Nézzétek meg! Sompolygó, sunyi róka, hát nem? – zuhant vissza (szakszóval: regrediált) a miniszterelnök a kb. négyéves kori, megszeppent önmagába, amikor konstatálta, hogy mégsem olyan tökéletes a védelmi rendszere, mint amilyennek hitte (egyébként okkal).
Ezúttal a rendszere pillanatnyi összeomlásához elég volt az a picinyke rés, amelyet az biztosított Hadházy Ákosnak, hogy a parlamenti folyosókról a képviselőket nem lehet önkényesen kitiltani a szavazások idején. Mert vagy elfelejtettek erről soron kívüli rendeletet hozni, vagy ezen a helyen már nem húzhatnak fel még egy védőfalat. Mivel
azonban az ember négyéves kori állapota még bőven tartalmazza a dackorszak elemeit, rögvest az is felébredt a miniszterelnökben, hogy hiszen a szembeszállás is lehetőség. Ezért egy ideig még sopánkodott egy kicsit – „Most mondjátok meg! Ez egy sompolygó, sunyi róka!” –, a következő pillanatban azonban határozottan kiadta az utasítást:
– Mondjuk meg neki!
És a körülötte lévők attól kezdve meg is mondták. Éspedig példamutató összetartással. „Ez itt egy sompolygó, sunyi róka, és mi az ilyenekkel nem szoktunk szóba állni”.
Eközben egy sem akadt, aki, felmérve a helyzet képtelenségét, megszorította volna a miniszterelnök karját, és a fülébe súgta volna: „Viktor, itt most nem lehet lacafacázni: mondd neki, hogy várod a szavazás után, jöjjön be a szobádba, és ott nyugodt körülmények közt megbeszélitek. Aztán ott már mondasz, amit mondasz…”.
Vagy ugyanennek a gyakorlatias részét udvariasan elmondta volna Hadházynak mint higgadt, felnőttekhez méltó tárgyalási ajánlatot, mintegy a zavarával elfoglalt miniszterelnököt helyettesítve.
Nem, ilyesmi egyiknek sem jutott eszébe, csupán annyit tettek, hogy falanxként odaálltak a miniszterelnök mögé, és időnként kórussá összeállva folyamatosan visszhangozták annak mondatait.
Az semmi, de még cizellálni is tudták.
– Ákos, hát képviselők vagyunk, ez sok ember álma, hát vegyük komolyan magunkat! – érzékeltette a külügyminiszter, hogy amit itt Hadházy képviselőként művel, azzal szerinte meggyalázza az ő, közös hivatásukat. Mégis micsoda viselkedés, micsoda indiszkréció arról érdeklődni a miniszterelnök jelenlétében, hogy ki adott utasítást az állami repülőgépnek, egy ezer kilométeres kitérőre? Amikor hiszen azon maga az állami miniszterelnök úr ült?! Hát ki más adhatott volna ott utasítást?! Eközben persze a
miniszterelnöknek is jelezte: „Nyugi! Melletted állunk, és ezt az egészet nem kell komolyan venni. Ez csak egy libsi hadoválás, ne is törődj vele, majd mi elintézzük.”
– Szégyellje magát! – váltott át azután az egyikük arra, hogy mégsem HadházyRÓL, hanem HadházyVAL kell itt beszélni. De persze semmiképp sem mint tárgyalópartnerrel, hanem mint büntetést érdemlő felségsértővel:
– A kocsmában már máshogy beszélgetnénk! – jött a háttérből egy fenyegetés, amit azután Szűcs Lajos fideszes képviselő ezzel is megtoldott: – Apám azt mondta, hogy nem kérdeztem: ütöttem.
Aztán amikor már választani kellett aközött, hogy valóban ütnek is, vagy csak szavakkal fenyegetnek, Orbán sajtófőnöke, Havasi Bertalan azzal vágta el a dolgot, hogy egyszer s mindenkorra kitessékelte onnan a folyamatosan visszakérdező képviselőt. „Hagyjuk a miniszterelnök urat dolgozni, jó? Viszontlátásra”.
Ezzel egyértelművé tette: ő sem az az ember, akitől az ilyen helyzetekben elvárhatjuk a szakmai következetességet és a posztja által őrá kirótt felelősség felnőtt képviseletét. Amit egyébként eddig is tudtunk, csak épp nem volt róla egyértelmű, kézzelfogható dokumentáció.
Hát most van. Itt ez a videó, amelynél undorítóbb, gusztustalanabb dokumentációt ritkán láthat az ember az éppen hatalmon lévőkről. Előtérben egy méltatlankodva, röhigcsélve ágáló, zavarában ugrándozó figura, aki rettentően igyekszik bizonygatni, hogy miközben azt se tudja, kínjában hová lépjen, igazából a helyzet magaslatán áll. Csak hát az a magaslat inog, de mit tehet ő arról?! Körülötte pedig (számomra
beazonosíthatatlan takarástól leszűkített térben) a szolgáinak hada, amint éppen azon vannak, hogy szinte egymást letaposva bizonygassák: mellette állnak. Sőt, mélyen azonosulnak vele, de főként azzal a nyájbéli léttel, amelyet az ő, képzeletbeli ragyogásának fénye tart össze. Amitől ők még arra is képesek, hogy a személyiségük utolsó morzsáit is feladva parírozzanak neki.
Nahát, ez az, amit én ebben a történetben a mindennél nagyobb botránynak tartok. Mert nekik látniuk kellett volna, hogy itt semmiféle fény, ragyogás nincsen, és hogy itt nekik sincs mitől beragyogottnak lenni. Kívülről nézve kizárólag olyan szolgáknak látszanak, akik éppen a nagy semminek paríroznak.
Miközben a beosztásuk révén szolgálhattak volna jó ügyet is: tehettek volna valamit azért, hogy a helyzetnek felnőtt, civilizált megoldása legyen. De nem tettek, és ez akkor is megbocsáthatatlan, ha egyelőre senki sincs, aki érdemben számon kérné rajtuk.
Majd egyszer lesz, de addig sajnos csak a nevetségesség, a szánalmasság és az elborzadás van, amit ez a videó a maga objektivitásával rögzít.
(A miniszterelnökre szégyenletes video itt egtekinthető: https://youtu.be/Hu_F9g1994s)
Forrás: Újnépszabadság
