A levelekkel pedig úgy van, hogy leginkább az különbözteti meg őket, hogy honnan írattak. Tudom én azt a saját levelesládámból-ládámról, akár ide is hordhatnám bizonyságul halomba az asztalra a dédnagyapámék még bélyeg előtti viaszpecséttel lezárt szürke félárkusait, a mama amerikai leveleit, húszanként átkötve, színehagyott rózsaszín és halványlila taftszalagokkal, megtelve öreg fiókok száraz-gyöngyvirág szagával, de úgy, hogy a nap közepében sem éghetnének már csak ugyanolyan illatú hamuvá, a Sanyi bátya szürkészöld és szürkéspiros tábori levelezőlapjait, vonalas irkalapokra hegyes tintaceruzavéggel firkantott front-leveleit az Isonzó partjáról.
Teljességgel a véletlenen múlik, hogy ebből mi van itt és mi van máshol. Levelek a francia forradalomból. Levelek az attikai éjszakáról. Levéltárak és magánfiókok. Tudom én azt az eddig megírt és megkapott levelekből.
Mivel fizikai valómat ilyen őszi délelőttök ezen az imádott tájon nyugodtan ringó öreg fává változtatják majd szép csendesen, de lelkem tengerészebb a Halley-üstökösnél – boldog vagyok, hogy ezennel a Santa Maria, a Beagle, az Apollo–13 után az Ifjúság fedélzetére szállván, hétről hétre ezeken a hasábokon máshonnan jelentkezhetem.
Megjelent A Hét I. évfolyam 1. számában, 1970. október 23-án
