Képzeljük el, hogy Jónevű Szerző (a továbbiakban: J. SZ.) új jelenettel kopog be egy ugyancsak jó nevű kabarészínház vezetőségéhez és dramaturgjához. És mivel még mindig fel van ajzva a saját, szerinte zseniális ötletétől, azt kéri tőlük, hogy mielőtt elolvasnák, hadd mesélje el nekik vázlatosan a sztorit. Nem tudna aludni, ha nem látná, mi rá a reakciójuk.
– Ki tudna ellenállni ennek a lehetőségnek, egy ilyen lehangoló, ködös őszi napon? – válaszolták erre a stábból, és J. Sz.-ből rögtön ömleni kezdett a szó.
– A főszereplő egy teljesen normális működésű ország teljesen normális miniszterelnöke – vágott bele, amire máris kis kuncogás volt a válasz.
– Na de most jön a lényeg! Ez a miniszterelnök valami fatális félreértés folytán épp egy nemzetközileg körözött háborús bűnössel ül le, aki egyébként maga is egy ország miniszterelnöke! Na erre varrjon valaki gombot! És a végén együtt tartanak sajtótájékoztatót egy távoli országban, hatalmas plénum előtt!
– De nem értem: annyira tájékozatlan, hogy nem tud a nemzetközi körözésről?! – okvetetlenkedett ekkor a dramaturg, ahelyett, hogy jókat röhincsélt volna.
– Hát ez az! Mert, ugye, a sajtósai ezt neki már biztosan jelezték, csakhogy amikor ők ketten leültek, egy hercig, virágcsokorral díszített kisasztalhoz, akkor a másik, mármint a körözött személy, valami egészen rafináltan forgatta ki a szavakat, amikor a saját helyzetéről beszélt! És ezzel tökéletesen megtévesztette a főhőst. Képzeljétek: nem
azt mondta neki, hogy „azért nagyon nehéz nekem fenntartani a kapcsolatot a többiekkel, mert hát, ugye, én nemzetközi körözés alatt állok mint tömeggyilkos, és bármikor bilincsbe verhetnek”, hanem ezt így fogalmazta meg: „A kapcsolattartás és a kapcsolatok fejlesztésének politikai feltételei, lehetőségei nagyon korlátozottak a számomra”. Értitek, ugye? Nem arról van szó, hogy tőle bárki is elhatárolódna, hanem hogy neki korlátozottak a kapcsolatfelvételi lehetőségei!
– Hű, hát ez tényleg! – csapkodták egymás térdét a színháziak. – Ilyen nincs! Orwell és Ionesco egyszerre bújhatnak el mögötte, ilyet ők sem tudnának kitalálni. És bedőlt neki a pasi?
– Még jó, hogy bedőlt, hiszen a gengszter nem hülye ám: pontosan tudja, hogy az emberünk betegesen nárcisztikus. És ha ő most elkezdi őt kiemelni a többiek közül mint pozitív példát, és halálra dicséri mint hűséges barátot, akkor ezzel egy életre meg is vette.
– Hű, micsoda finom lélektani szál! Egy egyszerű kis kabaréjelenetben!
– Bizony, hogy az! Úgyhogy a tömeggyilkos ezzel csőbe is húzta a főhőst, és már meg is volt köztük a harmónia. Ami pedig ráfért a mi főhősünkre, aki az elején ugyancsak rástresszelt a helyzetére. Kicsit azért őt is zavarták a körözésről szóló mendemondák, miközben ő maga szinte szerelmes abba a baromba, mondhatni ő az eszményképe. Amiért az sokkal bátrabb nála, és nemegyszer nemhogy elmegy a falig, de akár szét is bombázza azt! Egy igazi hős, aki csupa olyasmit is meg mer csinálni, amit ő nem. Ezért annak ellenére is kitart mellette, hogy ennek bizony meg kell adnia az árát, hiszen a többiek emiatt őt is kitagadják. Ennek okán bizony az elején úgy elhatalmasodott szegényen a szorongása, hogy majd’ kiesett a zakójából. Egész idő alatt csak azzal
foglalkozott, hogy legalább az elébe tett jegyzettömbbel sikerüljön valahogy tisztáznia a viszonyát. Úgy érezte ugyanis: ezt azért adták a kezébe (persze udvariasságnak álcázva), hogy visszanyomják őt a kisdiák státuszába. Azzal tegyék nevetségessé, hogy országnak-világnak megmutatják: ő csupán azért ül ott, hogy hűségesen lejegyezze
a Nagy Vezér szavait, amit majd azután fel kell mondania. Nahát, ettől akkora érzelmi viharba került, hogy hol felkapta, hol letette, sőt, egyszer még oda is vágta azt a jegyzettömböt. De még a tollról is hol lehúzta a kupakot, hol meg vissza! Szóval nagyon föl kell kötnie a gatyáját a színésznek, aki majd őt játssza, mert itt egy valódi kis magánszámot kell előadnia, paranoid skizofréniából, súlyos kényszermozgásokkal
nehezítve.
– Juj, és akkor ebből mi lesz? Csak nem a mentő viszi el onnan?
– Nem, dehogy! Hiszen azért neki is megvan a magához való esze. Ő meg azt tudja, de nagyon pontosan, hogy mit szeretnek otthon a hívei, akik őt istenítik. Nahát, azok pont azt szeretik, ha olyan helyzetben látják, amikor egy még nála is nagyobb isten fénye vetül rá, és ő maga attól lesz még fényesebb. Így aztán mit csinál? Szépen megnyugszik, nem járja tovább a vitustáncát azzal a jegyzettömbbel, hanem beleteszi magát az isteni gengszerből áradó fénygömbbe. Ahol is biztosítja a tömeggyilkost: amit ma az országa tenni tud, azt megteszi, az ő közös programjuk pedig az, hogy mentik a menthetőt, a kettejük kapcsolatából.
De hogy aztán milyen poénos lesz, ahogyan otthon őt a hívei az egekbe
emelik, azt most már nem fogom itt elszpojlerezni, olvassátok el, már
látom, hogy tetszeni fog!
Kifelé menet azért még odalépett a dramaturghoz: bántotta őt, hogy az
időnként inkább kivonta magát az önfeledt nevetésből, és gondterhelten
nézett maga elé.
– Talán nem tetszett neked? Valami gondod van vele?
– Nézd – válaszolta neki a másik –, én is láttam annak a bizonyos videónak a második felét.
J. Sz. most úgy érezte, hogy menten megsemmisül és a föld alá süllyed szégyenében. Pláne, amikor a dramaturg ki is mondta: – Így aztán én is tudom, hogy a jeleneted egy lopás.
– De hát kitől lophattam volna?! – tért viszont vissza a nyílt ütközéstől a harcos önérzete.
– Nem „kitől”: „miből”. A hazai valóságból. Amelyben ott van a magyar miniszterelnök, aki a végén nemhogy megszégyenül, de még a mennybe is megy, és ott van az ő hatalmas nyalása Putyinnak, amitől nekem lesült otthon a bőr a képemről, miközben néztem.
– De ugye nem árulsz el? – fordult oda most békülékenyebb hangon a dramaturghoz, aki évszázados bánatokkal a szemében nézett rá vissza.
– Ne izgulj, annak semmi értelme nem lenne – mondta neki –, csak engem néznének hülyének. Hiszen eddig egyetlen politikai elemző nem volt, aki utánanézett volna annak a vitustáncosvideónak van folytatása is. És hogy azon egyértelműen ott van: nem az
oroszok akarták Orbánt megalázni, hanem ő alázkodott meg, önként és dalolva. És járatta le ezzel az egész országunkat. Amit viszont, ahogy nézem, a magyar társadalom az életben nem tud meg, hiszen riporter sincs, aki rákérdezne erre a kormányfőnél.
– Hát igen – bólintott rá erre J. Sz., majd kilépvén a szitáló esőbe, egymás vállát átfogva baktattak tovább az utcán, megállapítva, hogy a magyar értelmiség gondolkodni rest részének lustaságában mindig meg lehet bízni, amitől olykor valóban el is tud veszni az ország.
Viszont legalább mi tudunk röhögni rajta, mondták, de valahogy olyan
nagyon már nem röhögtek.
Orbán válasza Putyinnak, a videón:
„Mélyen tisztelt Elnök úr! Megszámoltam: 2009 óta ez a tizenharmadik alkalom, hogy találkoztunk. (Kis hatásszünet.) Voltak nehéz találkozók, de ilyen nehéz helyzetben még sohasem voltunk. A mi célunk kölcsönösen a legjobb kapcsolatok kiépítése és bővítése volt. A katonai műveletek és a szankciók miatt azonban kapcsolataink sajnos sok kárt
szenvedtek. Ez mélyen érintette annak szövetét, amit Ön és én együtt építettünk fel. Elnök úr, Ön tudja, milyen Magyarország! Amit ma Magyarország tenni tud, azt mi megtesszük, megpróbáljuk menteni a menthetőt, a kétoldalú kapcsolatokból. Mi abban vagyunk érdekeltek, hogy fenntartsuk az együttműködést. Nemcsak a kommunikáció, de a gazdaság területén is, amilyen mértékig lehetséges.
Köszönetet szeretnék mondani azért, hogy a ROSZATOM továbbra is minőségi partnerünk, és továbbra is teljesíti a szerződéses kötelezettségeket (!!!) a korábbi közös munkánk eredményeképpen.
Senki se szereti, ha hosszú évek munkájának eredménye tőle függetlenül (!!!) egyszer csak megsemmisül. Én sem szeretem, nyilván Elnök úr sem. Mi mentjük, ami menthető. Mi készen állunk arra, hogy folytassuk az együttműködést.”
(A videót a gulyáságyú Média fordította le és látta el felirattal, majd ezt a
Blikk tette közzé.
A szöveget eddig, a szakma legnagyobb szégyenére, egyedül én írtam
le, és így kizárólag az ÉS-ben olvasható. Sehol másutt senki nem tette
közzé, hogy a szélesebb nyilvánosság is értesüljön róla.
Forrás: Újnépszabadság
