Vigorelliről sok mindent hallhatott az utóbbi tíz-tizenöt esztendő során az is, aki nem foglalkozott rendszeresen olasz irodalmi dolgokkal; a neve jött-ment a határokon, folytonos és izgalmas kapcsolatban az Európai Íróközösséggel (amelynek ma is vezetője, bár a kitűnő és fontos folyóirat, az Europa Letteraria, a közösség több nyelvű orgánuma mintegy négy éve megszűnt, de Vigorelli nyomatékosan megjegyezte beszélgetésünk folyamán, hogy „sono in cerca di soldi”, pénzt keres a feltámasztásához), és tudják róla azt is világszerte, hogy nemcsak elmélyült, de szenvedélyes és vitatkozó kedvű irodalmi kritikus, emellett kivételes tudású színházi szakember. Lehet, mások azt is hallották, hogy kenyere a képzőművészeti kritika is, én nem tudtam róla. De néhány hónappal ezelőtt Amerigo Tot, a magyar származású római szobrász megajándékozott egyik albumával, amelyhez Giancarlo Vigorelli írt bevezető tanulmányt. Ebben idéz néhány szót Baudelaire-től: “Mais les vrais voyageurs sont ceux-lá seuls qui partent – pour partir.” Nos, ez elsősorban reá jellemző, az indulás kedvéért való folytonos újra-elindulás, mindig és csakis lázasan és hevesen, ahogy erről most legutóbb Bukarestben is tanúskodott, írószövetségünk vendégeként. Amióta megszűnt az Európa Letteraria, Vigorelli egy színházi folyóirat, a nagyon régi és nagyon becsült Il Dramma főszerkesztője, természetes volt tehát, hogy újabb munkakörében hallassa szavát, és az Olasz Könyvtárban szenvedélyes előadást tartott arról, hogy a drámai műfajt miért tekinti harmadrangúnak az olasz irodalmi konvenció… Itt ígérte meg, hogy szakít némi időt A Hét számára is. De ezt az időt az Athénée Palace halljában nehéz volt „tisztán” mérni, mint a futballpályán, vendégek és telefonhívások között.
– Elmondaná-e, hogyan fonódott össze az élete az irodalmi nemzetköziség szervezésével?
– Nem. Nem az életünk a fontos, hanem az, amit teszünk.
– Így fogva fel az életet, mi késztette az első lépésre a nemzetközi „nyitás” irányában?
– A két világháború között a nagy külföldi irodalmak nem kaptak „útlevelet” Olaszországba. Az olasz irodalmat nyomasztotta a fasiszta szellemi autarkia. Hamar felismertem, hogy minden irodalomnak – az olasznak is – szüksége van a külföldi értékek megismerésére. Ezért kezdtem francia irodalommal foglalkozni, és szakvizsgadolgozatomat Gide-ről írtam.
(Itt mindjárt szünet következett, mert megérkezett Eugen Jebeleanu, akit meleg öleléssel fogadott Vigorelli. Felhasználva ezt a virtuális időt, és mivel nem beszélt az életéről, most teszem hozzá, hogy ezt a szakdolgozatot 1938-ban írta, amikor huszonötéves volt. Milánóban született (1913), szűkebb hazája tehát Lombárdia. Sokat foglalkozott a lombárdiai irodalmi hagyományokkal, és egy másik interjújában elmondta – a Románia Literară munkatársának –, hogy nemsokára megjelenik egy esszékötete, amely Manzonitól Gaddáig, és még tovább is, áttekinti kritikailag a lombárdiai származású írók műveit. Jövőre, A lessandro Manzoni halálának századik évfordulójára Manzoni e la sua vera gloria – Manzoni igazi dicsősége – címmel külön könyvet ír az olasz regény úttörőjéről. A mai francia irodalomról 1959-ben írt terjedelmes áttekintést, 1963-ban pedig nagy feltűnést keltett Il Gesuita proibito – A tiltott jezsuita – című könyve Teilhard de Chardin-ről (1881–1955), a francia humanista paptudósról.)
Amikor Vigorelli újra felvette a beszélgetés fonalát, arról tett említést, hogy a francia kitekintés érdekében sokat tett Carlo Bò, aki ma az egyik legnagyobb tekintélyű olasz kritikus.
– És Pavese munkássága?
– Igen, éppen mondani akartam – folytatta Vigorelli –, hogy Cesare Pavese már valamivel korábban megkezdte a „kitörést” az amerikai és angol irodalom felé, mellette pedig Elio Vittorini munkássága jelentett nagyon sokat. Ma pedig el lehet mondani, hogy az olasz irodalom „nyílt” irodalom, annyit és olyan gyorsan fordítanak olaszra.
– És milyen minőségű ez a fordításirodalom?
A kérdés kissé meglepte, és nem is válaszolt reá mindjárt, mert újabb szünetek következtek.
– Nem – folytatta később –, nem mindig irodalmi értékű, sőt inkább ritkán nyújt külön élményt. De fontosabb talán az, hogy a fordítók gyorsan és sokat dolgoznak, csaknem azonnal informálják az olasz olvasót a valamirevaló külföldi művek tartalmáról, és ez rendkívül jelentős.
Elmondtam, hogy Közép-Európában milyen kiélezett hagyományai és szabályai vannak a műfordításnak, és megemlítettem azt a babitsi elvet, amely szerint a fordított irodalom a legigazibb nemzeti irodalom, mert nem lehet lefordítani. Ezt érdekesnek találta, de túlzottnak is.
– Arra kellene törekedni – mondta –, hogy minél gyorsabban és minél többet tudjunk egymásról. Az sem volna baj, ha ez néha a színvonal rovására történne. Mert például – koppantott energikusan az asztalra – be kell vallanom, hogy egyáltalán nem ismerem a romániai magyar irodalmat, bár hallottam, hogy nagy tehetségű íróik vannak. Nagyon szívesen olvasnám és közölném is a maguk íróit, ha erre módom lenne. Miért nem tesznek ebben a tekintetben is valamit?
A beszélgetésnek itt vége szakadt, lejárt a nehezen összerakott „tiszta” idő. Így hát csak azzal búcsúzhattunk el, hogy ezen bizony gondolkozni kellene.
Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.
