Még nem tudni pontosan, hány halottja van ennek a háborúnak. A különböző adatok szerint – a hivatalos 498 főtől a nemhivatalosig – hozzávetőleg tizenkétezer. Hol van most az az őrült ember, akinek szavára az orosz csapatok átlépték az ukrán határt, békés városokat bombáztak és lőttek szét, és emberek ezreit űzték óvóhelyekre? – Ljudmila Ulickaja írása.
Fura rímekkel szolgál olykor kedvelőinek és híveinek a történelem. Egy efféle történelmi rím bukkan elő, ha összehasonlítjuk az 1922-es és a 2022-es év történelmi eseményeit. 1922-ben, a forradalom után több hajó indult el Kronstadt kikötőjéből, melyeknek fedélzetén orosz tudósok, politikusok, írók hagyták el a bolsevik Oroszországot. Az ország emigrálásra kényszerített kulturális elitje. Az elhajózók szempontjából nem ez volt a legrosszabb megoldás, mert a bolsevik hatalom addigra már rengeteg arisztokratát, tudóst, papot, egyszerűen mondva művelt embert semmisített meg. Művelt embereket – akik nem ismerték el a proletárhatalmat. Ezt az epizódot azóta „filozófusok hajójaként” emlegeti a történelem.
Ma, száz évvel később valami hasonlót látunk: az utóbbi években az orosz kulturális elit meglehetősen sok tagja hagyta el az országot.
De az Ukrajna ellen 2022. február 24-én indított háború nyomán ez a mozgás szemlátomást új formát öltött és felerősödött.
Március 11. reggelén pétervári újságíró barátommal, aki több éve Németországban él, a berlini központi buszpályaudvarra mentünk, ukrajnai menekültek elé. Ez nem az 1922-es „filozófusok hajója” volt, távolról sem. Az autóbuszokból utazástól meggyötört nők és gyerekek szálltak ki. Se egy férfi, se egy öregember: az öregemberek általában nem hajlandók elhagyni otthonaikat és javaikat, a férfiak pedig harcolnak. Mindenki tudja, mi az, amikor nők menekülnek a háború elől a gyerekeikkel: némelyiküknek lebombázták a házát, mások nem bírták tovább az óvóhelyen, egy asszony pedig, akivel beszédbe elegyedtünk, Donyeckből utazott vendégségbe a szüleihez, Herszonba, ott érte a háború, fölült egy autóbuszra, és tekervényes úton, egész Kelet-Európán átkelve jutott el Berlinig.
A berliniek hihetetlen segítőkészséggel fogadták a menekülteket: miközben az állam semmilyen intézkedést nem hozott elhelyezésük megszervezésére, Berlin és más városok lakói a saját házaikba és lakásaikba fogadják őket.
Az autóbusz-állomás mellett sebtében felállított fogadópont, ahol önkéntesek étellel-itallal, ruhával látják el az érkezőket. Diákok, akik az egész éjszakát a pályaudvaron töltötték, képtelenek elmenni, magukra hagyni a zavarodott, csüggedt embereket. A környékbeli gyógyszertárak ingyen adják a gyógyszert, a közeli büfék ingyen adják az ennivalót. Az államnak csupán annyira futotta az utóbbi napokban, hogy ingyenes, egész Németországra és Ukrajnára érvényes SIM-kártyákat juttat az érkezőknek. A tétova embereknek a diákok segítenek, hogy boldoguljanak az egyszerű technikai eszközzel.
Ez a menekültáradat ugyanolyan váratlan volt, mint maga a Kreml által rögtönzött háború, amely a „különleges művelet” elnevezés mögött búvik meg szerényen.
Még nem tudni pontosan, hány halottja van ennek a háborúnak. A különböző adatok szerint – a hivatalos 498 főtől a nemhivatalosig – hozzávetőleg tizenkétezer.
Hol van most az az őrült ember, akinek szavára az orosz csapatok átlépték az ukrán határt, békés városokat bombáztak és lőttek szét, és emberek ezreit űzték óvóhelyekre?
Milyen komfortos bunkerben ül ez az ember? Mit evett vacsorára, mit főzött neki a híres-neves szakácsa?
Hol a családja, hol vannak a gyerekei, akikről a nép nem tud semmit, mert ez is államtitok…
Eltelnek az évek, az utódaink olvassák majd a napjainkról szóló beszámolókat, és választ kapnak ezekre a kérdésekre.
De már ma, amikor a világ még magához sem tért a sokkból, bizton kimondhatjuk: lesz per és ítélet. Hogy milyen néven vonul be a történelembe, ma még nem tudjuk – nem nürnbergi, nem hágai –, de per és ítélet lesz. Hogy még a bűnös életében vagy a halála után, ma még ezt sem tudjuk.
De az ítélet közeleg, urak! Már közeleg, és íródnak a jegyzőkönyvei. És egyenesen úgy mondaná az ember – a rettentő, az Utolsó Ítélet!
Fordította: Morcsányi Géza
(Ljudmila Ulickaja írását magyarországi kiadója, a Magvető Kiadó bocsátotta rendelkezésünkre.)
Forrás: káfé főnix
