Németh László halálára
Az az aggodalmasan aprólékos, meg-megújuló és a kanti megismerési körök ellentmondásosságát idézően makacsul terjedő-sugarú készülődés és felfedezési láz, ezzel együtt az azonnali, villámgyors eredményközlési vágy és buzgalom (azért aggodalmas, hogy időszerű-e, nem késő-e mindaz, amivel ismerkedik és amit átad), és a roppant életmű, amely mindebből megszületett, Németh Lászlót a Leonardo-, Bolyai János- vagy Dosztojevszkij-típusú lángelmék – a hosszú úton kitartóan menetelő, százfelé tekingető, irányt tévesztő, ágtól-szakadéktól sebesülő, tulajdonképpen tehát kimeríthetetlen energiájú magányosok – emberileg is rokonszenves családjába sorolja; figyeljük meg, hogy hányszor nevezte azt, amit csinált, „leckének”, „penzumnak”. Feltűnő ellenben, hogy formailag – és ez az irodalomban nem mellékes szempont – sohasem újított; a klasszikus veretű regényt és novellát, a csehovi és ibseni rokonú drámát, a magyarul már előtte is jól bejárt esszéműfajt írta termékeny tollával, mintha nem a húszas évek derekán, a nagy avantgarde-hullámverés idején kezdett volna dolgozni, összefügg ez talán azzal az ugyancsak lángelmére valló lelki jegyével, amely az óriásépítményű mű legszerényebb alapjaiból is elővilágít, éles ellentétben – mindvégig – a munka lázas ütemével, s ez a közlésre – és a stílusra is – alkalmazott hűvös rezignáltság, az egyszeri nagy próbálkozásnak felfogott élet-tudat kivetítése. Akinek folyam a lelke, nem szabdalhatja fel magát szeszélyesen kanyargó patakokra, legfeljebb hatalmas vízesésben törheti csöppekre az energiáját, ekkor is az új jelenség felvett titáni attitűdnek, ami egyből mitológiát is teremt viselője körül – ez a mitológia meg is született, és nem maradt el neve mellől a haláláig –, ami persze sokkal könnyebben szétszivárog mindenfelé, mint maga a mű. Ha visszagondolok legelső nagy Németh-élményeimre, világosan érzem az olvasást megelőző sugárzást, és a meghökkenést, amelyet a mitológiával ellentétes tapasztalat váltott ki belőlem, amikor – már magam is mint kezdő író – kezembe vettem egyik új könyvét. Ez a Kocsik szeptemberben című regénye volt, amelynek a sokkhatása alól sehogy sem szabadulhattam addig, amíg – tizenkilenc éves fejjel – neki nem ültem és meg nem írtam véleményemet a Brassói Lapokba. Ez az írás meg is jelent 1938. szeptember 25-én, s ahogy most ránézek a sárga lapra, kiugrik a sorokból a sok „hideg“ meg „kemény” jelző. De azt nem írtam meg, hogy mennyire meghökkentett a (tervezett, de be nem fejezett) regényciklus címe is: Utolsó kísérlet. Valahogy nem fért a fejembe, hogy 36 éves korában miként forgathatja lelkében az utolsó kísérlet tervét egy feltűnően termékeny, és máris mesterként tisztelt író.
Éppen harminc évvel később, amikor lezárta írói pályáját, és 1968. október 9-én összegyűjtött műveinek készülő sorozatához tett hozzá két és féloldalas indító búcsúzót, utolsó két mondatából ismét szívemre lehelt a hűvös rezignáció: „Rá tud-e ez a mű találni, rá lehet-e találnia egy olyan olvasórétegre, amely hőseimben a maga vívódására ismer, tanulmányaimban a maga nehézségeihez talál távlatot, serkentést, bátorságot; nem tudom. Én ettől függetlenül boldogan szállok be a repülő kajütbe, amelyet ez a kiadás jelent, nem latolgatva, leszáll-e, hol s mely korban valaha: vagy mint halott szputnyiknak kell keringenie a világ számomra kihűlt szíve körül.” Megbújik ezekben a szavakban a jogos sejtés is, hogy a Mű egészében, a maga lezárt teljességében, mélységében, magasságában és kiterjedésében jelenti azt, amit írója elképzelt, és ami szemünkben a század nagy alkotói közé emeli; hogy mint idáig is, ezután is hosszú nemzedéksorok folyamatos vitái veszik körül a megkövesedett, tehát mindennél rosszabb puszta tisztelet helyett.
Sejtés, mely teljes valóság is lehet meg nem is, mint ahogy az alkotó is ráérzett a szándékoltan veretes „klasszikusan” hűvös gondolkodó-íróság legfatálisabb veszélyére, magának a szépirodalmi műnek a háttérbe szorulására: a legnagyobb viták nem szépirodalmi írásai, hanem esszéi körül forogtak, ez vitte szét a hírét – és például amikor 1965-ben franciául is megjelent az Iszony, a visszhang nem állott arányban a várakozással, s én is olvastam egy cikket, amely kitűnően megírt, érdekes – de szokványos regényként könyvelte el a francia olvasó emlékezetében.
Halálával a távlatok megváltoztak és a végtelenbe nyúltak. Mégis, azt hiszem, ennek a sok tekintetben nemcsak a magyar, hanem más irodalmakban is páratlanul álló, sokoldalú lángelmének a hagyatékában való továbbélése itt dől el: mi mutatkozik majd legnagyobbnak szépirodalmi műveiből. A belső láz és a magára kényszerített fegyelem egy ország szellemi és társadalmi életének úgyszólván valamennyi területére ráirányította vizsgálódó szemét, s még akkor is, amikor megélhetési kényszerből művelt valamit – saját bevallása szerint sem az orvoskodáshoz, sem a fordításhoz nem érzett különösebb kedvet –, tapasztalataiból sajátos kis irodalom született. Kissé úgy vágott neki mindegyik próbálkozásának, mint utolsó kísérletnek (maga írja összegyűjtött műveinek említett bevezetőjében:
„Ha munkásságom lényegét egyetlen kérdésben kéne összegeznem, az ez lehetne: van-e értelme az adott nagy nehézségek közt az erkölcsi harcnak”), s ettől az aggodalmaskodástól – a lelkiismeret kényszerétől – hajtva keresett a rengeteg részlet között összefüggéseket. Most elkövetkezik az idő, amikor a tisztulási folyamat meg fog indulni: hosszú lesz és nem is könnyű; de már életében, az elmúlt évtizedben egy megállapítás a helyes és végleges ítélet szintjére kívánkozott: úgy tetszik, hogy a drámában valósította meg igazán önmagát. Úgy is lehetne mondani, hogy Katona és Madách óta a magyar színpadon Németh László érte el a legmagasabb csúcsokat, amelyek természetesen nem határolhatók el az egész életmű összefüggéseitől, de robusztus önerejükkel áttörik az építmény belső és külső dimenzióit. A kereső és kísérletező ember átlényegül bennük: olyan hősök alakjában áll elénk, akik a legnagyobb emberi érték, az erkölcsi erő legyőzhetetlenségét demonstrálják. Ő, aki annyit kereste a minőség ismérveit, az emberi minőség legmagasabb kategóriáját a legközvetlenebb eszköz, az élő párbeszéd forró tűivel írta bele a magyar drámatörténetbe. S mivel minden út visszafelé is vezet: drámáin keresztül érthetjük és értékelhetjük igazán munkáinak más vonulatait is, elsősorban regényeit, s vehetjük szemügyre „leckéit”, amelyekben milliókat akart tanítani.
Lenyűgöző kiterjedésű, százrétű műveltségére, nyelvtudására kár is szót vesztegetni; aki tanítani akart, annak folyton tanulnia kellett. Csak azt kell még feljegyezni, hogy a halál a vakságtól váltotta meg a betű önkéntes rabszolgáját.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 12. számában, 1975. március 21-én.