Az ember bekapcsolja a tévét, és már vissza is kapta ugyanazt a felajzott, lelkesült hangot, amelyet a régi április negyedikék, május elsejék, augusztus huszadikák és november hetedikék közvetítéseiből ismer. K. Péter, örök hatalompárti rádióbemondó harsogja bele a fülünkbe, ezúttal a nemzeti konzultációnak csúfolt agymosás fizetett reklámját. (A mi pénzünkből fizetik, ha netán valaki félreértené.)
A különbség annyi, hogy a Kádár-kori ünnepi lelkesültségekben jóval kisebb volt a hazugságok jelentősége, de ha nagyobbak is akadtak, akkor sem az uszítást szolgálták. (Attól pl., hogy augusztus huszadikát nem az államalapítás, hanem az alkotmány ünnepének mondták, senkinek sem torzult el a másokhoz való viszonya. Egyébként is tananyag volt az iskolában az ünnep eredete, tehát a tudásnak sem kellett feltétlenül csorbulnia. November 7. ünneplésében nyilván fals dolog volt, hogy arra a magyar
társadalomnak a sajátjaként kéne tekintenie, de 56 után már mindenki tudta, hová kell tenni a dolgot, és különben is: örült a szabadnapnak. Május elsejét illetően pedig azt leszámítva, hogy egy munkás itt mindennek érezhette magát, csak hatalmi tényezőnek nem (aminek elfedésére a hatalmon lévők aznapra azt írták ki magukra, hogy vasmunkás” vagy „pék”), alapvetően nem hazudtak, hiszen az a nap ma is a munka és a munkásság ünnepe.)
Amiket viszont ma K. Péter beleharsog az éterbe, azok egytől egyig undorító, aljas és torzító hazugságok, uszítások, és nemcsak az Unió, a liberálisok vagy baloldaliak, hanem alapvetően a józan ész és az igazság ellen. Ennek illusztrálásához elég egyetlen üzenetet kiemelni: a „Brüsszel ránk akarja erőltetni a gender-propagandát” szlogent. (Amiben egyébként külön irritáló, hogy a bemondó az angol „dzsender” szót bunkó módon
magyarosan, tehát G-vel mondja: „gender”.)
Nem: itt nem érdemes az „erőlteti vagy nem erőlteti” kérdéssel foglalkozni, hiszen olyasmiről van szó, ami nem létezik. És ami nem létezik, azzal kapcsolatban értelmetlen bármiféle akciót emlegetni. A „gender-propaganda” fogalma pedig nem létezik. A „gender” nem egy akcióprogram neve, hanem azokat a skatulyákat fogja össze, amelyekbe a különböző társadalmak különböző időkben besorolták a férfiakat és a nőket. A szó tehát az olyan, tanult és kikényszerített női-férfi SZEREPEKRE, VISELKEDÉSEKRE utal, amelyeket egy adott társadalom elvárt az egyéntől, a biológiai adottságaiból kiindulva. Szakszóval ez a „társadalmi nem” neve. A gender-elmélet pedig
ezeknek a tanult, illetve elvárt szerepeknek, társadalmi konstrukcióknak a szociológiája, szakszerű, történeti leírása.
Márpedig egy rendszerezésen belül akkor sincs értelme bármelyik részelemet is propagálni, ha a téma történetében valóban létezik egy skála, a merev, ókonzervatív elvárás-rendszerektől a modern, emancipatorikus modellekig. Ennek megállapítása
azonban semmiképp sem azonos semminek a propagálásával: egyszerűen a történetiségről és az azon belül lezajló változásokról van szó.
A kémiát is abszurd lenne azzal vádolni, hogy úgymond erőszakkal akarja lenyomni a torkunkon mondjuk az oxigén nagyszerűségét. Az a tudományág is csupán annyit tesz, hogy miközben egy elemet elhelyez a többiek rendszerében (beszámozza, felállítja a képletét), azt is leírja róla, hogy az a légkör, a tengerek és a szárazföldek tömegének leggyakoribb kémiai eleme, továbbá hogy az élet szempontjából nélkülözhetetlen. Ettől
azonban még a kémia ugyanúgy nem válik az oxigén propagálójává, ahogyan a gender-elmélet sem, amikor értelmezi, értékeli az egyes típusok, illetve az azokhoz kapcsolódó klisék, sztereotípiák mibenlétét és jelentőségét.
De ha ez így van, akkor az orbáni társaság mégis miért tesz úgy, mintha most Brüsszelből valóban erőszakos propagandával akarnák lerohanni, a magyar társadalmat? Egyáltalán: lehetnek ezek az emberek annyira műveletlenek, gondolkodásképtelenek, hogy valóban hihetik akcióprogramnak a gender-elméletet? Lehet, hogy tényleg fogalmuk sincs a gender mibenlétéről, és tényleg azt hiszik, hogy az gyakorlatilag a promiszkuitás istenítése, az általuk kultivált (látszólag csupán konszolidált, valójában durván hierarchikus, prűd és álszent) modell „erkölcsösségével” szemben?!
Az első kérdésre nem nehéz válaszolni: az orbáni hatalom azért tesz úgy, mintha itt valamiféle agresszív propaganda veszélyei fenyegetnék az országot, mert ez is része a „Doktor Orbán Viktor Miniszterelnök Úr a Haza Megmentője és Legnagyobb Védelmezője” imidzs építésének. És mert az is igaz, hogy Orbánnak valóban a liberalizmus a legnagyobb politikai riválisa.
Neki tehát (aki eleve nem a saját értékrendje meggyőző erejével, hanem a másik földbe döngölésével akar győzni) a mai programja szerint ezt kell minden módon lejáratni. Amihez pedig azt a primitív beállítást találta ki, amely szerint a liberalizmus nem több a „mindent szabad”, azon belül is a „mindenki mindenkivel szabadon üzekedhet!” koncepciójánál. (Ennek már az Antall-kormány is megágyazott azzal, hogy a „Minden ember szabad” alapelvet eltüntetve örökösen „a liberalizmus szabadosságáról” prédikált.)
Ezért most azt az elméletet vette elő a besározásukhoz, amelyben ott látta az „ezeknek
folyton csak a dugáson jár az eszük!” vádjának lehetőségét. És mivel abban van igazság, hogy a magyar társadalom többségének nagyjából fogalma sincs sem a liberalizmus, sem a gender mibenlétéről, ezért mindkettőről könnyen el lehet hitetni vele, hogy ezek csak a disznólkodásról szólnak.
Különösen, amikor ezzel a kereszténység szemforgató, álságos formáját (és még véletlenül sem a szolidaritásra, együttérzésre építő szemléletét) akarja szembeállítani kívánatos világnézetként. Olyankor a disznólkodási hajlam képével a magyar társadalom prűd és álszent tagjaira valóban képes hatni. Úgyhogy ezt biztosan eltalálta, amit a népszerűségi statisztikákon is látunk.
A másik kérdésre azonban – tehát hogy lehetnek-e ezek az emberek annyira
műveletlenek, gondolkodásképtelenek, hogy valóban hihetik akcióprogramnak a gender-elméletet, vagyis őszintén beszélnek – csupán kibúvó választ tudok adni: azt ugyanis, hogy ez teljesen lényegtelen. Az ő bajuk, hogy mit tudnak róla valójában, és mit játszanak meg, mások előtt.
Engem most kizárólag az érdekel, hogy mi történik eközben a társadalommal, amelyet ők – akár a tudásuk birtokában, akár a saját tudatlanságuk hátterével – a legsötétebb tudati állapotba: a dolgok lehető primitívebb és legközönségesebb értelmezési szintjére nyomnak vissza. És mindezek tetejébe ehhez még egy olyan hangot is bevetnek, amely a mindenkori hatalommal való azonosulás mámoros lelkesedésével kábít.
Vajon akad-e elég ember, akit egyszerűen csak a jó ízlése, az elemi önérzete is eltántorít attól, hogy tetszéssel fogadja, mindezt? De főként: akad-e olyan, politikai erő, amely képes hatástalanítani ezeket az irdatlan hamisságokat?
„És ha igen, miért nem?” – teszem föl még a Karinthytól eltanult kérdést.
Hátha valakinek ezzel sikerül annyira megpiszkálnom, legalább a hiúságát, hogy kedve támad tőle aktivizálódni…
Forrás: Újnépszabadság