E kitérők után feltevődik a kérdés: tudományosan vizsgálható jelenség-e a költészet? Véleményünk szerint feltétlenül az. Ezzel legfeljebb elveszíti titokzatosságát. Ám ha a költészetben ténylegesen több van egy elég bonyolult, de tudományosan is elemezhető lélektani-nyelvészeti ténynél, ez a többlet ezáltal csak erőteljesebben körvonalazódik, mint ahogy az ember sem veszít értékéből, sőt gazdagodik azáltal, ha a kibernetika korának tudománya teszi kutatási tárgyává.
Ha a vizsgálódás folyamán kitűnne, hogy szükséges bizonyos költői homály bizonyos, nem kevésbé homályos emberi mélységek felkutatására, feltehetően nincs semmi akadálya annak, hogy felderítsük jellegét, belső viszonyait és feltételezett szükségszerűségét. Más szóval ez a homály, az emotív síknak ez a homálya nem szükségszerűen homály a gondolat síkján is. Mint ahogy megismerése sem oszlathatja el, számolhatja fel esztétikai hatását.
Szükség van valamelyes sötétségre, amelyben a villám vagy létrejön, vagy nem, hozzátartozik ez az emberhez, az emberi természethez, akárcsak az is, hogy egyes emberek igényt tartanak arra, hogy nem racionális eszközökkel kutassák.
Az előbbiek során utaltunk már Jean Cohenre. Tanulmánya, A nyelv költői struktúrája kiválóan példázza a költészet mibenlétének tudományos igényű megközelítését. Cohen alaptétele: a nyelvi eltérést (écart) a költői nyelv immanens törvényeként kell tekintenünk. Tétele alátámasztására Cohen megjegyzi, hogy lehetővé kellene tenni egyrészt annak a bemutatását, hogy nincs költészet eltérés nélkül, másrészt pedig, hogy nincs eltérés költészet nélkül.
A hipotézis első tagjának bizonyítása: nincs költészet eltérés nélkül, feltételezi, hogy a költészetről mint lezárt történelmi kategóriáról beszélhessünk. Mert ha módunkban áll is ilyen értelemben áttanulmányozni az egész költészetet napjainkig, legalábbis elhamarkodottság volna előre megítélni a jövő költészetét.
A hipotézis második tagja: nincs eltérés költészet nélkül, nyilvánvalóan bővebb kifejtést igényel. Mint láttuk, nem elég hibázni ahhoz, hogy valakinek stílusa legyen. S ha igaz is, hogy a költőnek meg kell szegnie a nyelvi kódot, ahhoz, hogy mondanivalóját kifejezze, a nyelvi szabályok megsértéséből még nem születik költészet.
Vagyis érezhetően lennie kell valamilyen különbségnek a delíriumban szerkesztett mondat, a szótárból találomra kiválasztott és gondosan összefűzött szavakból alkotott abszurd mondat és – harmadszor – a költőinek nevezett mondat között.
Mindháromra érvényes, hogy megszegi a nyelvkódot. Mi hát a különbség? Van különbség, méghozzá lényeges: a költői mondat kihívó rendellenessége elvben redukálható, más szóval az eltérés helyreigazítható, míg ez a művelet lehetetlennek bizonyul a teljesen abszurd, illetve a delírium állapotában alkotott mondat esetében. De megvizsgálhatnók ezt a három mondatot az információelmélet szemszögéből is. A kóros állapotban – amilyen a delírium – szerkesztett mondat információja ritkán fejthető meg, legalábbis mai ismereteinkkel. (Persze, elképzelhető, hogy ez egy szép napon lehetővé válik, és majd adatokat szolgáltat az ilyen típusú pszichoszomatikus természetű zavarokról.)
A teljesen abszurd mondat információja az egyes szavak által közölt információkra szorítkozik, de mindenben szerkezeti elemzés, vagyis a viszonyok elemzése, a szintagmatikus vagy paradigmatikus egységek kódjának megfejtése – lehetetlen. Habár le kell szögezni, hogy véleményem szerint az abszurditás nem korlátozható – mint ahogy Cohen véli – a közlendő lehetetlenségére, a logikai-racionális jelentés abszurditására. Például ez a mondat: „A szenegáli osztriga felfalja a nemzeti színű kenyeret”, amelyet Cohen abszurdnak nevez, csak logikai-racionális szempontból mondható annak. Érzésem szerint viszont nincs kizárva, hogy hasonló mondat érzelmi hatást vált ki, és magam részéről elismerem a humor, akár az abszurd humor létjogosultságát is a költészetben. És ha elfogadjuk is, hogy egy ilyen mondat információja a köznapi tapasztalat szemszögéből nézve értelmetlen, a tartalmát tekintve ettől még információ, persze negatív jellegű, ennek ellenére közlés egy jellegzetes emberi szükségletről, a játék szükségletéről.
Másfelől az álom tanulmányozása, homályos tartalmainak „lefordítása” eléggé meggyőzően bizonyítja, hogy egy abszurd üzenet közvetlenül negatív információja pozitívvá válhat. Legyünk bizalmatlanok az öncélúság vádjával szemben, ne feledjük, hogy a játék minden bizonnyal lényeges funkciót tölt be az ember pszichoszomatikus egyensúlyának megőrzésében. A nyelvnek ezt a játékos jellegét egyébként felismerték a pszicholingvisztika kutatói is. Fontossága a költészet területén tagadhatatlan. Úgy látszik, a logikai racionális konformizmus elleni harc egészséges játéka a szellemnek.
De lássuk most már a kérdés fordítottját! Mit nyújthat a költői szellem a tudományos kutatásnak? Itt két terület látszik alkalmasnak a vizsgálódásra. Abból indulunk ki, hogy a külvilágról érzékeink útján szerzett értesülések eljutnak az értelemig – a világról alkotott képünk végső soron a kodifikált formába öltöztetett valóság. Vagyis a külvilágból érkező üzeneteket csak úgy tudjuk felhasználni, ha kodifikált formába öltöztetjük, értelmezzük őket. A piros színt nem egy bizonyos rezgésszámú sugárzásnak érzékeljük – a sugárzás recehártyánk bizonyos sejtjeibe ütközve bizonyos fizikai-kémiai elváltozásokat hoz létre; ezek az agy kéregállományához továbbítódnak, ahol az ingert felfogjuk és „értelmezzük”. Tehát már ezzel a művelettel eltérés keletkezik a valóság és az emberi agy világa között. A fizika megpróbálja ezt az eltérést csökkenteni, és az érzékek csalóka és zűrzavaros benyomásait különféle elvont fogalmakkal helyettesíteni, hogy mélyebben megismerjük a tárgyi valóság „igazi” arcát.
Márpedig az ember, amikor behatolt az elemi részecskék világába, meghatározatlansággal, kettősséggel, paradoxonnal találkozott. Olyan, a konformista logikát, az ezeréves sémákba kényelmesen befészkelődött gondolkodást sértő információkkal kellett szembenéznie, mint egy abszurd mondat: „a szenegáli osztriga felfalja a nemzeti színű kenyeret”, vagy mint a Királynő krikettpartijának leírása az Alice-ban. A század eleji fizika olyan kérdések előtt találta magát, amelyek megoldása új kulcsok, új nyelv megalkotására kényszerítette.
Nos, véleményem szerint jelenleg a tudomány olyan ponthoz érkezett, hogy az előrehaladás érdekében kénytelen lesz tág teret biztosítani annak, ami ma még irracionális; vagy kénytelen lesz elfogadni, sőt előidézni a normához viszonyított eltéréseket, hogy megoldásokat, új nyelvet, új kulcsokat találjon az új információk megfejtésére.
Newton számára egy test abszolút mozgásának problémája alapvető volt. Newton és Kant felfogásában a tér nem irreális forma, hanem olyasvalami, aminek struktúrája független az őt kitöltő közegtől. Ezáltal egy test mozgása, ehhez a szilárd vonatkoztatási rendszerhez viszonyítva, abszolút mozgás volt.
Einstein állította először, hogy nincs abszolút tér, hogy a tér nem létezhet a testek viszonyán kívül, hogy a térnek nem lehet önmagában, a testektől függetlenül koordinátarendszer-jellege. Tehát, mikor egy testről azt állítjuk, hogy mozog, a megállapításnak csak viszonylagos értéke lehet. Ennek a testnek nincs magában vett mozgása, nem történt más, mint megváltoztatta egy másik testhez viszonyított helyzetét. A nyugalmi állapot és a mozgás fogalmainak nincs abszolút értékük a relativista mechanikában.
A továbbiakban azután Einstein fokozatosan arra a meggyőződésre jutott, hogy a fentebb körvonalazott relativitási elvnek érvényesnek kell lennie nem csupán a mechanikai mozgásra, hanem az összes fizikai jelenségekre. Jelesen úgy gondolta, hogy az optikai jelenségekben hasonló szabálynak kellene érvényesülnie: a térben nincs a nyugalmi állapothoz mért abszolút viszonyítási rendszer.
A Michelson-Morley kísérlet kimutatta, hogy a fény, egy tehetetlenségi rendszerhez viszonyítva, egyforma sebességgel terjed minden irányban. Márpedig a speciális relativitás elmélete kimondja, hogy valamely rendszer fizikai szempontból ekvivalens minden hozzá viszonyítva egyenes vonalú egyenletes mozgásban lévő (azaz tehetetlenségi) rendszerrel. Ez azt jelentené, hogy a fénynek minden, bármilyen irányba mozgó tehetetlenségi rendszerhez viszonyítva egyforma sebességgel kellene terjednie. Egy egyszerű példa felvilágosít a probléma nehézségéről: képzeljünk el egy körkörösen terjedő hullámot a tavon. Ennek a körhullámnak a terjedési sebessége szükségszerűen különböző egy olyan vízijárműhöz viszonyítva, amely a hullámok irányában halad, és egy ellenkező irányból érkező bárkához mérve. Márpedig a kísérlet kimutatta: ha ezt a hullámot fénnyel helyettesítjük, sebessége egyforma mindkét megfigyelő számára.
Ami lehetővé tette Einstein számára e dilemma megoldását, az két különböző helyen lefolyó esemény egyidejűségének tanulmányozása volt. Anélkül, hogy a különben érdekfeszítő részletekbe bonyolódnánk, egyrészt kitűnt, hogy ami „most” egy bizonyos helyen, az nem „most” egy egész világmindenségben; másrészt a tudósok rájöttek arra, hogy a természet nem tűri, hogy egy történés vagy jelenség a fénysebességet meghaladó sebességgel kerüljön át a tér egyik pontjáról a másikra.
A relativitáselmélet alapfogalmai meggyőzően bizonyítják, mennyire eltávolodik az új fizika a mindennapi gondolkodástól. Majdnem egyidejűleg a kvantumfizika is hasonló zavarokat okozott a klasszikus gondolkodásmódban. Többek között szükségessé vált az okság és az anyag fogalmainak a felülvizsgálása.
Kitűnik a fentiekből, hogy ezek a felfedezések ugyanolyan eltávolodást követeltek a megszokott gondolkodásmódtól és a konformista logikától, mint amilyet a költők engednek meg maguknak a köznapi nyelv normáival szemben. Különben észrevehettük, hogy a kvantumfizika nem képes az atom világának bizonyos eseményeiről szokványos nyelven beszámolni. Csakis a teljesen elvont matematikai nyelv látszik képesnek, ha nem is arra, hogy kifejezze, de legalább szimbolikusan érzékeltesse azt, ami történik. Hogy ebbe a világba behatolhassanak, egyeseknek meg kell alkotniuk, másoknak meg kell tanulniuk az új nyelvet.
A költő is hasonlóra vállalkozik, természetesen azzal a különbséggel, hogy pillanatnyilag képtelen felmutatni állításainak kísérleti bizonyítékát. Hangoztatja, hogy van valami mondanivalója, amit nem tud velünk megértetni, ha a szokásos nyelvet használja. Ezt a közlendőt, ezt az információt csak kodifikált nyelven tudja kifejezni. Ez a nyelv pedig ahhoz, hogy érthető legyen, előtanulmányokat követel az olvasótól, amelyeket ha nem is kell mindenik költő olvasásánál megismételni, eredményeit alkalmazni kell. Azzal a fenntartással, hogy a költő megfejtése soha nem lesz pontos, vagyis a nyelv szintjén alkalmazott adott költői alakzat, vagy adott „technika” soha nem fogja pontosan ugyanazt az érzéki vagy intellektuális értelmezést eredményezni. Itt, akárcsak a kvantumfizika esetében, az okság törvényének értelmezése eltér a klasszikustól. Az ok-okozati jóslatoknak nincs bizonyossági jellegük, csak statisztikaiak lehetnek.
Ahhoz, hogy elfogadjuk, hogy egyazon stílusalakzat, egyazon szó, egyazon üzenet különböző módon tud hatni, más szóval különbözőképpen fejthető meg, el kell fogadnunk, hogy a költészet és a próza más-más szinten hat a befogadóra. El kell fogadni, hogy a nyelv bizonyos szavai felváltva hordozhatnak prózai vagy költői mondanivalót, attól a struktúra által meghatározott szinttől függően, amelybe a szó beilleszkedik. El kell fogadni azt is, hogy a nyelv bizonyos alakzatai csak a tudat bizonyos rétegei, bizonyos tartományai által foghatók fel, amelyeket jobb híján érzelminek fogunk nevezni. És végül, hogy valamely megállapítás, amelynek struktúrája abszurdnak tetszik az értelem számára, éppen a józan ész meglepetésére alapozva mozgásba hozhatja ezt az érzelmi szintet.
A kérdés túllépi a nyelvészet szorosan vett keretét. Nem elegendő az üzenetet mint jelrendszert elemezni, meg kell kísérelni a befogadóra tett hatás felmérését. Ez pedig már nem a struktúra, hanem a nyelv funkciójának kérdése.
Az elemzés megkönnyítése érdekében szorítkozzunk két, elsődlegesen fontos funkcióra: az értelmi vagy megismerő és az emotív-érzelmi funkcióra. Elsőként nyomban az jut eszünkbe, hogy a költői nyelvnek emotív-érzelmi funkciója van, ellentétben a megismerő funkciójú prózai nyelvvel. Ám kétséges, hogy ez a két, elvben szemben álló funkció ennyire határozottan szétválasztható volna. Személy szerint hajlok arra a nézetre, hogy a nyelv megismerő funkciója többé-kevésbé rejtélyes módon az érzelmi funkció hatásának alárendelt. Jean Cohen azt állítja, hogy az eszme érzelmileg semleges – ez számomra elfogadhatatlan. Túl sok embert láttunk eszmék nevében gyilkolni. Egyébként is hogyan magyaráznék másként azt az élvezetet, amellyel a művelt közönség egy része a leghajmeresztőbb absztrakciókat ízleli, hogyan lehetne a matematika magas szféráinak oly tiszta és tagadhatatlan szépségét felfogni?
Éppen ezért nem értek egyet azokkal, akik a költői nyelvnek csak az érzelmi funkcióját ismerik el, és határozottan elválasztják a prózának, különösen pedig a tudományos prózának fenntartott intellektuális funkciótól.
A költészetet az érzelmi funkcióra, érzelmek kifejezésére, illetve felkeltésére korlátozni – ez számomra a költészet szférájának indokolatlan leszűkítése, hacsak végső fokon nem lehet minden emberi megnyilvánulást álcázott, eltorzult affektivitásra visszavezetni. Ám addig is, amíg ez bebizonyosodik, ha tekintetbe vesszük, hogy a hétköznapok tapasztalati anyaga inkább az érzelmek nulla foka felé, tehát a közöny felé törekszik, elfogadom, hogy a költészet, más funkciói mellett, felébreszti az öntudat egy típusát, amelyről szeretném hinni, hogy teljes, és amelyet a mindennapok tapasztalata általában képtelen kitermelni. Itt jegyzem meg, hogy a természet maga is, akárcsak az ember alkotta tárgyak, érzelmi töltettel telítődhet.
Ha a dolgoknak ezek az immanens vagy szerzett érzelmi tulajdonságai valóságosak is, mennyire nehéz őket leírni és osztályozni! Nem is beszélve arról, hogy sokan érzéketlenek a szavak és tágabb értelemben a dolgok érzelmi árnyalatával szemben. Sőt azokra is, akik fogékonyak rá, egyazon inger saját asszociációs képességeiknek megfelelően más-más hatást gyakorol. A szavak tehát, miközben prózai értelmükből átcsapnak a költőibe, túlságosan is polivalensekké válhatnak, márpedig bizonyos fokú többértelműségen túl a nyelv képtelen tovább működni.
A szavaknak lényegében akkora az érzelmi töltetük, amennyit a közösség az általuk jelölt dolgokba vetít Az érzelmi asszociációk területén történő mutációknak néha kóros jellegük van. Valószínű, hogy ez a hatalom, ha egyszer már megszilárdult, képes a tárgytól függetlenül is fejlődni. A nyelvnek saját élete van, talán érzelmi síkon még inkább, mint fogalmi síkon, ha egyáltalán volt is valaha ilyen elkülönülés. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a szavaknak kettős, rejtett jelentésük van: egyrészt fogalmi vagy megismerő, másrészt emotív-érzelmi.
Amint Cohen megjegyzi, ez a második jelentés nem szerepel a szótárban, hacsak nem „átvitt értelem” címen, amikor a szó közismert metafora összetevője. De elképzelhető lenne egy kimondottan érzelmi szótár – a „vörös” szó ebben azt jelentené – természetesen statisztikailag –, hogy izgató, heves, a „zöld” pedig azt, hogy nyugodt, nyugtató. Am meglehet, hogy egy szép napon a pszicho-fiziológia bebizonyítja majd, hogy ezekben az asszociációkban több van megszerzett szokásnál. Addig is, Osgood és munkatársai megpróbálták – jelentésmérő módszerükkel – egy hétfokú bipoláris skálarendszer felállítását, amelynek pólusain két antinomikus jelzőt helyeztek el: erős-gyenge, meleg-hideg stb. A kísérleti személyt megkérik, hogy helyezze el a skálán azt a szót, amelynek meg akarják mérni a jelentését. A sok válasz statisztikai elemzése lehetővé teszi egy háromdimenziós jelentéstani tér felépítését, amelyben az egyes fogalmak a társadalmi-kulturális csoport által nekik tulajdonított érzelmi töltet szerint helyezkednek el.
Következtetésként utoljára térek vissza a nyelvre mint információt közvetítő eszközre. Minden kommunikáció alaptörvénye: megpróbálni az üzenetet a lehető legtisztábbá, legolvashatóbbá tenni, de mint láttuk, ez az olvasás az embernél több szinten történhet. Egy üzenet, amely az értelem számára homályosnak tűnik, tisztázható teljesebb olvasással, amelyben részt vesznek a tudat érzelmi rétegei is. Ha nem mindenki érti a költői üzenetet, az nem szükségszerűen az üzenet hibája. A tudományos szöveget sem érti mindenki. Lennie kell valamilyen költészeti felfogóképességnek, amely részben a természet adománya, de bizonyos mértékben ugyanúgy fejleszthető, mint a matematikai érzék, vagy a zenei hallás. Aki tudja például, hogy gondolkodás közben agyunknak csak tizedrésze működik, vagy hogy az érzelmi zárlatok legtöbb esetben gyógyíthatók, az nem tekintheti lehetetlennek az emberi fejlődés egyetlen formáját sem.
Ha tehát a költő által kifejezett világ abszurdnak tűnik, megtörténik, hogy csupán a nyelv szokásos kódja szerint az, a közönséges nyelv kódja szerint, amely mindenekelőtt a külső tapasztalatra támaszkodik. A mindennapi tapasztalat határozza meg, hogy valamely alanyhoz melyik állítmány illik. Amikor ez az asszociáció eléri a feltételes reflex erejét, visszaesünk a közhelybe, vagy mint láttuk, nem kapunk többé a tárgyról semmilyen lényegi információt. Ha azt mondom: „sötét éjszaka”, közlésemnek nincs semmi eredeti értéke. Ahhoz pedig, hogy valaki új információt bontson ki egy koktélpartin lezajlott társalgásból, Eliotnak kell lennie.
A költői nyelv kódja szélesebb területen alapszik: a külső tapasztalat szférájához a belső tér mozgása és nyugalmi állapotai járulnak. Habár a költői mondatról bebizonyítható, hogy objektíve hamis, teljesebb olvasással, amelyben részt vesznek énünk általában háttérbe szorult, vagy kevésbé érvényesített összes tartományai, visszahelyezhető jogaiba. Amint láttuk, minden költői képnek van jelentéstani értelme – ezeknek a képeknek a jelentése metaforikus. A metafora itt nem egyszerűen értelemcsere, hanem az értelem metamorfózisa. Ez a metamorfózis arra szolgál, hogy az embert a rutin, a megszokás, az ésszerű felszín világának elhagyására csábítsa; hogy behatolni kényszerítse a gondolkodás és érzés egyesített vidékeire, hogy újra meg újra szembenézzen a világgal s önmagával a világban.
Ez a nyelv elvezeti majd – ahogy Dante vezette olvasóját – a pokolból a paradicsomba, vagy a paradicsomból a pokolra; meglepi, megigézi, vagy meggyötri, ezerszer halálba viszi, és ezerszer feltámasztja; csupán egyetlen magatartástól tiltja el, a közönytől.
M. I. fordítása
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.