Költészet és tudomány: elég csupán megnevezni, együtt emlegetni az emberi gyakorlat e két végletét, hogy egyesekben az ellentét, másokban az összeférhetetlenség, a legtöbb emberben pedig a gyanú képzetét keltsük fel. A világ birtokbavételének e két útja más-más nyelvet termelt ki az emberi természet két végletén. Ám akármilyen messze esnek is egymástól, gyökereik közösek; s noha elágazásaik végtelenül eltávolodtak, öröktől fogva versengenek egymással, s mintha egyben-másban össze is tartoznának. A tudomány megpróbálta elválasztani a látszólagost a valóságostól, felkutatni a világmindenség (a makro- és mikrokozmosz) legbenső szerkezetét, megkísérelte kiküszöbölni a pontatlanságot, az érzékek zűrzavarát. De a világ matematikai szimbólumokra épített elméleti megragadása – minthogy nem más, mint az érzéki tapasztalástól való eltávolodás eredménye – veszteséggel is jár, mert az ember egyetlen igazán megismerhető világa az, amely az érzékekben tárul fel. Ha megfosztjuk az embert ettől a látszatvilágtól, a világ átélésének a pszicho-szomatikus folyamatok révén (az érzékszervek fiziológiájától a még kevéssé ismert felsőbb idegi-lélektani szerveződésig) megvalósuló sajátos módszerétől, ha elvesszük tőle a színek, formák, szagok, a szelek és esők, a meleg, a tömeg és felületek érzékekkel kitapintható világát, ezt az emberi szervezet felépítésével egyező, érzetekből, képzetekből és társításokból álló szövedékét, azonnal minden összeomlik számára. Legfeljebb egy színtelen hideg kozmosz marad, egy, a szerkezetére lemeztelenített világ. Egyszóval lehetetlen az embernek az az álma, hogy teljesen „kívülről” pillantson a világra – annyira mélyen beletartozunk a Mindenségbe; ugyanabból az anyagból, ugyanabból az energiából teremtettünk. Az élet jelenségeit, akárcsak azt, amit szellemnek vagy öntudatnak nevezünk, ugyanolyan törvények hatják át, mint amelyek összekapcsolják az atom és a csillagrendszerek elemeit – éppen ez teszi lehetővé számunkra, hogy mind mélyebbre hatoljunk az elvont jelek világába.
Mintha a tárgyi világ a matematikai szimbólumok mögött rejtőzne. E folyton változó jelek leple alatt a dolgok „valódi természete” nem mindig nyilvánvaló, a tudós pedig kénytelen a köztük levő viszonyokat keresni, a bennük lezajló folyamatokat körülírni. A képesség, amelyet tudatnak nevezünk, azt is lehetővé teszi, hogy szemlélődés közben önmagát is megfigyelje.
Hogy meglepődjék. Hogy elámuljon. Félúton a makrokozmosz és mikrokozmosz között, az ember mindenütt olyan korlátokba ütközik, amelyeken az elvont szimbólumok nem hatolnak át. Az anyag elemi részecskéiből felépített ember, az elsődleges tér-időnek e múlékony alakzata nemcsak gondolkodni, hanem álmodni, megdöbbenni, csodálkozni is tud. És itt találkozik a költő és a tudós, itt váltják fel egymást. Mármint az a tudós, aki felismeri, hogy adott korban bizonyos korlátok ledönthetetlenek a tudomány számára, és ahelyett, hogy megállna előttük, elfogadja, hogy más megközelítési módok is lehetségesek. Erről a tudomány korlátainak a felismeréséből fakadó érzésről mondta Einstein: „Akinek idegen ez az izgalom, aki nem tud többé elcsodálkozni és tisztelettel eltelni, az máris olyan, mintha halott volna.”
Tudomány és költészet: az igazat megvallva, túlságosan terjedelmes téma. Így megelégszem néhány olyan gondolatkör felvázolásával, amelyek úgy tisztázódtak számomra, hogy megpróbáltam az emberi szellem e két távoli szféráját összekapcsolni. A kérdést három oldalról igyekszem megközelíteni:
1. Melyek e két területet összekötő közös elemek, kapcsolatok?
2. Mit adott – mit adhat – a tudomány mint a megismerés és a megértés sajátos útja a költészetnek, annak a költészetnek, amely – sok olvasó véleménye szerint, akik elbátortalanodva fordítanak neki hátat – közismerten homályos és napról napra érthetetlenebb; másrészt: módosította-e a tudomány fejlődése a költészet „létfeltételeit”, szerepét és hivatását a mai világban?
3. Nyújthat-e a költészet a tudósnak vagy általánosabban a tudománynak valamilyen segítséget, van-e eljárásaiban, módszerében a tudomány számára is hasznosítható tanulság?
Elöljáróban szeretném leszögezni: a költészetet mint az emberek közötti érintkezést szolgáló jelrendszerek egyikét fogom fel. Maga a nyelv, az emberi beszéd a társadalmi élet megnyilvánulási formája, de ugyanakkor feltétele is. „Civilizációs” ismereteink nagy része kizárólag szóbeli információból fakad, s az emberi nyelv oly fogalmi, oly elvont, hogy mondhatni, független életre tett szert, mindenesetre külön jelrendszert alkot. De a nyelv fogalma, illetve az üzenetet továbbító eszköz fogalma nem sajátosan emberi jelenség – megtaláljuk az élet összes szintjén.
A modern információ- és jelelmélet érdekes megvilágításba helyezheti általában a nyelvet és különösen a költői nyelvet. A beszéd vagy írás: próbálkozás valamely információkat tartalmazó kodifikált üzenet továbbítására. Egyébként ez a közlési folyamat akár beszélgetőtárs jelenléte nélkül is létrejön – érzékszervi rendszerének köszönhetően minden élőlény információkat fogad magába, amelyeket a központi idegrendszer dolgoz fel, és raktároz el. A szervezet ezeknek az információknak köszönheti a környezethez való alkalmazkodását, ami nélkül elképzelhetetlen az élet. (Ezek az üzenetek alkotják azt e struktúrát, modellt vagy sémát, amelyet az angolszász szerzők patternnek neveznek.) Itt kell emlékeztetnünk arra, hogy a termodinamika második törvénye szerint a természetben a zárt anyagi rendszerek statisztikai tendenciát nyilvánítanak a rendezetlenségre; az entrópia minden zárt rendszerben növekszik, más szóval energiavesztés megy végbe. Az élő szervezetek azonban nem zárt rendszerek, mert – a táplálkozással – kívülről merítenek energiát. Másrészt, mint fentebb rámutattam, érzékeinek köszönhetően minden élő szervezet információkat szerez a külvilágról, hogy tevékenységét hozzá alkalmazhassa, hogy adottságait a lehető legjobban kihasználja.
Vagyis az élet olyan szervezett struktúra, amely – a környező világból merített információk jóvoltából – külső és belső szervezési formáit javítani tudja.
Ilyenformán tehát az élő szervezet lokálisan és átmenetileg szembeszáll az entrópia növekedésének általános tendenciájával. Olyan világban, amelyre általánosan jellemző a degradáció, az élő szervezet – információkat elemző, feldolgozó és hasznosító képessége, illetve alkalmazkodási készsége révén, amely lehetővé teszi számára, hogy a múlt eseményeiből későbbi magatartását meghatározza – maga körül fokozott szervezettségű mezőt tud teremteni.
Ez azt jelenti, hogy az információ az élet egyszerű fenntartásának, de egyben a szervezet alakulásának, fejlődésének is egyik legfontosabb eleme.
Másfelől az emberi információrendszer lényeges jellemzője, hogy nemcsak racionális, hanem irracionális elemeket is tartalmaz. Tény, hogy minél valószínűbb egy üzenet, annál kisebb az információértéke. (A valószínű itt egy jelenség vagy rendszer haladását jelenti valamely semleges egyensúlyi állapot felé.) Más szóval: „A klisék és közhelyek kevésbé világítanak, mint a nagy költemények” – ahogy Wiener mondta. A gondolati sémák alakító értéke kétségtelen: egészséges fegyelmet kényszerítenek képzeletünkre, tiszta és logikailag cáfolhatatlan gondolkodásra serkentenek. De épp ez a vétkük is: beskatulyázzák, korlátozzák a képzeletet, eleve megszabják útjait. Holott a képzelet épp a tiltott terepen, az ismeretlen, homályos utakon szeret csatangolni. A technicizált logika biztonságos utakat épít, és hajlamosak vagyunk elhinni, hogy ezeknek az utaknak a hálózata alkotja a Világmindenséget.
Olyan korban élünk, amelyben az újságok, a film, a rádió, a televízió, a könyvek útján terjedő óriási mennyiségű információ mind hígabb közlésanyaggá oldódik. Mert minél gyakrabban ismétlődik egy üzenet, annál kisebb az információértéke. Ahhoz, hogy egy információ hasznára váljék a közösségnek, valami újat, az ismertektől különbözőt kell kifejeznie. Ezzel kapcsolatban érdemes az információelmélet megvilágításában szemügyre venni a művészetre jellemző információs szintezettséget. Wiener hívta fel a figyelmet arra, hogy a nagy műveknek utóéletük első szakaszában csökken az információértékük, egyik másik vonásuk ugyanis az ismétlés során klisévé változhat. Shakespeare vagy Racine remekműveinek némelyik szerkezeti vagy lélektani eleme, a Dürer vagy da Vinci által alkalmazott távlattan attól a pillanattól, hogy átment a köztudatba, már nem rendelkezik ugyanazzal az információs értékkel, mint megalkotása pillanatában. Utána viszont e művek behatóbb ismerete egyre mélyebb rétegeket tár fel, s ezáltal információs értékük növekszik. (Nyilvánvaló az is, hogy a közhely, az akár milliós példányszámban terjesztett banalitás nem tartalmaz semmilyen eredeti információt.)
Nos, a költészet éppen a szabványosítás ránk zúduló özönének üzen hadat, hogy villanásnyi kitérővel új információt közöljön az emberről és a világmindenségről. Ez a költői szellem nemcsak a művészetnek, hanem bizonyos, soha konvenciókra be nem rendezkedő tudományos gondolkodásnak is fő hajtóereje.
Térjünk vissza kissé a beszélt emberi nyelvre, és nézzük meg, mit nyújt a nyelvészet a költészetnek, mióta megpróbál kísérleti tudománnyá válni.
A nyelv két elemből, két független realitásból tevődik össze. Saussure szerint ezeket a jelölő és jelölt szavakkal lehet megnevezni. A jelölő a tagolt hang, a jelölt a képzet vagy a fogalom. Ez a jelentéstani szint. (Megjegyzendő, hogy minden képzet valaminek a képzete, tehát magára a dologra, anyagi valóságára utal – semmilyen szubsztancia sem tekinthető önmagában, tisztán nyelvtani síkon.) A nyelv forma, nem szubsztancia. Sőt, egyesek szerint annyira független forma, hogy indokolt volna zárt rendszerként tanulmányozni. A költészet talán éppen ezt a zárt rendszert próbálja robbantani, szakadatlanul arra kényszerítve az embert, hogy felül vizsgálja fogalom és érzéki-érzelmi valóság viszonyát, mintegy visszairányítva az embert a valósághoz, amely, mint láttuk, a világgal való kapcsolatok és a környezetből gyűjtött információk segítségével még a fogalmi állapot előtt képessé teszi az embert az életben maradásra.
A következő kérdés természetesen az, hogy van-e objektív alapja annak, hogy egy szöveget a költészet vagy próza kategóriájába soroljunk. A módszer önként kínálkozik: a két nyelvi kategória összehasonlító tanulmányozása. Ha pedig ennek első lépése egyik vagy másik meghatározása, első látásra nyilvánvaló, hogy a próza közönséges nyelv. A költészet pedig rendkívüli nyelv. (Legalábbis, így igaz a legtöbb ismert nyelvi közösségben, de nincs semmi akadálya, hogy adott közösségben ez az értékrend fordított ne legyen. És ha a költők ma kerülnek bizonyos egykor költőinek nevezett képeket, alakzatokat és kifejezéseket, hogy költőietlennek vélt területéken hódítsanak, a magyarázat abban keresendő, hogy bizonyos szavakat és képeket lejárattak, elkoptattak.) Amikor közönséges nyelvet mondunk, a mindennapi érintkezés nyelvét, a közhasználatú nyelvet értjük vagy – nagyobb tudományos pontossággal – „a statisztikailag leggyakoribb formák összességét egy nyelvi közösség nyelvében.” (Cohen)
Nos, ha a költők nyelvét a tudományos prózához hasonlítjuk, amely a jelek szerint a legjobban tesz eleget az érzelmi-esztétikai színezés hiánya és a szakmai szigor kettős követelményének, arra a megállapításra jutunk, hogy a nyelvtani és a hangtani-jelentéstani eltérések fokozódnak, miközben a tudományos prózától a költészet felé haladunk; a felezővonalon az úgynevezett lírai próza található. A normához, a „nulla fokhoz” mért eltérésről beszéltünk – a stílust már Valéry is mint a köznapi nyelvhez viszonyított eltérést határozta meg. A stílus körébe tartozik mindaz, ami nem közönséges, normális, szokványos. Ebben az értelemben az eltérés, amelynek egy lehetséges módozata a stílus, hibának, a kód megszegésének minősíthető. így tehát az eltérés ténye mintegy megdicsőül a költői nyelven. A költői nyelv, a mindennapi nyelvhez viszonyítva, kifejezetten szabálytalan. A stílusnak ez a „szabályszerű” szabálytalansága ellentétben áll a szigorúan vett tudományos próza stílusának „nulla fokával”. Ezek szerint a nyelv normáihoz viszonyítva, a verselés eltérésnek – igaz kodifikált eltérésnek – tűnik. A költői hangtan legismertebb klasszikus jellegzetességei a versmérték és a rím. Van egy általánosabb, de kevésbé ismert, Jean Cohen által mesterien elemzett hangtani jellegzetesség: a hangtani-jelentéstani párhuzam törése, tehát a hang és jelentés közötti párhuzamé, amelyet minden próza tiszteletben tart, viszont a költészet megszeg. (Fejlődése folyamán a verselés szakadatlanul növelte a versmérték és mondattan közötti ellentétet, mind messzebb távolodott a nyelvtanellenség irányába.)
Hasonló, noha szabadabb, kevésbé kodifikált módon mutatkozik eltérés a két nyelvi forma között a jelentéstan szintjén is. Az, amit a retorika szóképnek nevez, pontosan megfelel annak, amit a költészet megkülönböztető jelentéstani jegyeiként kívánunk kimutatni. De itt kell megjegyeznünk, hogy a költészettan egyetlen kutatási területe sokáig a hangtani szint, a verselés volt. A jelentéstani vonatkozások csak a prózavers megszületésével kerültek előtérbe. Nyelvészeti szempontból a prózavers nem hasznosítja a hangtani szint, a verselés lehetőségeit. A Maldoror dalai – Lautréamont későn felfedezett remeke – minden kétséget kizáróan a legjellegzetesebb ilyen mű; legismertebb francia művelői Baudelaire, Rimbaud és Max Jacob, napjainkban pedig René Char és Henri Michaux. A prózavers nem tévesztendő össze a szabadverssel, amelyben – noha hiányzik belőle a klasszikus versmérték és rím – fontos szerepet játszik egy másik hangtani elem, a szünet, vagyis a verssorok törése (amelyet a hang és jelentés közötti párhuzam törésének tekintünk.) Hogy világosabban kitűnjék ennek a jelentéstani költészetnek a mibenléte, szembe állíthatnánk vele egy tisztán hangtani költészetet, például a lettrizmust. Megjegyzendő, hogy a lettristák kísérlete igen közel áll a konkrét zene gyakorlatához – elvben nehezen is sorolható a beszélt nyelv művészetének kategóriájába, mert a nyelv ebben az értelemben jelentés és nem szuggesztió. Ugyanilyen meggondolásból értelmetlenség a modern költészet bizonyos „jelentésnélkülinek” nevezett irányzata. Bármily homályos is legyen egy adott költői nyelv a kodifikált információs tartalom megfejtésének lehetősége szempontjából, sosem mondhat le teljesen a jelentésről. Ugyanez érvényes a „térköltészet” híveinek egyébként érdekes kísérletére. A tér különböző alakzatokkal való kitöltése betűk, szótagok vagy szavak ilyenfajta elrendezésével közelebb áll a rajzhoz, vagy egy térolasztika tervéhez, mint a szóbeli kommunikációhoz. De persze itt is óvakodjunk a megcsontosodott fogalmak és elvek csapdájától; elvégre a költészetnek többek között éppen az a dolga, hogy felszabadítsa a nyelvet, „robbantsa” megcsontosodott szerkezeteit, hogy kapcsolatot teremtsen az emberi nyelv különböző formái között. Ebben az értelemben fontosnak tartom Michel Butor kísérleteit, aki tér-idő tárgyakat szerkeszt: elmélyíti, valósággal „kihámozza” a szavak jelentését, felkutatja társadalmi-kulturális meghatározottságukat. Mobile és 6 810 000 liter viz másodpercenként című köteteiben nemcsak a tér és az idő modern szemlélete érvényesül átütő erővel, hanem az újabb nyelvészeti és antropológiai tanulmányok eredményei is kifejeződnek.
(Folytatjuk)
Megjelent A Hét V. évfolyama 9. számában, 1974. március 1-én.