ismeretében, és nemcsak a regényt forgatva, talán teljesebben láthatjuk Ottilia alakját.
Jó, sőt magától értetődő ötlet volt tehát a filmíró vagy rendező részéről, hogy leitmotívként belopta ezt a verstöredéket a cselekmény forgatagába, ám az igazi érdem a zeneszerző Anatol Vierué, aki izgalmas, lelket fölkavaró, lidércnyomásosan nyugtalanító dallamot komponált hozzá, és ezt a kísérőzene egészében is hatásosan fölhasználta. Azt mondja ez a vers, úgy kezdődik, hogy „Mit rejt a mi világunk? Mondd el, Ottilia…”
Kissé szabad a fordítás, de nem hűtlen a költő-regényíró szelleméhez, mert versben és regényben is a nagy titkot kutatta, amely változatlanul körül lebegi a román irodalom egyik legeredetibb, legérdekesebb, gyönyörűen megírt nőalakját – ahogy ő látta a világát, a század elején, a régi Bukarestben, ahogy ő látta Ottiliát a jövőt kereső fiatalok és tébolyult öregek között, egy tökéletesen fölemésztődött polgári lét roncsai és romjai fölött lebegve. Igen, lebegve, de nem úgy, mint a szabad madár, hanem mint a letépett virágszál, amelyet magasba kapott a szél…
Ragaszkodjunk ehhez a képhez, amikor a regényben megírt történetet idézzük, amelyből végül is a film cselekménye megszületett. Csakugyan virágszál ez a tizenkilenc éves lány, karcsú, sudár törékeny és szép, ám mivel forgószelek hányják-vetik, az élet bizonytalanságai nyugtalanítják, már-már beleőrül a lebegésbe, tehát állhatatlan és szeszélyes, rapszodikus és szenvedélyes, de mégis bölcs, mint aki a múló élet rejtelmeibe már belelátott. És elég erős és határozott is ahhoz, hogy elkerülje azt a virágsorsot, amelyet Arghezi így írt meg egyik késői versében:
A mezsgyeszélhez nyűgözött virágok
parányi szirma fölrepülni vágyott,
mert sorsát nem úgy szabták ki a kezdetekben,
hogy elhagyja a földet és pilleként lebegjen.
S mert csal a vágy, mely fölfelé repít,
kerülni kezdte, lám, a csillár fényeit.
A pillangó most könyvemen piheg,
mikor a gyertyám is már régóta hideg.
Nem tudta, hogy gyökértelen-repesve,
halála lesz a fény, bár olyan nagyon kereste.
(Vágy, 1964)
Társadalmi, azaz valóságos nyelvre lefordítva a helyzetét, Ottilia árva lány, akit nevelőapja (elhunyt anyjának a második férje) tart szűkös kegyelemkenyéren. Annyi energia és kitartás nincs benne, hogy valami munkára gondoljon – zongoraművésznő szeretne lenni, de a tanulása teljesen esetleges –, tehát elfogadja az idős földbirtokos, Pascalopol udvarlását és gondoskodását, ami toaletteket, szórakozást, utazásokat, anyagi jólétet biztosít számára; másrészt vágyik az igazi szerelemre is – ezt találja meg a tizennyolc éves Félixben, a félig-meddig rokon orvostanhallgatóban –, ám gyakorlatias női ösztöne azt súgja, hogy ez a szerelem mindkettőjük számára végzetessé válhat – Félixet a korai házasság akadályozná a tanulásban, ő maga nincstelen helyzetbe kerülne –, ám képtelen, sőt egyszerűen eszébe sem jut szembeszegülni a sorssal és megküzdeni vele az igaz szerelem kedvéért.
Körülötte a vagyonéhes rokonság viszont alig várja a bukását, illetve kihullását a környezetből, ami ismét csak arra ösztönzi Ottiliát, hogy a szépségét kihasználva gyors társadalmi érvényesülést próbáljon elérni. Nos, ez az a komplexum, amelyben Félix nem tud eligazodni, amelynek a rugóit nem egészen érti, ezért veszi körül a rejtély levegője Ottiliát az alig érettségizett fiatalember szemében; ezért kapta a regény az Enigma Otiliei címet, amiből magyarul (Irodalmi Könyvkiadó, 1964) Ottilia titka lett, illetve – a budapesti kiadás (Magvető, 1965) borítóján Egy titokzatos lány. Nos – kérdezhetné bárki –, lehet-e szeretni, vagy érdemes-e szeretni egy ilyen lányt, akit a kétértelmű titkok sűrű légköre vesz körül? Călinescu éppen erre a kérdésre ad választ csodálatos jellemrajzával: ezt a furcsa lányt nagyon lehet szeretni.
A regény témája tehát (s nemcsak a címe) elvitathatatlanul: Ottilia titka. S a titok hiába gyötri Félixet, sohasem érti meg igazán. Ezt az Ottilia-könyvet történetesen e sorok írója fordította magyarra. Nem először történik meg velem, hogy filmen látom viszont azt a regényt, amelyet mint fordító és „rendkívüli olvasó” soronként és szavanként helyeztem nagyító alá, hogy a mondanivalóját megfejtsem, de még a benne kavargó levegőt is mikroszkopikusan megvizsgáljam. Másfél évtized távlatából lelkesen emlékszem vissza arra, hogy milyen nagyszerű hangulati teljesítménynek éreztem Victor Iliu filmjét Slavici Jószerencse malma című kisregénye nyomán. Kevésbé kellemes az emlék, ha két Sadoveanu-regény, A balta és A parasztkapitány filmváltozatára gondolok.
Amíg a Félix és Ottiliát néztem, nem szabadulhattam attól a benyomástól, hogy Ioan Grigorescu, a film írója, egy más Ottiliát rajzolt meg, akinek a története eléggé egyszerű: első pillanattól kezdve úgy ismerjük meg, mint Pascalopol valószínű aráját, s nem kelt meglepetést, hogy nevelőapjának a halála után eltűnik vele. Félix iránt fellángolt szerelme csupán intermezzo, talán nem is lángolás, hanem szórakozás, amelyet aztán finoman és nőiesen be is fejez, és amely arra is jó – ha nem is egészen tudatosan –, hogy kissé féltékennyé tegye az idős vőlegényjelöltet, és még jobban magához láncolja. A társadalmi pozíció és „charme” könnyen győz az ifjúság pénzben ki nem fejezhető, de pénzt nem is érő aranyával szemben…
Hogy ez így van, kitetszik abból is,hogy a film a Félix és Ottilia címet kapta, amiben nem nehéz felismerni a Rómeó és Júlia, Trisztán és Izolda, Csongor és Tünde irodalmi párját, és a felsorolást persze még folytatni lehetne. Egy nagy, fiatalos szerelem lebírhatatlan tüzére utalna tehát, aminek ebben az esetben – például – az lehetne a tragikus megoldása, hogy Pascalopol kegyetlenül elragadja a lányt. Csakhogy erről szó sincs, annál is inkább, mivel Pascalopol is más, mint a regényben, nem testes, pirosarcú, nehézkes mozgású földbirtokos, hanem elegáns, imponáló, középkorú férfi (Sergiu Nicolaescu), aki a filmbeli valóságban, de színészi megjelenésben és teljesítményben is „lejátssza” a fiatal fiút, Félix-Radu Boruzescut.
De elvileg egy filmnek nem kell ragaszkodnia az ihletforrásul használt irodalmi műhöz, regényhez vagy színdarabhoz, sőt! És egy filmet sohasem kell úgy nézni, mint az alapul vett írásmű képes változatát. Ioan Grigorescu élt is a filmíró természetes szabadságával, és semmi kifogás sem emelhető az ellen, hogy más kezdetet és befejezést adott a cselekménynek és némileg magasabb síkra helyezte – társadalmilag – az egész történetet, félig-meddig nagypolgári-arisztokrata környezetbe és hangulatba.A széthúzó erők úgyis megmaradtak, a roncsok megmutatkoztak – érdeme ez főként a Stănicát játszó Gheorghe Dinicának (a történet érdekes és sokágú, a családi galéria beszédes) –, de fentmaradt – kérdőjelesen – a most már másfajta titok, a film titka, hogy miért lett a cím Félix és Ottilia, holott a két fiatal szerelme csak vázlat és párbeszéd, mindenféle szerelmi dialektika nélkül? Érzésem szerint ezt kellett volna jobban kiragadni a regényből, és sok látványos, de fölösleges jelenet helyett Félix és Ottilia szívet dobogtató, elragadó és lesújtó, gyönyörködtető és megdöbbentő szerelmi párharcát ábrázolni a szép, színes képkockák nyelvén, amiből rengeteg ízelítőt nyújtott a két operatőr, Gheorghe Fischer és Sandu Intorsureanu.
A félszeg Félix, a kimért és hideg – bár nagyon szép – Ottilia (Szőnyi Júlia) filmbeli szerelme messze van attól az érzelmi párharctól, amelyet a regényből mint legszebb emléket őrzünk, és amelyet (Deák Tamás fordításában, G. Călinescu legszebb versei, Ifjúsági Könyvkiadó, 1967) az író így foglal össze a költészet tömör nyelvén az egyik Til-versben:
– Szeretsz? – kérdeztem Tilt, miközben öleltem.
Felkacagott, haja rám hullt, s azt mondta, hogy nem…
…Tündöklő éj volt és a bolygók éneke csendült
Til cirógatva sörényem, mondta csak: nem.
Ujjait úgy feszítettem, akárcsak a lantnak a húrját,
dúvadak bőgtek a fák közt, panaszos-szomorún.
Til megölelt, lihegő kebelemre omolva epedve,
ajkain halk susogás remegett: az a nem.
Ezt a hangulatot a filmíró, valamint a rendező, Iulian Mihu, nem vitte be a színes képek levegőjébe; ezt az epedve kimondott nemet. Pedig hát Ottilia alakját ez tette halhatatlanná.
Megjelent A Hét III. évfolyama 16. számában, 1972. április 21-én.