Budapesten, Tamási Áronné lakásán találkoztam véletlenül Susan Hargreaves londoni könyvtárosnővel, aki mintegy másfél évtizeddel ezelőtt elhatározta, hogy megtanul magyarul. A döntő indítást az adta számára, hogy – közvetve – betekinthetett Tamási Áron egyik-másik művébe.
Az ismertetések felkeltették érdeklődését, nekilátott a tanulásnak – és megtanult magyarul, hogy eredetiben olvashassa Tamásit. Az eredményt alább az olvasó is értékelheti; élőszóban még meglepőbb volt Susan Hargreaves jó fogalmazású mondatait, pontosan alkalmazott kilejezéseit hallani. Utazni is Tamási miatt kezdett, ellátogatott az író szülőföldjére, de amikor megismerkedhetett volna az Ábel szerzőjével, ennek betegsége, majd halála megakadályozta a találkozást. Az alábbi kritikai levelet – most már természetesen magyarul – Tamási Áronnénak írta az Ábel a rengetegben angol kiadásáról (Ábel alone – Corvina, Budapest, 1966, Mari Kuttna fordítása). A levelet – csaknem teljes egészében – a szerző, illetve Tamási Áronné szíves engedelmével közlöm.
Úgy gondolom, hogy egy ilyen távoli és váratlan visszhang arról a regényről, amelyet hazai magyar irodalmunk egyik főművének tartunk, rendkívül tanulságos lehet számunkra. Túl az érdekes és értékes szövegmegjegyzéseken, amelyek komoly felkészültségről és kitűnő fordítói érzékről tanúskodnak, túl a stiláris észrevételeken és a hangulati tartalomra vonatkozó utalásokon, a távoli szem perspektívája a legizgalmasabb számunkra, ahogy a regény általános jelentőségét és súlyát felméri az angol olvasó nézőpontjából.
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában, 1972. március 10-én.
Susan Hargreaves: „Abel alone”
Már csiripeltek a hajnali madarak, amikor az Ábel a rengetegben című regényt befejeztem, valamikor 1962 tavaszán. Ez volt az első könyv, amelyet végigolvastam magyarul, és az első, amelyben éreztem a magyar nyelvnek azt a szépségét, amely a beszéd első hallatára olyan vidáman csiklandozta a fülemet. Így, ha a szótár nem mindig segített, és magyar ismerőseim fejcsóválva emlegették a nehéz tájszólást, az a gondolat ébredt bennem, amely székelyföldi kirándulásaimon meggyőződéssé is érlelődött, hogy csakis a székelyektől kell tanulni a tisztán csengő magyar beszédet. Sajnos, még nem érzem a hatását a saját beszédemen.
Meglepetésemre viszont a Székelyföldén kellett megtanulnom, hogy nemcsak a Hargita, hanem a regényben szereplő Csíkcsicsó, Csíkszereda, Csíksomlyó, Udvarhely és Zetelaka mind léteznek…
Azóta jártam már arra, sőt Farkaslakán is, Ábelt azonban még mindig keresem.
Kalandos ősei beszélgetés-művészetét pedig Kriza jános népmesegyűjteményeiben sejtettem, mert Tamási Áronnál a kérdés és felelet legszeszélyesebb szárnyalásai mindig célratörők. Hősei nem fecsegnek, hanem gyámoltalan helyzetekben alázatos könyörgések nélkül, de diplomatikus kötekedéssel elnyerik azt, amit akarnak a hatalmasoktól, és a legsötétebb időkben tréfákkal bátorítják egymást. Tamási humorérzékében nyoma sincs annak, amire Ady panaszkodott:
„Jaj, hogy mindre, amibe kéne hinnünk.
Klisékben áll fölényes, pesti viccünk.”
Közelebb áll G. M. Trevelyan történész angol humor értelmezéséhez: egynegyed cinizmus, háromnegyed jószívűség. Tehát honfitársaimnak is rokonszenves lesz ez a könyv, reméltem, amikor a fordítás hírét hallottam. Azután félni kezdtem,hogy hátha nem tetszik nekik, és megvizsgáltama fordítást, megint csaknem hajnalig, 1967 őszén. Ez volt az első magyar könyv, amelyet végigolvastam angolul. És tetszett. Az első két-háromoldalnyi gyanakvásom után elnevettern magam, és Tamási Áront élveztem, csak egy kicsit közelebbről. A fordító stílusa könnyed és egyöntetű, sajátosságait így meg lehet szokni, de az a benyomásom, hogy időnként egy kissé halványan adja vissza a szerző fantáziáját, mintha az angol nyelv nem bírta volna a szó szerinti fordítást. Szerencsénkre valódi vagy költött angol tájszólásra nem törekszik, a Surgyelán tört magyarsága viszont ragyogóan jön ki angolul. Örültem, hogy a székely végre „Székely”-nek maradhat angolul, és nem lett belőle „Sekler”, vagy mint Kőrösi Csoma Sándor próbálta, „Siculian Hungarian”. Talán a pálinka is maradhatott volna pálinkának, különben egy kicsit furcsa, hogy ezek a szegénységükről panaszkodó parasztok mennyi konyakot nyakalnak. Megértjük ugyan a szilva- vagy barackpálinka helyett a „plum”-ot és „apricot brandy”-t, de a „brandy”szó egyedül csak konyakot jelent. A „gvárgyián” szó kevésbé zavaró azonban, ha „guardian” helyett „abbot”-nak, vagyis „apát”-nak fordítják. Kevés fogalom okozott annyi nehézséget, úgy látszik, mint a kukoricafejtés. Az első próbálkozás (7.old.), a „shell” ige jelentése kihüvelyezni, a másik (8. old.), a „shred”, csíkokra vágni. A helyes kifejezés: „husk”.
Mulatságos bökkenők a „brainstorms” „brainwaves” helyett (66. old.), illetve hirtelen elmezavarok „villámlik az eszed” helyett; és a következő oldalon „A csontfalú koffer, amelyet nyakamon cipeltem”, vagyis „The bone-walled case I carried on my neck”, eredetileg „a csontfalú buksi almárium, amit a nyakamon hordtam…”
Néha a magyar igemódot átülteti a fordító az angolba. Így (20. old.): „Bévisszük a házba, nehogy elkótorogjon.” Angolul: „We’ll take him inside, so that he shouldn’t loiter about,”. Vessző nem kell, „loiter about” annyit tesz, mint „ácsorog” (és a macska bent is ácsoroghat), és az igemód magyaros. Tehát „We’ll take him inside so that he won’t wander off”.
Most, hogy a magyar szöveget kézbeveszem, látom, hogy Tamási mennyivel színesebben és pontosabban fejezte ki mondandóját, mint fordítója. Kár, hogy Mari Kuttna nem használta többet a szótárt. Kissé vérszegény az eredmény.
Mégis, olvasás közben a regény mélyebb értelméről gondolkodtam… A Vadrózsa ága című emlékeiben írja Tamási, hogy a székelység talpraesett értelmét, kedvét és szomorúságát egyaránt magában hordó ifjú alakot akart rajzolni. Ugyanabban az időben mondta, hogy nem híve a sovinizmusnak, a nagytőkének és a nagybirtokrendszernek, ellenben híve a haladó emberi gondolat ápolásának, a demokratikus szellem kiépítésének és annak a nemzeti érzületnek, amely más népek értékeit is megbecsüli. Így a következő párbeszéd nemcsak játék, hanem hitvallás is, és visszatérő motívum Tamási műveiben:
„– … ilyen bátran beszélsz?
– Nem látok ellenséget.
– De én román vagyok! – mondta leső szemekkel Fuszulán.
– Tőlem lehet, mert épp nem fogadom el.
– Mit nem fogadsz el?
– Magát ellenségnek.”
Akármilyen jó a fordítás, az ilyen dolog nem tűnik fel az angol olvasónak.
Szóval angolul ez kedves, szórakoztató történet, olvasmányos és elfelejthető. Rokonaimnak nem mutatom: ha megtudják, hogy ez az egyik kedvenc íróm, udvariasan lesajnálnának. Pedig nincs rá ok. Hanem meggyőzött a könyv arról, hogy Tamási Áront lehetne angolra fordítani, bár könnyűszerrel nem.
Nagyon sajnálom, hogy ilyen szomorú dolgot kellett írni. De nem a magyaroknak kell törekedni a Tamási lefordítására. Ez az angolok dolga… Hiedelem, hogy a magyar nyelv különösen nehéz…
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában, 1972. március 10-én.