Caragiale születésének százhuszadik évfordulóján ismét sokfelé keltek életre színpadjainkon Az elveszett levél alakjai; a legnagyobb várakozás Liviu Ciulei rendezését előzte meg a fővárosi Lucia Sturdza-Bulandra Színház nézőterén.
Csodálatos este volt! Ez a felkiáltás semmiképpen sem „előzetes” a kritikához, nem az előadásnak szól, hanem inkább az irodalmi – világirodalmi – élménynek, amit az annyiszor olvasott-látott darab robusztus frissessége fakasztott. A közönség úgy itta a szöveget, mintha először hallotta volna, és olyan feszült figyelemmel kísérte a cselekmény fordulatait, mintha sohasem lett volna színházi tanúja ama bizonyos 1883-as választási csalafintaságnak. Pedig Ciulei nem poentírozta ki a caragialei dialógust, sőt itt-ott inkább háttérbe szorította a természetes beszéd javára – ami egyébként egyik fontos jellemvonása a Bulandra Színházban kialakult színpadi iskolának és a nagyon különböző egyéniségekből álló, mégis homogén, és kollektív fegyelmezettségében új arculatú társulatnak. Azt lehetne mondani, hogy ennek a szövegnek nincs is szüksége tálalásra, annyi benne az erő, a humor, a méreg, a báj, a szellem, a darabosság, a spontán és rafinált egyszerűség, művészi és természetes elegancia…
Nem, nem is elég ennyit mondani erről a nyelvről, főként ha fordítói fejjel is elgondolkodunk fölötte, ami elkerülhetetlen és szükséges is, hiszen a román irodalomnak egyik olyan remekművéről van szó, amelyet az idő egyre inkább felszínen tart, s nekünk ebben osztoznunk kell. Távoli visszhangként csengtek a fülemben Kádár Imre és Méhes György változatai a témára. Az egyik szöveg ötven-, a másik húszesztendős… Nem túl sok-e ez? – kérdeztem magamban, miközben az egyszerű rendezői gesztus nyomán megindult a színpadon a mű természetes áradása, kibontakozott – eddig talán nem eléggé értékelt – szerkezeti tökélye, a folytonos izzásban levő, a már-már valószínűtlenül magas, végleges hőfok felé tartó bonyodalom, a jellemeknek csaknem filmszerűen kimunkált árnyaltsága, és végül – hiszen enélkül csak portörlésnek bizonyulna a méltatás – az az alapvető, gyilkos gogoli humor (amelyet Bánffy Miklós is észrevett ezelőtt négy évtizeddel Az elveszett levél és négy más román színmű helikoni kiadásához írott előszavában), ám ami nem is humor, hanem történelmi felérzés a földkerekségről azóta sem kipusztult, hanem a vagyon- és hatalmi bűvölet vonzásában még koncentráltabbá, még hevenyebbé vált társadalmi helyzethez.
Azt tiszteltem mindig Ciuleiben, hogy rendezéseivel (kivált a Macbeth-jével, néhány évvel ezelőtt) oly nyílegyenes vonalat tudott húzni a mindenkori darabtól a máig, fel tudta kavarni a nézőben a néha talán szunnyadó tudati rétegeket, és egy csapásra felelősségérzetet oltott belé a világ dolgai iránt.
Georg Büchner Léonce és Lénája nem valami jó darab (messze elmarad akár a Woyzecktől, akár a Danton halálától), Ciulei mégis elővette és nemzetközi sikert ért el azáltal, hogy a tiszta szerelem költészetét védte benne a „világ-cirkusz” közepette, még ha – véleményem szerint – kissé terjengősen és itt-ott modorosan is. Ám a nézőnek az is elég, ha előadás közben egyetlen nagy, megragadó gondolat kicsírázik a fejében, amitől mindjárt gazdagabbnak, komolyabbnak, tisztultabbnak érzi magát, az emberiség felelős tényezőjének!
Most is – bár Ciulei úgy hirdette be az előadást, hogy újat ne várjunk tőle – Trahanache legelső megjelenésétől világosan éreztem, hogy meglepetés fog érni, és ez nem is maradt el. Igaz, sokat segített ebben Petre Gheorghiu alakítása, amely az első mozdulattól, az első szótól kezdve híján volt mindenféle félhülye szenilitásnak és naivságnak; más volt ez a Trahanache, mint az eddigiek, kissé dühös ugyan a váratlan ellenzéki cselvetéstől, de egyébként magabiztos, cinikus és sokszor diabolikus; a darab központi figurájává vált, tőle függött minden, már csak az ő reagálására voltunk kíváncsiak. (Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, hogy Petre Gheorghiu ezzel az alakítással belépett a „nagy” színészek sorába.) A köztudatban jámbor öregúrként ismert Trahanachéról – Ciulei színpadán – kiderült tehát, hogy vidéki kiskirály, acsargó potentát, aki úgy védi a hatalmát, ahogy éppen tudja, nem válogatva lehetőségekben, és ehhez eszközként használja fel a feleségét, Zoét, valamint a fiatalasszony szeretőjét, Tipătescu prefektust is. Amolyan „családi konszern” alakult ki a szemünk előtt, és ebben kellő súly esett az asszony szerepére, a felfogás hitelességét erősítve. Zoe (Rodica Tapalagă kitűnő és meggyőző ábrázolásában) érzi ugyan, hogy eszköz a férje kezében, de azt is tudja, hogy nélkülözhetetlen eszköz, s a kellemest (a szeretőt) úgy kapcsolja össze a hasznossal (a férjével), hogy világosan érezzük: szükség esetén az előbbiről habozás nélkül lemondana – esetleg mással helyettesítené –, de az utóbbiról nem, mert a férjének ő csakis úgy kell, hogy tündököljön, hiszen így kívánja az érdeke. A prefektus (itt Toma Caragiu) ilyenformán csakis a „harmadik”, az ostoba és kikerülhetetlen állam, amelyet mindenképpen meg kell nyergelni, illetve amelynek fölébe kell kerekedni. Ennek a felfogásnak megfelelően mindig a „hármak” jelenetei voltak a legfontosabbak, s például a híres választói gyűlés – amelyet idáig hatalmasan kifutottak – egészen elszürkült, egy filegória rácsai közé szorult, akárcsak valami kis kerti mulatság, s ez így is volt helyes, mert az igazi nagypolitikához képest nem is volt más súlya. Ellenben nagy fontosságot tulajdonított Ciulei a negyedik felvonásnak, Agamiţă Dandanache „bekapcsolódásának” (ő is játszotta a szerepet, egészen eredeti módon, megtoldva egy levéllel a színész-Ciulei babérjait), sőt egészen más, talán rejtélyesnek mondható síkra helyezte azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megmutassa: magasabb régiókban is ugyanígy folynak a dolgok, Trahanache tulajdonképpen csak kiskaliberű vidéki kiadás… Amint tudjuk, Zoe céltudatossága odáig megy, hogy megóvja férjét ettől a felismeréstől… mintha attól tartana, hogyvalami komplexus állhat belé.
Tudni kell azt is – amit nagyon pozitív dolognak tartok –, hogy Ciulei fenti felfogása egyezik az elméleti kutatók legújabb eredményeivel. A Társadalmi és Politikai Tudományok Akadémiájának Művészettörténeti Intézete által kiadott Romániai Színháztörténet (Istoria teatrului ȋn România) második kötetéből (1971) idézek: „Trahanache… távolról sem a klasszikusan felszarvazott Boubouroche-nak, Courteline hiszékeny hősének a vetélytársa – ahogyan a múltban látta kritikánk némelykor –, hanem a cinizmus megtestesülése. Híres mondása – Egy icipici türelmet kérek – nemcsak beszédbeli automatizmus, hanem jól bevált eszköz az időnyeréshez, az ellenfél felőrléséhez… Mint az akkori cinikus és rafinált politikai játék szenvedélyes részese, megérti és csaknem jóváhagyja Caţavencu piszkos fogásait..” (A kötet felelős szerkesztője Simion Alterescu, de az egyes fejezetek szerzői külön nincsenek feltüntetve, így sajnálom, hogy nem hivatkozhatom név szerint a szöveg szerzőjére.) A szemelvények az 179. oldalról valók, ám érdemes végigtanulmányozni az egész fejezetet, mert többé-kevésbé a Ciulei felfogásához nagyon közel álló nézeteket fejt ki a darabról.
Ismétlem, a legfrissebb elméleti kutatás és a legfrissebb gyakorlat ilyenszerű találkozását rendkívül szerencsésnek tartom, ezért külön is felhívom rá a figyelmet.
Az elveszett, levélről különben azt mondja ez a színháztörténet, hogy „… nemcsak az idő koptató hatását, hanem a fordítás nehézségeit is kibírta” (178. old.). Ez a kérdés minden remekműnél felmerül, itt bizony sajnálatos, hogy a fordítások nem támogatták az idővel folytatott harcában. Emlékszem, ezelőtt tíz évvel, Caragiale halálának ötvenedik évfordulója alkalmából egy szimpóziumot rendeztünk az írószövetség fordítói és világirodalmi szakosztályában, ahol sorra megvizsgáltuk a különböző más nyelvű Caragiale-szövegeket, és kénytelenek voltunk megállapítani, hogy az egyik legnagyobb román író mégnem szólalt meg teljes hitelességgel egyetlen idegen nyelven sem. Főként „hangolási” differenciák mutatkoznak, a fordítók nem találták meg azt a regisztert, amely összecseng az eredetivel, hol fölötte, hol alatta, hol mellette járnak, röviden: modorosan és mesterkélten keresték a hangot. Ez semmit sem von le azoknak az érdemeiből, akik megpróbálkoztak a nagy feladattal, de most már úgy érzem, hogy hazai magyar színházaink jogosan elvárhatnak műfordítóinktól egy korszerű Caragiale színikötetet.
Megjelent A Hét III. évfolyama 6. számában, 1972. február 11-én.
