Elsikkadt a nagy hangzavarban, hogy Németh Zsolt, a parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke prédikátorként konferálta fel a Vezért. Pedig nem lényegtelen, mert eddig ilyet nem csináltak.
Ez volt az első alkalom, hogy valaki közülük is nyíltan kimondta, amit sokan és régóta tudunk: a Fidesz a lényegét illetően vallási szerveződés, vezetője vallási vezető. (Más kérdés, hogy a „prédikátor” ma kifejezetten a protestánsok vallási szónokának neve, egyéb felekezeteknél nem használják, de ettől most tekintsünk el. Németh Zsolt – ahogy az összes többi fideszes is – nyilván járatlan a vallási élet gyakorlatában, semmi köze
ahhoz, ezért nem csoda, ha összevissza keveri a fogalmakat.)
Természetesen azt is tudjuk, hogy ez csupán játék, amely az ő alapvető hozzáállásukból következik. Kormányzásukban azért az ideológia a legfőbb húzóerő, mert a társadalom ügyeihez amúgy, érdemben egyszerűen nem tudnak hozzászólni. Nulla koncepcióval rendelkeznek. A valódi eszméjüket pedig azért kénytelenek egy elfogadott, jelentős eszmeiség burkába becsomagolni, mert ami tényleg az övék, az egy fajelméleten, a
származás szentségére épülő emberhierarchián és a magyarok isteni kiválasztottságának elméletén alapuló rémtörténet, amelyet a kárpát-medencei magyar szupremácia reményében gereblyéztek össze. Ezt pedig ma nyíltan nem vállalhatják, hiszen úgy fasiszta, ahogy van. Azt viszont ezek szerint nem szégyellik, hogy a keresztényi álcából a szervezeti formát már ki is sajátították.
De vajon most mitől bátorodott fel annyira, legalábbis Németh Zsolt, hogy azt gondolta: ezt most már minden rizikó nélkül kimondhatja? Hogy hihetik, hogy ember nem fogja a szemükre vetni, amiért abszurd módon szakralizálják a politikát, és hogy egy párt, pláne kormány vallási mozgalomként semmiképp sem lehetne jelen a társadalomban? Miért nem félnek attól, hogy sokan meg fogják fogalmazni: ezzel a legsötétebb Rákosi-
rendszert hozták vissza? Hiszen utoljára akkor várták el az emberektől, hogy az emberek a Vezért és a Pártot istenként lássák lebegni a fejük fölött, és hogy a szavazópolgárok ne
szavazópolgárok, hanem szabályos hívei legyenek a fennálló hatalomnak, mintha egyetlen, templomi gyülekezetet alkotnának. Amelyben mindannyian kizárólag az Egyetlen Igaz Eszmében hisznek. Már csak azért is, mert aki ettől eltér, azt máglyára küldik.
Tehát miért is tartották fontosnak ezt az eddig nemigen reklámozott evidenciát most mégis kimondani? Csak nem azért, hogy hihetőbb legyen: Orbán akár 2040-ig is tervez? És mert komolyan gondolja: még akkor is ő áll majd ott, megrendíthetetlenül, a hatalomban?
Fogalmam sincs, csupán annyit érzek benne, hogy ebben a mondatban van egy jó adag fenyegetés is. A „mi már bármit és bármikor kimondhatunk, még azt is, amiről eddig tudtuk, hogy szégyellni kell.” Annak üzenete, hogy „természetesen most is tudjuk, hogy inkább elhallgatnunk kéne, de ez minket most már nem érdekel. Mi egyáltalán nem szégyelljük, hogy vallásként, egyházként működünk, mi ugyanis most már annyira be
vagyunk betonozva, hogy azt csinálunk, amit akarunk, és ezért nekünk már nem kell magunkat tartanunk, semmiféle közmegegyezéshez. És egyáltalán: mi az, hogy
közmegegyezés? Mi az, hogy egyház csak az lehet, ami egy isteni hatalom szolgálatára szerveződött?! Te nem látod, hogy Orbánt körülöttünk mindenki istennek látja? Hát akkor, hogy hiányolhatod a mi pártunk mögül az Istent?! Úgyhogy nem nekünk kell félnünk attól, hogy mi ezzel megszegünk bármit is – féljetek csak ti, akik merészeltek szembe szállni a hatalmunkkal!”
Ami azt illeti, belém akkor fészkelné be magát az irdatlan félelem az idézett mondat miatt, ha valamelyik nagyobb egyház képviselője lennék. Akkor ugyanis arra kéne gondolnom, hogy nekem egyszer egészen biztosan felelnem kell majd egy végső
ítélőszék előtt, amiért szó nélkül eltűrtem például az egyházi és a prédikátori szerep kisajátítását, meggyalázását. Hiszen az nem kérdés, hogy Orbán Tusványoson nem örömhírt hirdetett, és nem is Isten igéit magyarázta, ahogyan egy prédikátorhoz
illik. Ő ott teljes egyértelműséggel és a legvilágibb gesztusokkal hintette a gonoszság és gyűlölet magvait. Ráadásul a saját dölyfösségével kiszínezve. Amivel pedig földig rombolta a prédikátori szerep presztízsét. És ha én ezt (már amennyiben egy nagyobb, magyar egyház képviselője lennék) szó nélkül tűrném, ahogyan most ők teszik, hát kirázna a hideg a félelemtől.
Hál’Istennek azonban egyik egyháznak sem vagyok sem szóvivője, sem bármiféle képviselője, ezért nekem akkora félnivalóm nincsen, mint nekik. Így én a félelemről magáról nem beszélhetek, inkább csak azt mondom el erről az egészről, hogy látványként viszont elég félelmetes. Nem gondoltam volna, hogy akiknek valóban Isten igéjének őrzése és hirdetése a feladatuk, azoknak is ennyire gyáváknak és meghunyászkodóknak kéne lenni. Hogy még egy ilyen nyilvánvalóan tűrhetetlen kisajátítás miatt se merjenek megszólalni. Nehezemre esik látni, ahogy sem a hitük, sem a hivatásuk nem ad nekik erőt a kiálláshoz. Márpedig láthatóan nem ad, és ezek szerint el kell hinnem, hogy a világban még az sem garancia, ha valakik az elképzelhető, legmagasabb rendű jóság és szépség letéteményese – az Örökkévaló – hivatásos
szolgálóiként élik az életüket.
Kár, mert amikor azt kell néznem, ahogyan Orbán folyamatosan kisajátítja és a maga (sátáni) képére formálja a kereszténységet, őszintén drukkolok annak, hogy az viszont legyen jelen akkora erőként, amekkorával legalább a leglátványosabb helyzetekben meg tudja védeni magát.
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. július 25-én.
Forrás: Újnépszabadság