Végigfagyoskodtam a fél nyarat Párizsban és a kora őszi Észak- Olaszországban, de október elején augusztusi meleg fogadott Cagliariban, a szárd sziget déli partján. A langyos tenger és a napfény csábítja meg a fürdőtöket, mégsem, nyújt bukolikus képet a vidék; nem, mert a kiszáradt növényzet olyan, mint a puskapor: egy eldobott cigarettavégtől pillanatok alatt lángban áll egy egész domboldal. Kísérteties volt az utazás, este, a város felé: tizenhét-tizenöt tűzvészt számoltam össze a homályban, nemegyszer ott szökdöstek a szikrák az autóúttól néhány méternyire.
Mit gondolnak, mi történik ilyenkor? Mert én vártam a vészt jelző harangkongást, a rohanó emberek robaját, autók hajszolt berregését. De nem történt semmi, nem is láttam embert a tüzek környékén. „Mi ez?“ – kérdem a kocsivezetőtől.„A, majd elalszik magától …“ Úgy fogják fel itt a füvet-bozótot-fát (fát! – és milyen kevés van belőle) pusztító tűzvészt, mint valami elkerülhetetlen kellemetlenséget, amelynek egyszer majd véget vet az eső, útját állja egy árok, csatorna, patak… Bosszú, hanyagság, véletlen? Mind a három eset lehetséges, de nem fontos, a kutya sem törődik azzal a kis lánggal, füsttel. A tűzoltók itt meg sem jelennek, még jó, hogy vigyáznak a városra.
A város pedig nő, terjeszkedik, a forgalom zűrös. De a kikötőben még látszik a háborús bombázás nyoma. Egy óriási, romos telken a tavaly egy táblát láttam, amely azt hirdette, hogy itt épül fel a Tartományi Tanács (Giunta Regionale) palotája. S valami alapozás is látszott… Nos, most sincs több ennél, de a tábla is eltűnt.
Mi egy külváros felé tartunk a délutáni autókirándulás után, hogy megnézzünk egy „festát”, tánccal-dallal egybekötött népünnepséget. Éppen egy délvidéki (campidanói) csoport táncolt, amikor odaérkeztünk. Tetszett a fehér-fekete viselet, az egyszerű körtánc, ezután pedig vártuk az énekeseket. Fel is ment az emelvényre néhány öreg és összedugta a fejét. Végül az egyik beleszólt a mikrofonba: „Kezdenénk, de kéne egy Mezza voce…“ Semmi. „Per Favore, Una Mezza Voce…“ Mi lehet ez a Mezza Voce, ez a félhang? Végül felugrott a színpadra egy kövér fiatalember, és minden kiderült. Amolyan félkórus kell itt az énekhez, a dallam lezárásához, azért „Mezza“ a szerepe, mert nem énekel végig. A szép, keletiesen nyújtózkodó és mégsem egyhangú sirató-dallamok végén ez a négy-öt „Mezza voce“ rávág a frázisra – ha jól hallottam – egy felső kvintet, de talán csak az utolsó szót vagy éppen a szótagot ismétli meg.
Diót, mogyorót, törökmézet, szárd kalácsot árultak a sátras kofák, és bottal tartották távol a rakoncátlanabb gyermekeket.
Este, amikor vacsorához ültünk, fantasztikus fényképeket mutatott egy fiatalember. Ezek is egy „festán“ készültek, egy távolabbi faluban, de ehhez egészen más volt a „zene“. Az ünnepség tulajdonképpen egy lovasjátékból áll, amelynek az a lényege, hogy a lovasoknak át kell jutniuk egy kapun, a pálya legtúlsó végén. Ám joguk van egy hosszú bottal úgy akadályozni a vetélytársakat, ahogy éppen kedvük tartja. Óriási csihi-puhi kerekedik ebből már a pályán, a kapu előtt meg éppen verekedéssé fajul a mulatság. Véres arcokat, földön heverő testeket mutattak a fényképek, de a legszánalmasabb állapotban a legártatlanabb résztvevők, a lovak voltak… Ilyen szárd mulatság is van még.
Ezek voltak az első napok pólusai a nagy egyetemi városban (nem az egyedüli a szigeten, Sassariban is van egyetem), állandó zenei és színházi élet híján maradt még a mozi, de nem láttam semmi érdekest. Amióta Olaszországban vagyok (és már több városban megfordultam), szeretném megnézni Fellini Rómáját; lehet, hogy remekmű, de a film efemér életére jellemző ennek a nemzetközi visszhangot kiváltott alkotásnak is a gyors „elsüllyedése“.
Barangolásaim alatt fedeztem fel – végre – a nagy tengerparti sétányon Mario Russo kiállítását. Ezelőtt nyolc évvel, Rómában találkoztam először a képeivel, és tetszettek. Russo 48 éves, és nem volt absztrakt abban az időben sem, amikor egyebet alig lehetett látni Rómában. Most már, egy-két éve, mindenfelé kezdenek visszatérni a figurativizmushoz.
Russónak tehát nem kellett leírnia ezt a kanyart. A kiállítás anyaga ezelőtt két évvel, 1970-ben készült, amikor a római festő hosszabb időt töltött Szardíniában, a kiállítás címe éppen ez volt: Russo és Szardínia. A terem, amelyben egy helybeli műbarát-társaság a kiállítást megrendezte, nem éppen ideális az ilyesmihez, főként a rossz világítás miatt, de azért a döbbenetes erővel megfestett képek így is érvényesültek. Ezeken a képeken a szárd ember komor és fáradt, a természet zord, sőt vad. A kiállítás katalógusában egy helybeli kritikus azt írja – udvarias szemrehányásként –, hogy Russo „az eltűnő“ Szardíniát festette meg… De hát a jó művész igazát nehéz elvitatni; azt akarta megmutatni, ami fájt neki.
Utóirat
Ezt a levelet már a kontinensen fejeztem be. Néhány órára Sorrentóban vagyok, Nápoly mellett, útban hazafelé. Az előbb egy újság került a kezembe, húsz sor volt benne az otthoni áradásokról. Itt még mindig nyárias az idő, a tenger szelíd és mozdulatlan. Messziről idelátszik a Vezúv. Felhőtlen az ég, az óriás békésen hallgat… Estefelé a vonat majd Pompeji felé visz. Az ember és a természet küzdelme még nem fejeződött be. Nem tudom, mikor látnak napvilágot ezek a sorok, és érdekelnek-e valakit. De én üzenni szeretnék általuk, hogy hazagondolok és nehéz a szívem.
1972 október közepén
Megjelent A Hét III. évfolyama 44. számában, 1972. november 3-án.
