A holokausztról szóló megemlékezések idején gyakran emlegetik azokat a jeleneteket, amelyekben a nyilasok zsidókat kísérnek a Duna-partra, hogy azután ott agyonlőjék őket. Amit pedig az utca népe úgymond szó nélkül néz. Ebből aztán sokan és szívesen vonják le azt a következtetést, amely szerint a teljes magyar nép úgy, ahogy van, velejéig érzéketlen, romlott, zsidógyűlölő, rasszista…
Klisé. Amit már csak azért sem szeretek, mert egyrészt egy nép teljes egészében soha nem lehet homogén módon sem ilyen, sem olyan. Még akkor sem, ha időnként a többsége egyformán pártol emberellenes eszméket is. Másrészt mert akik akkor nem zsidókként voltak jelen az utcán, azok fegyvertelenekként álltak szemben fegyveresekkel. Így akkor sem tehettek volna semmit, ha egyébként fel voltak háborodva és elborzadva nézték az eseményt. Ráadásul olyanok is voltak köztük, akik már csak azért sem kockáztatták a testi épségüket, egy esetleg mégis összehozható, tiltakozó fellépéssel, mert ezzel az otthonukban bujtatott zsidó barátaik életét is
veszélyeztették volna.
Mindezeken túl azonban azért sem szeretem, mert ennek állandó emlegetése azt sugallja, mintha ennek az országnak egyáltalán nem lennének pozitív, felvilágosult és modern hagyományai. És mintha az itt időről időre kétségtelenül pozícióba kerülő rasszisták-antiszemiták-fasiszták tényleg úgy hatolhatnának be a magyar társadalomba, mint kés a vajba. Hát ahogy a mostani, undorító orbáni kleriko-fasizmus is bizonyítja: mindaz, amire alapoznak, egy ősidők óta mindent meghatározó módon uraló,
megbonthatatlan kövület – mondják.
Nem bizonyítja, mert bármennyire is masszívnak látszanak az ember- és nemzethierarchiákban gondolkodó, egyenlőtlenség-párti, a jogállamiságot tagadó ideológiák, ezek képviselőinek nagyon is volt mit szétverniük. És hogy mennyire, azt a harmincas évek politikai összecsapásai, benne a holokausztot előkészítő zsidótörvények vitái is jól mutatják. Ezt pedig azért is fontos nyomatékosítani, mert ma is hatékonyan
használható muníciót adhatna ahhoz, hogy az ellenzék meggyőző erővel érvelhessen a fennálló rezsimmel szemben.
Ez ügyben elsőként azt érdemes kiemelni, hogy akik akkor a parlamentben és azon kívül szemben álltak a kirekesztő zsidótörvények képviselőivel, egyöntetűen így fogalmazták meg a kiindulópontjukat: „A jogegyenlőség a nemzet értékállományának a része”. Ami pedig ma is jól megvilágítja, hogy mivel lehet feloldani a mesterséges szembeállítást, amelyben az egyik oldalon a nemzeti érdekek, a másikon pedig a jogegyenlőség érdekei állnak, mintha kizárnák egymást. A helyzet lényege ma is a rendies és a modern társadalom éles szembeállításának abszurditása. Orbánnak elsősorban a rendiessége, az úr-szolga viszony visszahozása, illetve a származás mindenhatóságának visszaállítása miatt van szüksége a Horthy-korszakra, ezért is igyekszik még a 48-as forradalomból is kitörölni a liberalizmust és általában a szabadságeszményeket. Miközben az állampolgári egyenjogúság eszméje – minden, gyakorlati gyengesége ellenére – 1848 óta kifejezetten a nemzet fölemelését célzó politikáknak volt a húzóereje. Ez pedig elég
hathatós érv lehetne azzal a rendpártisággal és aszimmetrikus társadalmi szerkezetet támogató rendszerrel szemben, amely az orbáni elképzelések lényege.
Ezekkel szemben tehát van hová visszanyúlni, ahogyan már a harmincas évek parlamenti képviselőinek, jogászainak, sőt, irodalmárainak és művészeinek is volt miből meríteni: ők is elsősorban a 48-as hagyományokra hivatkozva sorolták az érveiket, a törvényesített jogfosztásokkal szemben. Az akkor lezajló folyamatot egyértelműen „az eddigi magyar jogfejlődés gyökeres megtagadásának” tekintették, és azt is megfogalmazták, hogy a
szabadságjogok megadása a társadalmi együttélés folyamatában nem alapulhat csoportos érdemeken vagy érdemtelenségeken. Az 1938-as zsidótörvények parlamenti vitáján modellszerűen került szembe egymással a Werbőcziből kiinduló, egyenlőtlenség elvű koncepció, és a 48-as törvényeket követő, modern, jogkiterjesztő mentalitás. (Az egyenlőtlenségi koncepciókat illetően a különbség csupán abban állt, hogy Werbőczi a magyarság társadalmi rétegeinek létező hierarchiáját tükröztette a jogban, a zsidótörvények beterjesztői pedig az emberiség biológiai rétegeinek képzelt hierarchiájára alapozták a javaslataikat.)
A mindent hierarchizáló koncepciókkal szemben 1938-ban fontos hivatkozási pont volt a ma pozitív diszkriminációnak nevezett törekvés, amelynek lényegét akkor így foglalták össze: jogegyenlőtlenséget kizárólag akkor lehet teremteni, ha annak valamiféle társadalmi igazságosság az alapja. A zsidótörvények esetében azonban nemhogy az igazságosság, hanem épp az ellenkezője – a végtelen méltánytalanság, a munkával szerzett érdemek helyett a származási pozíciók álérdemessége – kerül majd bele a jogszabályokba. De azzal is érveltek, hogy a tervezet „faji” vagy felekezeti hovatartozás alapján tesz különbséget az ország polgárai között, majd ezt a megkülönböztetést a gazdaság minden területére kiterjeszti és megköveteli, ami egyértelműen sért mindenfajta jogelvet, a vallásszabadságtól a munkához való jogig. Arról nem is beszélve,
hogy a „faji” gondolat ellentétes a kereszténységgel és Szent István szellemiségével.
[A „faj”-t csak azért használhatjuk idézőjelesen, mert hiszen az egységes emberi fajon belül nincsenek további fajok, csupán egymástól másodrendű, formai elemekben eltérő rasszok vannak, amelyek pedig veszély nélkül keveredhetnek. A nácik azért szeretik fajnak nevezni a rasszokat, mert ezzel úgy tehetnek, mintha azok közt is strukturális
különbségek lennének, és ezért veszélyt hozna a keveredésük.]
Beszéltek arról is, hogy amire a kormány hivatkozik, az ürügynek is gyenge: az állítólagos célt, az aránytalan jövedelem- és vagyonelosztást, a súlyos társadalmi problémák megszüntetését nem lehet „felekezeti vagy származási gyógyszerrel” orvosolni úgy, mintha a gazdasági törvényszerűségeknek lehetne fajuk, vallásuk és felekezetük.
„Magyarország eddig a polgári szabadság és jogegyenlőség hazájaként volt jelen a világban, ahol az embert a teljesítményei alapján ítélték meg, és nem a fajhoz vagy felekezethez való tartozása alapján” – tették még hozzá, annak érzékeltetésére, hogy ők is nemzeti hagyományokat védelmeznek, és hogy van is mit megvédeniük. Igaz, az európai szintű jogállami koncepció képviselői nem voltak sokan, de annyian mindenképpen, hogy egészen a húszas évekig felzárkóztassák az ország jogrendjét a civilizált Nyugat színvonalához. Az ő ellenérveik kényszerítették arra a Teleki Pál
miniszterelnök által élénken támogatott fajvédőket, hogy ne tekinthessék evidenciának a jogegyenlőség megsértését, és hosszú hónapokon át kelljen vitatkozniuk e fölött az ellenzékkel.
[Minderről egyébként részletesen olvashatunk egy kiváló tanulmányban:
Lehotay Veronika Szabadságjog-megvonó intézkedések a Horthy-
korszakban, különös tekintettel a zsidótörvényekre című PhD dolgozatában.]
A parlamentben fajvédőkkel hadakozó Gratz Gusztáv Adolf, Rassay Károly, gróf Széchenyi György, gróf Apponyi György, Vázsonyi János, Kéthly Anna, Láng Lajos és Peyer Károly, vagy a parlamenten kívüli Polner Ödön és Csekey István jogászok mellett írók és művészek is pontosan megfogalmazták az irányváltás lényegét. Az írók kezdeményezte tiltakozás ötvenkilenc aláírója 1938-ban szintén egyértelművé tette, hogy itt olyan, radikális fordulatról van szó, amely az addig érvényesülő polgári jogok teljes szétzúzását jelenti. Az elsőként Móricz által aláírt szöveg egyik, legfontosabb
gondolata, hogy a megszavazott törvények egyszerre gázolnak át a keresztény morálon és a liberális jogegyenlőség elvén, amelyet pedig a magyar társadalomban eddig „az állampolgári jogegyenlőség megszentelt alapelvének” tekintettek.
Ezek az emberek az akkori erőviszonyok miatt alulmaradtak a parlamentben (később többen közülük koncentrációs táborba is kerültek), de ettől még tényezőnek lehet és kell tekinteni a jelenlétüket. Főként, hogy a példájuk emlegetését – az akkori magyarságról alkotott, homogén kép meggyőző cáfolataként – még azok sem érezhetik sértőnek, akik a felelősség igényének fölvetését hajlamosak a nemzeti identitás megkérdőjelezésének tekinteni. Sőt, ha van, ami erősítheti ez ügyben a nemzeti identitást és a szuverenitás képviseletét, akkor a felvilágosult-univerzalista jogkultúra jelenléte a fasizálódó Magyarországon ilyen. Még akkor is, ha mára szitokszóvá vált az
ezzel szorosan összefonódó liberalizmus.
Éppen ideje lenne nekilátni a rehabilitálásának.
Címkép: Teleki Pál János Ede beszél a Parlamentben 1940-ben
Forrás: Újnépszabadság
