Ez a furcsa cím egy brutális tényen alapul: a szicíliai mafiának az volt régen a szokása, hogy az elhallgattatott tanúnak, aki „köpött”, kavicsot dugott a szájába. Erről lehetett felismerni a halál „nemét”. Most tudtam meg Giuseppe Ferrara dokumentumfilmjéből, amely ugyancsak ezt a jellemző mafia-szokást írta a címlista elejére: Kavics a szájban (Sasso in bocca).
Ferrara tulajdonképpen publicista, a L’Unitá volt főszerkesztője, és ezzel a filmmel „íróeszközt” változtatott. Amíg a mozi előtt a film kezdetére vártam, sokan álltak meg mellettem, ránéztek a plakátra, és találgatták, hogy vajon ugyanarról a Ferraráról, az újságíróról van-e szó? Igen, ő írta a forgatókönyvet (Michele Pantaleone társaságában), s ő rendezte és vágta is a filmet. (Egyre sűrűbben halljuk és látjuk, hogy a közíró a filmhez, a „képíráshoz” folyamodik; nem árt ezen elgondolkozni, mert új mesterség, amelyhez sokat kell tanulni…)
Az időpont, amikor a film megjelent az olaszországi mozikban, tragikusan egybeesett a mafia egyik legújabb és legmerészebb bűncselekményével, Pietro Scaglione 65 éves palermói főügyész meggyilkolásával. Az a bizonyos kavics most nem jelent meg, hiszen fényes nappal, a forgalmas utcán történt a gyilkosság, gépfegyversorozattal, amerikai módra. A gépkocsiban ülő főügyésszel együtt meghalt a sofőrje, a 41 éves Antonino Lo Russo is. A lapok leszámolásról beszélnek, mert a főügyésznek is állítólag köze volt a mafiához. (Itt szúrom közbe, hogy a mi lapjaink – helytelenül – maffiát szoktak írni; nem, elég egy f). Nemrég vizsgálat is indult ellene, mivel ő adott engedélyt arra, hogy a hírhedt mafiavezért, Luciano Liggiót – akit nagy nehezen sikerült letartóztatni – egy római klinikára szállítsák, ahonnan nyomtalanul eltűnt és a mai napig rejtőzködik valahol.
De a vizsgálat nem járt eredménnyel, a főügyészt nem büntették meg, hanem áthelyezték Dél-Olaszországba, Leccébe. Új állomáshelyét már nem foglalhatta el. Úgy látszik, túl sokat tudott, vagy talán a vizsgálat folyamán „köpött” is. A mafia elhallgattatta, akárcsak tavaly ősszel a szerencsétlen palermói újságírót, Mauro de Maurót, akinek még a holtteste sem került elő. Mauro nem volt mafioso, csak adatokat gyűjtött egy forgatókönyvhöz. De ez is sok volt.
Ebben a közhangulatban Ferrara filmje úgy robbant, mint a bomba. Régen láttam olyan zsúfolt nézőteret olasz moziban, mint amikor beültem a filmhez. És nem hiába említettem meg, hogy ő is vágta az anyagot, mert feltűnően jó volt a film dinamikája, az események valósággal zuhogtak a vászonra, szédítő és valószínűtlen iramban, ahogy a mafia dolgozik Európa és Amerika között.
Kezdődött egy rövid történeti visszatekintéssel, főként régi Luce-híradók alapján, aminek az volt a célja, hogy a tények alapján szétromboljon egy közkeletű hiedelmet Mussolini mafiaellenes akcióiról. Valóban, a fasizmus idején viszonylagos csend volt Szicíliában, amit a sajtópropaganda Mussolini erélyének tulajdonított. Ám Ferrara bebizonyítja, hogy a fasizmus atyja tulajdonképpen kiegyezett a mafia-vezetőkkel, akik jórészt Amerikába tették át székhelyüket, cserbehagyva a kisebbeket; ezekre aztán lesújtott a carabinieri-hadsereg megsemmisítő ereje.
Megtudjuk a filmből, hogy az egyik mafiavezér 150 ezer dollárral székházat építtetett a fasciónak Nápoly közelében, amiért Mussolini kihallgatáson is fogadta. Elkövetkezett a háború ideje: a mafia szorosan együttműködött az amerikai kémszervezettel, hogy előkészítse a szövetségesek partraszállását Szicílában, s hogy biztosítsa pozícióit a bukott fasizmus romjain, az új viszonyok közepette. Ebben a részben is elég sok volt a híradóanyag, de amint a film a legújabb fejleményekhez közeledett, egyre nagyobb szerepet kaptak benne a nem hivatásos alakítások, kivált szicíliai parasztok közreműködésével.
A háború legutolsó esztendejében és közvetlenül a háború után a mafia arra törekedett, hogy elszakítsa Szicíliát Olaszországtól, és amerikai gyarmattá alakítsa át. Pénzben, befolyásban nem szűkölködött, támogatta Amerikában a Cosa Nostra. Hogy meddig ért el a kezük és micsoda hatalommal rendelkeztek, azt a mi olvasóink is tudják, legalábbis a tévé Ness-sorozatából és a híres amerikai rendőrtiszt regényes élettörténetéből.
Otthon a mafia korlátlan ura volt a feketepiacnak, hónapok alatt megsokszorozta vagyonát. De közben a nagy, közvetlen terv nem sikerült (néhány amerikai politikusnak nem tetszett), a mafia erre visszavonult az első vonalból, és a további szeparatista akciót Salvatore Giuliano banditavezérre bízta. Ez az elkeseredett, szerencsétlen parasztfiú, aki azért csapott fel banditának, mert egy zsák „fekete” gabonáért le akarták fülelni, túlságosan primitív és túlságosan naiv volt ahhoz, hogy beváltsa a hozzáfűzött reményeket. Elejtették, elárulták: pusztulnia kellett a bandájával együtt.
Újabban – bizonyítja Ferrara – a mafia igyekszik korszerűsíteni eszközeit, és új vadászterepet keres. (Köztudomású, hogy a legutóbbi másfél évtizedben főként a telekspekulációra és a házépítésre vetette rá magát, de a kábítószertől sem riad vissza, sőt!) És fantasztikusan konspirál! A parlamenti bizottság, amely a mafiával foglalkozik, az állandó „mai sentito” (sohasem hallottam) válasszal küzd. Megjegyzem, ezelőtt hét évvel, amikor Szicíliában utaztam, néhány trapani polgár engem is kinevetett, amikor a vonaton szóba hoztam a mafiát: hogy én is bedőltem a legendának! Igen, valamikor régen volt, de manapság…
De közben a milliók gurulnak, a halottak hullanak. Igaz, legújabban nem tesznek kavicsot az áldozat szájába, a mafiavezér sem járul kötelező módon elhunyt elődjének a holttestéhez, hogy a szívére tegye a kezét – de a lényeg nem változott. A mafia egyik fő célpontja a szakszervezet: ahol lehet, szétrombolja; Amerikában a négerellenes erőket támogatja.
És él. Meddig? Ferrara nem jósol. Az olasz parlamenti bizottság munkájából úgy látszik, hogy még sokáig.
Megjelent A Hét II. évfolyamának 27. számában, 1971. július 2-án.
