Létay Lajos (Aranyosrákos, 1920. január 23. – Kolozsvár, 2007. szeptember 26.) erdélyi magyar költő, író, szerkesztő, publicista, tanár, képviselő, Létay László műépítész apja.
Egyetemi tanulmányait a I. Ferdinánd Egyetemen kezdte Kolozsváron, 1939–1940 között. 1940–1944 között a Ferenc József Tudományegyetem hallgatója volt Kolozsváron.
1944–1948 között a kolozsvári unitárius főgimnáziumban, 1948–1953 között pedig a 2. sz. gimnáziumban irodalomtanár volt. 1953–1956 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház irodalmi titkára volt. A Világosság, az Erdély, az Utunk munkatársaként tevékenykedett, valamint az Irodalmi Almanachot és Dolgozó Nőt szerkesztette. 1958–1990 között az Utunk főszerkesztőjeként működött. Parlamenti képviselő, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának tagja volt. 1990-ben vonult nyugalomba. (Wikipédia)
EMLÉK
Lassan lépek a pitvaron keresztül:
a görnyedező gerendák szakadt
pókhálójában száz parányi nesz ül
s mint selymes madár, puhán tátogat.
Rég jártam itt. Simul a tarka szőnyeg,
a vén küszöb kopottan hempereg,
a képek kék ajakkal rám köszönnek,
koccannak a befőttes üvegek.
Ó, mennyi-mennyi emlék! Messze-polcok,
bársonyos birs, száraz szőlő, aszalt;
a tornyos ágyon régi drága gyolcsok
hevernek s ájult levendulaszag…
Mintha látnám rég-halott nagyapámat:
a nyitott tűzhely padkáján mereng.
Megszólítanám, de kérdő gyerek-számat
ijedt kézzel szorítja le a csend.
1942.
TŰNŐDŐ
Citromlepke lebeg át a kerten,
Meg-meglibben a dohányvirág.
Szemem semmiségeken felejtem.
Csönd van. Senki nem hív, nem kiált.
Annyi minden van s volt a világon,
tűnődöm, én vajon még vagyok?
Mennyi volt a valóság, az álom,
élni még vagy halni volna jobb?
Arcomat én már kezemre hajtom,
elfödni kudarcom, szégyenem:
mért hittem, hogy küszködve, kitartón
a világ majd jobb lesz énvelem?
MACSKÁNK HALÁLÁRA
Csak nézlek, nézlek, s nem segíthetek.
Hányszor állottam így már életemben,
tapadtak rám bízó tekintetek,
s maradt a szó, csak álltam tehetetlen.
S most nem tudom, a te kínod nagyobb,
mi földhöz vert és összevissza rángat,
vagy az enyém, hogy azt gondolhatod,
erős vagyok – és nem nyúlok utánad.
De szörnyű is úgy lenni felelős,
hogy kezedben csak játék van a sorshoz,
s míg jajjal egy-egy jaj fölébe nősz,
körülötted a mindenség sikoltoz.
Elmész te is. Megdöglesz. S magamat
halálodtól eltépnem lehetetlen.
Éltem benned. Hogy éltem? Mint marad
arcom kihunyni készülő szemedben?
Gyúrok neked egy papírgalacsint,
utoljára egy könnyű fehér labdát,
hogy ha a Kő majd koponyán zuhint,
bár ennyit vigy tőlem a Nagy Falon át.
1971
S HA VERSEMÉRT MA MEG IS RÓNAK
(SZÁZ SOR MAGÁNY)
Akinek a kezére vágtak,
mert mindent csak rosszul csinált,
ne akarjon az a világnak
mindenképpen jó lenni, tárt
szívet árulgatva, az már csak
válassza szépen a magányt,
hol legfennebb magának árthat,
nem okozva kárt senkinek,
leírhatják barátok, társak,
hozzá költözhet a hideg,
nézheti kezét összetéve,
már senki sem feddheti meg.
Életének ez lesz a bére
(vágyott is rá titkon talán),
hát most hamut szitál a fejére
csöndesen, szürkén a magány,
s már úgyis, úgyis itt az este,
s már minden úgyis csupa árny.
A fényt, aki sohase kereste,
örült, ha hátul állhatott,
míg hányan, minden rést kilesve,
minden kicsi mozdulatot,
nyomultak törtetve, zihálva,
csak hogy legyenek láthatók.
De mit keresett ő ott, kába
reménykedőn, hiszékenyen,
mikor tudhatta, hogy hiába
van ott. Miért? Hogy ott legyen?
Kellett a kancsal kirakatba,
bár voltak ott épp elegen.
Oh, ha kibukna! Kimaradna!
Próbálkozott is gyermeteg,
de hol kemény, hol lágy szavakra
hallgatva ráállt, engedett
s beült a padba. Hogy nevében
is hozzák a törvényeket.
Miért nem üvöltött: nem és nem!
miért csupán a tapsokat
préselte össze tenyerében
s azokat se mindig: sokak
figyelték, lesték vizsla szemmel,
hogy mire mennyit tartogat…
Miért nem lehet tiszta ember
ő is, mint ma már annyian! –
Sokukkal találkozni sem mer,
látva, be könnyedén, vígan
szökellnek, szinte táncos lábbal,
felcsípni gyorsan, ami van.
Ahol forró farsangi bál van,
s az arcokat maszkok fedik,
honnan tudni, hogy ki hibátlan,
melyik arc foly szét reggelig?
Hisz úgy befuthatja a festék,
hogy többé fel sem ismerik.
A forgáshoz ezer ügyesség
kell és nem csetlő-botló láb,
hogy még a végén kivezessék,
mert rontja a táncok sorát.
Mit keressen a forgatagban,
kinek a helye: állj odább!
…Ha van, kire búval, haraggal
gondolj, te vagy, te vagy csupán.
Miért lettél te bukott angyal
annyi emésztődés után,
miért nem tudtál nyílt szemmel néző
lenni te is, így bukva tán!
Immár hiába! Késő, késő,
megmásítni már nem lehet
ezt a gondot gonddal tetéző,
kátyúba fordult életet,
csak levonni a tanulságot:
kár volt hinni, nem érte meg! –
Akinek a kezére vágott
most a világ, önnön keze
nyújtotta oda a korbácsot:
itt van, üssél, nesze, nesze,
hogy bárha vére is kiserkedt,
nem szabad pisszennie se.
Üljön csak egymagában, rejtett
fájdalmaival, nincs joga
egy szót is szólni kiszemeltek,
tiszták közt s nem lehet soha,
hisz hát milyen súllyal, hittel
szólna, ki vétkes, ostoba.
Hogy íme, amit most is termel,
csak kínlódás, csak zagyvalék,
s nem is egy lesz tán, kit felhergel
s reá reccsen: elég! elég!
De mert csak így teljes a száz sor,
ezt is ide kell írni még:
Ha szép is volt a fény a zászlón:
lidércfény volt! Nem csal tovább!
Ki úgy lobogott induláskor,
hírlelve megannyi csodát,
elkápráztatva milliókat,
okost is, nemcsak ostobát!
(S ha versemért ma meg is rónak,
mert minden egy szava csak árny,
talán majd mást is írok holnap.
Ha el nem rémít a Magány!)