Nehéz darab, az eredeti bemutatóján is értetlenkedés fogadta. Mi a francot akar Liszt? – kérdezték. Most a darab előtt kijön a karmester, Hámori Máté, és megpróbálja egy kicsit közelebb hozni nekünk Lisztet.
Bizony ez egy teljes életútról szól, a harcainkról, a harcunkról a Gonosszal, és persze a gyönyörű szerelmeinkről. Figyeljük meg, hogy két hanggal indul a szonáta – mondja a karmester, két sejtecske találkozik és megszületik az élet. Egy teljesen önálló hanggal fejeződik be a szonáta, ez a vég.
Gyönyörű zene, megy a harc, mégis elkalandozok, mert eszembe jut egy örökölt történet. Kollégám mesélte, kései fiúként három idős nővére volt. Az első már meg is halt, a másik kettő arról beszélgetett, hogy milyen is lesz az ő haláluk. “Annyira gyenge vagyok, hogy nem tudom megcsinálni.” – mondta az idősebbik. “Dehogyis nem, mondta húga, emlékezz csak a Katira, hogy egy csöpp ereje se volt már, mégis megcsinálta.” Hát, igen, az élet tele van kihívásokkal az utolsó pillanatig.
Közben a vége felé közeledik a szonáta, majd megjön az a bizonyos önálló, itt a vége hang. A közönség felszabadult tapsban tör ki. Nekem meg leesik a tantusz, kettő kell, hogy megszülessünk, de elpatkolnunk egyedül kell.
Forrás: Újnépszabadság
Liszt h-moll szonátája
A h-moll szonáta Liszt Ferenc 1852–53-ban zongorára írt nagyszabású darabja (S.178), amit addigi zongorista és zeneszerzői tapasztalatainak és eredményeinek összegzéseként lehet értelmezni. 1857-ben Hans von Bülow mutatta be Berlinben, nyomtatásban 1854-ben jelent meg. A darab eleinte értetlenséggel találkozott, csak a 20. század elején ismerték fel igazi értékeit, forradalmian új szerkesztési elveit, de értelmezési viták néha még napjainkban is előfordulnak.
Liszt a komponáláshoz 1852-ben fogott hozzá (bár találtak 1851-es, Eilsenben keltezett vázlatokat is), és a következő év elején fejezte be, a kéziraton 1853. február 3-ai dátum szerepel. Először zárt körben játszotta el néhányszor 1853 májusában, és bizony döbbenetet keltett új művével. Ekkor történt meg az a nevezetes (állítólagos?) eset, amikor egy ilyen „házimuzsikálás” alkalmával a fiatal Brahms elaludt Liszt zongorázása közben; innen (is) eredhetett további barátságtalan kapcsolatuk. A szonáta 1854-ben jelent meg nyomtatásban a lipcsei Breitkopf und Härtelnél, és Liszt – viszonzásul a C-dúr fantázia neki szóló dedikációjáéért – Robert Schumannak ajánlotta. A Schumann házaspár értetlenül lapozgatta a kottát. Egyedül Wagner értette meg rögtön Liszt szándékát, és levélben üdvözölte barátja új zongoraművét. Wagner akkor Londonban tartózkodott, és Liszt tanítványa, Karl Klindworth játszotta el neki a darabot. „Klindworth az imént játszotta el nekem a nagy szonátádat! […] A szonáta minden képzeletet felülmúlóan szép; nagy, szeretetreméltó, mély és nemes – fenséges, amilyen Te vagy” – írta a levelében. A szonáta 1857. január 27-én került először pódiumra Berlinben, Liszt tanítványa és veje, Hans von Bülow – a darabbal szembeni ellenérzéseit félretéve – mutatta be. Az előadást megtapsolták, de ez a taps Bülownak szólt, magát a darabot ridegen, ellenségesen fogadták, csakúgy, mint Bécsben és Londonban is az 1880-as évek elején, ahol szintén Bülow játszotta.
A h-moll szonáta még sokáig nehezen befogadható, túl modern mű volt, Ferruccio Busoni 1900-ban még a felháborodást vállalva tűzte műsorára, és még Dohnányi és Bartók is csak nehezen tudott megbarátkozni a darabbal. Azóta az egyik legtöbbet játszott 19. századi zongoradarab lett, amit a legnagyobb zongoraművészek (többek között André Watts, Szvjatoszlav Richter, Vladimir Horowitz, Martha Argerich, Jevgenyij Kiszin, Marc-André Hamelin) tűztek műsorukra, értelmezések – és félreértelmezések – sora született a darab kapcsán. (Wikipédia)
