Ahogy mondani szokás: van egy rossz hírem, meg egy jó. Kezdem a rosszal.
Jól tudjuk: ma Magyarországon a hatalmon lévők 90 százalékban uralják a médiát. Ez azt jelenti, hogy a legfontosabb területeken (tehát az általuk uralt, közszolgálati funkciójú, valamint a KESMA néven tömörített, további csatornákon, ahová a híradóikkal is benyomulnak) pártpropagandistákra cserélték a hivatásos újságírókat. Ezek pedig az Orbán által meghatározott szellemben, összehangoltan elhallgatják, kicenzúrázzák a hírek közül mindazokat a tényeket, eseményeket, amelyek kínosak vagy leleplezők lennének Orbánra és a kormányára nézve. Legfontosabb információkként pedig rendszeresen azt emelik ki, hogy az ország hihetetlen fejlődésen ment keresztül, kormánya mindennap gondoskodik valamelyik társadalmi csoport jólétéről, és a miniszterelnökét világszerte a legragyogóbb, leghatékonyabb politikusként ismerik el.
Vagyis az iszonyatos hazugságtömeg mellett még az ötvenes évektől örökölt hurráoptimizmussal is kábítják az embereket.
Emellett ezek a politikai komisszárok ugyancsak a társadalom pénzéből
finanszírozott reklámokban, valamint utcai óriásplakátokon is uszítanak a politikai riválisaik ellen, akik így a nyilvánosságban kizárólag démonizált gonosztevőkként, „a nemzet ellenségei”, illetve a „nemzetárulók, hazaárulók” és a „dollárbaloldal” minősítésekkel felcímkézve jelennek meg. Valóságos képet róluk csak azok az állampolgárok szerezhetnek, akik a szokásosnál aktívabban érdeklődnek a közélet, a politika iránt, és ezért a neten vagy a nagyon kevés független rádió-tévé csatornákon mégis megszerzik a tisztánlátáshoz szükséges információkat.
Ez azonban még akkor is kevés ahhoz, hogy a nyilvánosság egésze valós képet nyújtson a reális állapotokról, ha egyébként természetesen léteznek átszivárgások, és adnak át egymásnak az emberek szájról szájra is információkat. Ezek sajnos nem tudják megtörni
annak katasztrofális valóságát, hogy az orbáni egyeduralom miatt a társadalom minimum 60-70 százaléka gyakorlatilag egy másik országban él..
Ezt csak az tudná megtörni, ha az ellenzék nagyon tudatos munkával és kitartó kampányokkal dolgozna a ma gyakorlatilag nem létező újságírás pótlásán, és eminens feladatának tekintené, hogy magára vállalja az igazságok kimondását és a dolgok értelmezését, mind az elhallgatott tényeket, mind az eltorzított összefüggéseket illetően. Az ilyen munkának pedig evidensen fontos része lenne a szórólapok, plakátok terjesztése. Amitől eddig, kevés kivételtől eltekintve az ellenzéki pártok arra hivatkozva
zárkóztak el, hogy nekik erre nincsen pénzük. Most azonban a pedofil-felmentési botrány ez ügyben is megtörte a jeget, és végre a DK mégis azzal állt elő, hogy plakátokon világosítja fel az állampolgárokat. Sajnos azonban ezt így, első nekifutásra mégsem tudom gyorsan áttolni a „van egy jó hírem!” dobozába, mert az ő plakátjuk mindent képviselt, csak azt nem, hogy itt most az igazság olvasható és valós összefüggést lesz láthatóvá.
Nem ez történt, mert a plakáton ez állt: „Isten? Haza? Család? Pedofília!” Ami
pedig a következőket sugalmazta:
1. A kormány kifejezetten az istenhit, a haza iránti elkötelezettség és a családi
összetartozás helyébe állította oda, eminens céljaként a pedofíliát, amelyet
maga is értékként kíván terjeszteni.
2. A pedofília általában is olyasmi, ami összefüggésben áll a mellette felsorolt
fogalmakkal, amennyiben azoknak éppen az ellentéte. Aki tehát a pedofíliát
„választja”, az azt ezek helyett vagy ezek meggyalázására teszi.
Ez a sugalmazás azonban sajnálatos módon nemhogy az orbáni ideológia
ellentéte lenne, hanem még azonos is azzal. Először is attól azonos, hogy
nem arról beszél: mit jelent maga a probléma, amelyet az említett botrány a
felszínre hozott (a valódi gondok elkenése, a „kéz kezet mos” gyakorlata, a
visszaélés a hatalmi pozícióval stb.), hanem ehelyett nekilát minősíteni az
ellenfelét. Ráadásul úgy minősíti pedofilnak, mintha valóban az lenne. Holott
mindnyájan tudjuk, hogy nem az: Orbán és stábja nem maguk abuzálták a
gyerekeket: ők bűnpártolókként vettek részt az abuzálók tevékenységében.
Amit azonban a posztjuknál fogva semmiképp sem tehettek volna meg. Az ő
erkölcstelenségük tehát nem abból állt, hogy önmagukban hagytak kezeletlenül egy súlyos, pszichológiai problémát, amely torz, és főként másokban kárt okozó szexuális cselekvésekre készteti őket (mert a pedofilokkal ez történik), hanem abban, hogy már megint visszaéltek a hatalmukkal, és hogy ezt az anyagi és ideológiai összefonódásaik erősítéséért tették.
Másodszor pedig a plakát gondolatisága attól is azonos az orbáni logikával, hogy ugyanúgy értékválasztásnak tekinti a pedofíliát, ahogyan ő, és ennek alapján az egész megítéléséhez ugyanúgy az ellenségképzés és a hamis párba állítások módszerét alkalmazza. Holott a pedofília nem értékválasztás, amelynek bármi köze is lenne a vallási értékekhez vagy a haza iránti érzelmekhez. A pedofília súlyos orientációs kényszer, amelynek a gyökeréről a pedofil nem tehet, mert az egy kora gyerekkori frusztráció következménye.
Ami azt okozza benne, hogy csak éretlen testre tud vágyni, a felnőtt test valami okból taszítja őt. Amiről viszont tehet – ami tehát ebben a bűnének nevezhető –, az az, hogy ezt nem problémaként ismeri fel, amellyel szakemberhez kell fordulnia a kezeléséért, hanem meghagyja a jogos vágykiélése tárgyának. Hát nem ezt látjuk Orbánnál is, minden pillanatban?!
Itt azonban már ideje rátérnem a jó hírre is: a plakát a demokratikus oldalon is nagy felzúdulást keltett, és az ellenzéki szavazók közül is sokan felismerték, hogy ez bizony alapos mellélövés. Amiben csak tetézte a jóságot, hogy ez ügyben a közösségi fórumokon kivételesen jó és produktív viták zajlottak, minden gyűlölködés vagy minősítgetés nélkül, ami pedig igen ritka, a műfaj történetében. És hogy még egy végső happy end is legyen: a párt határozottan olyannak mutatkozott, mint amely hajlandó és képes is a korrekcióra.
Ez pedig végre előrevetíti, hogy egyszer mégis csak létrejöhet, ami az orbáni rémség leváltásának elemi feltétele, és megérjük, hogy az ellenzék valódi alternatívát mutat fel, valódi értékeket képviselve, miközben nem a riválisához beszél, hanem a társadalomhoz.
A magam részéről már csak annyit tennék hozzá, hogy bátorságot és feltétlen nyíltságot kívánok nekik ehhez!
Forrás: Újnépszabadság
