Válasz I. Szemlér Ferenc tanulmányára
1.
Az Erdélyi Helikon októberi számában figyelemreméltó cikk jelent meg – Jelszó és mitosz – I. Szemlér Ferenc tollából; viharzást is keltett maga körül és amint hallom, a legközelebbi számban hárman is hozzá fognak szólani és perbe szállani ifjú kollégánk tételeivel. Jó magam is nagy érdeklődéssel olvastam a közleményt. Érzem, gondolatsorai időszerűségét, sőt kedvet is érzek, hogy – röviden bár – hozzászóljak a kérdéshez.
Először is: amiről I. Szemlér ír – jelszavak szerepe az erdélyi irodalomban – magam is bátorkodtam éppen a nyár derekán előadást tartani a budapesti rádióban. Másodszor: Egry Viktornak, a pozsonyi rádióban tartott magyar nyelvű, erdélyi irodalomról szóló ismertetésében az a megtisztelő észrevétel ért, hagy engemet és Raffy Ádámot jelölt meg, mint akik szemben a transzilvánizmussal az európai szellemet képviseljük, tehát azt a törekvést, amelynek érvényesülését I. Szemlér Ferenc rendkivül fontosnak tartja irodalmi életünk tovább fejlesztése szempontjából.
Az időszerü témának megtalálása és kritikai feldolgozása, a kívülről néző magyar írónak rokonszenves elskatulyázása tehát tulajdonképpen engemet I. Szemlér Ferenc oldalára állít. Mégis azt kell mondanom, hogy igazságtalan akkor, amikor a transzilvánizmust és ezentúl az „erdélyiességet” üres és tartalom nélküli mithosznak tünteti fel, „vágyálom”-nak csupán, amelynek reális tüneteit hiába keressük irodalmunkban.
Említett budapesti rádióelőadásomban bátor voltam szélesebb hurozaton eljátszani a „jelszavak” kérdésével, amint ezt Szemlér tette. Valóban az első dübörgő jelszavunk a transzilvánizmus volt. (De nem az egyetlen.) Akadtak a főhatalom változás utáni időpontban íróink, akik tudatosan érezték szükségességét, hogy azt az elvet, amelynek értelmében a három Erdélyben élő nemzetre történelmi földrajzi, hagyománybeli és politikai okok miatt egymás mellett, kéz a kézben van helyünk, irodalmunk vagy még helyesebben irodalmi tervgazdaságunk vezető gondolatává emeljék. Mert, mit tagadjuk, ha mindjárt „irodalomellenes” is ez a törekvés: az első pillanattól kezdve tisztában volt a külön erdélyi irodalmat megalapozó nemzedék, hogy neki másnak kell lenni, mint az általános értelemben vett magyar irodalomnak. Neki a kisebbségi politika szolgálatába is be kell állítani működését és nem elégedhetik meg az írásmű „lektür” vagy „önmagáért való” elefántcsonttorony jellegével. Téma választásában lehetőleg Erdély földjén kell megmaradnia, tudatosítani kell a jelenlegi kisebbségi társadalmi helyzetet, amely törekvésnek szövődményei voltak a magasabbrendű etikai elvnek a kicsenditése, az iró feladatának közvetve politikai síkra való állítása és maga az említett transzilvánizmus, amelyen – igaza van a szerzőnek – nem minden kisebbségi írónk értette ugyanazt. (De miért éppen a transzilvánizmus kérdésében legyünk kényesebbek, hiszen minden súlyosabb politikai jelszót egyénileg értelmeznek és Suraz mutatott rá annak idején a francia forradalomról írt szellemes könyvében, hogy a „jelszó” tulajdonkép öntőedény, amelybe mindenki saját müveltségének és vágyainak megfelelő tartalmat önt bele. Ennek ellenére szabadelvüség, konzervativizmus, stb. stb. fogalmak
mégis csak közmegegyezésszerüen hasonlót jelentenek.)
2.
A steril megfogalmazásu és politikai alászíneződésű transzilvánista jelszó, amely inkább kereteket adott, mint vasúti síneket, amelyeken egy Marosvécsről elinditott mozdonynak teljes gőzzel haladni kell, túl élte magát, elhomályosodott más jelszavak fölrebbenésekor. Az erdélyi magyar irodalomnak voltak olyan művelői, akik igazat adva Ravasz Lászlónak vagy Szekfű Gyulának, a regionalizmus politikai jellegének túlságos kiélezésével „elhajlást” véltek felismerni a (magyarországi irodalomtól s konzervatív meggondolásból féltették azt az egységet, amelyet I. Szemlér most a haladó, humanista, európai gondolkodás szemszögéből megítélve félt. Irodalmunknak kezdettől fogva más
színei és törekvései is voltak, gondoljunk csak a történeti regények évadjára, a székely irói csoport újabb partikulárizmusára és külön mitosz keresésére, Berde Mária „vallani és vállalni” jelszavára, amely a szemlélet beállítását követelte arra a jelszó nélküli irodalmi tevékenységre, amely önmagában véve európai volt, hogy csak a Kuncz Aladár, Markovits Rodion, Karácsony Benő, Molter Károly neveit említsem. Amikor irodalmi témaválogatásainkat és a különböző jelszavakat vizsgálat tárgyává tettük, hangsúlyoztam, hogy az egyes felfogások között csak fél és negyed hangkülönbségek lehetségesek. Az erdélyi magyar irodalom komolyabb termékeinek megvan a maga sajátságos timbréje, a maga összefoglaló jellege, amelyre nem lehet azt mondani valóban, hogy „transzilván” és nem lehet úgy sem skatulyázni: haladó vagy konzervatív, népies vagy urbanus, hanem mindegyik mű erdélyi talajon állva: erdélyi és ez adja meg neki a létjogosultságot.
Én az „urbanust” állítom, hogy nekünk európai irodalmat, kis nyelvi határainkon
felül álló, a regionálizmus jelzőjét túllépő irodalmat kell adnunk, de mi, itt Erdélyben kell szolgáljuk Európát és ennek ki is kell tünnie. Európaiasságunk a honi levegőből fakad, a mi itteni életünkkel érintkezik, kimutathatók rajta egy külön létező világ törvényszerűségei. Azok a szobrok, amelyeket az antik vagy a renaissance világ készített, magukon hordozzák alkotójuk külön géniuszán kívül a kor géniuszát, a nép géniuszát és anyagszerűségekben kifejezési eszközeiket megszabja a honi talajon feltalálható márványnak tömörsége, vagy hajlékonysága, geológiai adottságai. Ahogyan nem tudok európai lenni anélkül, hogy ne legyek magyar, úgy mint Erdélyben, úgy sajátos politikai viszonyok között kisebbségi magyar író sem lehetek, és egyben nem külön erdélyi és kisebbségi.
E külön színt nem akarom kihangsulyozni, de nem is akarom letörölni. Már
azért sem, mert ha legjobb értelemben vett európai iró akarok lenni, itt nagyobb
sorsrendeltetéssel és mesterségbeli lehetőséggel lehetek az, mint akármilyen más
magyar nyelvterületen.
3.
Szemlér kétségbevonja, hogy földrajzi, gazdasági és történeti tényezők hatással
lehettek volna az erdélyi írói jellem kialakulására. Ellenkezőjét állítom. Talán nem
tartom döntő jelentőségűeknek e tényezők kimutathatóságát, de kimutathatók. Nem
a főhatalomváltozás utáni erdélyi „transzilvánisták” fedezték fel, hogy az erdélyi
táj a maga földrajzi milyenségével igen is befolyással volt az erdélyi szellem kialakulására. Kemény Zsigmond Erdély közélete c. klasszikus értekezésében írja – a
könyv nem lévén kezembe, talán nem szabatosan idézem –, hogy Erdély az uj eszmék irányában az államtömbök között mindig a szélső baloldalt foglalta el, míg Erdély történetírójának, Kőváry Lászlónak könyvében nem egy helyen tétetett említés arról, hogy amíg Magyarországon a birtokviszonyok az elhelyezési terület, alföldi jellegénél fogva a nagybirtok kialakulásának kedveztek, Erdélyben, a hegyek között a földrajzi terület megszaggatottsága következtében a kis birtokok alakultak ki, kitenyésztve a törpe birtokosok különleges lelki szociális és gazdasági berendezkedését. A mi legkiválóbbjaink, Tamási Áron, Nyirő József, Kós Károly írásai létre sem jöhettek csak a belső Erdély balladákkal teli, magaslati titokzatos hegyekkel és forrásokkal teli világában.
És nekünk nem a háború utáni Erdélyszakértőhöz, Makkai Sándorhoz, Kós Károlyhoz kell elméleti igazságokért visszamenni, hiszen Erdély földrajzi sajátosságaira már Petelei István is eléggé figyelmeztetett bennünket a főhatalomváltozás előtti béke években. Erdély földrajzi helyzete több szabadságra, több önállóságra, a gondolkodás több regényességére, több erőfeszitésre nevel, a clair-abscur nálunk még „urbanus” írók műveiben is világosabban kimutatható. Ami pedig a történeti hagyományokat illeti, lehet-e figyelmen kívül hagyni, hogy Erdélyben született meg a magyar protestantizmus, itt megtarthatta magát s ép ez az uj vallás tette lehetővé az értelem szabadabb megoldásait? Miután a protestantizmus szellemi erőforrása, ahová theologusainknak
el kellett zarándokolniok, nem a katholikus Magyarországon volt, hanem Utrechtben, Amsterdamban, Nyugat protestáns országaiban, az erdélyi műveltség a
nyugattal is élénkebb kapcsolatban állott, mint Magyarország. Angyal Dávid történetiró irta meg rá, hogy az önálló Erdélynek milyen állandó politikai kapcsolatai
voltak Angliával és gondolom, a francia tudományos akadémia kiadásában jelent
meg az a tizenöt kötetes mű is, amely Erdélynek politikai és diplomáciai érintkezését öleli fel a francia udvarral. Erdély szive mindig hevesebben vert nyugatért, a
nyugati demokráciáért, a nyugati haladásért, a nyugati műveltségért, mint a
törzs magyar nyelvterület szive s nem véletlen, hogy nekünk Apácai Cseri Jánosaink, Misztótfalusy Kis Miklósaink, Bethlen Miklósaink voltak, hogy Bölöni Farkas
Sándor fedezte fel száz évvel ezelőtt a magyar glóbusz számára utleirásaiban Amerika demokráciáját, és hogy az ujabb kor legnagyobb magyar költője, Ady Endre is, célzatosan „erdélyi”-nek vallotta magát. Ha szabadelvűek akarunk maradni, az erdélyi hagyományos szabadelvűséget még akkor is tudatosítanom kellene, ha nem volna egyéb, mint néhány imponderabiliának a szövedéke, félig-meddig vágyálom. De több annál. Soha nem ártott meg nekünk, ha erdélyieknek vallottuk magunkat, a baj ott van, ha csak erdélyinek valljuk magunkat és nem vonjuk le a végkövetkeztetést: több fogékonyságot a nagy európai szellemáramlatokkal szemben, amelyek levonására éppen az erdélyi múlt kötelez.
4.
Igazat kell adnunk Szemlérnek hogy a transzilvánizmus mint didaktikus tétel, mint politikai elv nem valósult meg hiánytalanul – nem is fog megvalósulni. De
semmi kár nem származik abból, ha ennek az eszmének irányában is törtetünk. Viszont az is igaz, hogy ha az erdélyi irodalom erdélyiségét nem mint programot,
nem mint alapeszmét, nem mint belső magot fogjuk fel, hanem mint az atmoszférát, mint az európai szellemi égtáj külön szélességi fokát, akkor igen is meglévő valóságos tényeket állapíthatunk meg, amelyek vitaminjaiból táplálkozott irodalmunk és kell is, hogy a jövőben innen merítse nedveit. Persze, hogy érdemes felállítani kritikai mérlegét annak, ami van.
Górcső alá venni „erdélyiségünket” éppen úgy, mint európaiságunkat. Pillanatnyilag
ez előbbi inkább meg van, mint az utóbbi. Erdély földjén több európaiságot adni,
élénkíteni a vérkeringést nyugattal, irodalmunkba bevinni a nyugati kifejezési eszközök hajlékonyságát a bonyolult lélek emberibb ismeretét, persze, hogy kívánatos.
De ha I. Szemlér vágyálomnak minősiti a transzilvánizmust, még inkább vágyálomnak kell minősíteni az általa hangoztatott európaiságot, amely felé a második nemzedék ám joggal, szívünk szerint törekedjék. Mi különben nem ítéljük el a vágyálmakat. Sőt. I. Szemlértől szíves elnézést kérek, hogy ez a hozzászólás csak úgy „kapásból”, „lázas szerkesztői munka” közepette született meg. Az ő gondos és dialektikus tanulmánya megérdemli, hogy hasonló pontossággal rajzoltassanak meg a probléma teljes körvonalai. Bizonyára ez sem fog elmaradni és ha én nem írom meg, megírja más.
FÜGGETLEN UJSÁG, CLUJ, 1937 NOVEMBER 6.
