Magyar Péterről, rajongásról és a „hülyékkel” való együttműködésről
Magyar Péter politikai őstehetség. Ez nem rokonszenv kérdése. Fölismerte a pillanatot, lát a pályán, elképesztő munkabírása van, egymaga diktálja a kampány tempóját – mondja interjúnkban a Társadalomtudományi Kutatóközpont (TK) kutatóprofesszora. Balázs Zoltánnal az eddigi ellenzék ambícióhiányáról, a politikai uralmi rendszer belső feszültségeiről is beszélgettünk.
– Sokan keresik a választ arra, mi zajlik épp a magyar közéletben. Fordulópontot jelenthetnek az elmúlt hónapok? Vagy ezt még korai lenne kijelenteni?
– Nem korai, ez már lényegében megtörtént.
– Sokakat meglepett, hogy a Fidesz viszonylag gyorsan reagált a kegyelmi ügyre, egy hét után beáldozva két jelentős politikusát, Varga Juditot és Novák Katalint.
– Nem látok a kulisszák mögé, de a lehetséges motiváció kézenfekvőnek tűnik: minél előbb kihúzzuk a rossz fogat, annál jobb. Mások szerint viszont éppen azzal, hogy gyorsan léptek, fölértékelték az ügy jelentőségét. Olyan véleményt is hallottam, hogy a köztársasági elnök önjáróbb lett az elvártnál.
– Azt gondolhattuk viszont, hogy itt leosztott szerepekről van szó. Novák Katalinnak jutott az atlantista államfőé.
– Elképzelhető, hogy volt ilyen. De a fenti találgatásokkal együtt is tény, hogy a Fideszben csak a miniszterelnöknek van és lehet autonóm politikai akarata. Hogy mikor érzékeli úgy, hogy ezt valaki kétségbe vonja, s ezért lépnie kell, azt értelemszerűen kívülről nem lehet megmondani. Valódi politikai alternatívát a kormánypártban talán 2002 körül fogalmaztak meg utoljára.
– Az ellenzék az elmúlt években több politikust próbált már felépíteni Jakab Pétertől Donáth Annáig. Mégsem értek el akkora sikert, mint most Magyar Péter két hónap alatt. Milyen okai lehetnek ennek?
– Sem a helyzet nem volt érett, sem a személyek alkalmasak. Magyar Péter politikai őstehetség. Ez nem rokonszenv kérdése. Fölismerte a pillanatot, lát a pályán, elképesztő munkabírása van, egymaga diktálja a kampány tempóját, jó szónok, megvan benne a politikai ambíció és a személyes bátorság. Ahogy elnézem a legutóbbi vidéki föllépéseit, mintha most már kimondottan élvezné is őket. Az eddigi kihívókból szembetűnően hiányzott az ambíció, az állóképesség és a lazaság nehéz, de szükséges kombinációja. Nagyjából az, ami sejtésem szerint az ökölvíváshoz meg a víváshoz is kell. Az is elég nyilvánvaló ma már, hogy Magyar politikai ambíciói régebbi keletűek, csak ezeket a kormánypártban az említett okokból egyszerűen nem lehet megvalósítani.
– Egyéni elköteleződés kérdése elsősorban, hogy fel tudta magát építeni?
– Önmagában persze nem elég az akarat, kell hozzá a pillanat is. A pillanat pedig sok tényező eredője. Véleményem szerint a politikai uralmi rendszer belső feszültségei és konstrukciós hibái miatt azonban ennek a pillanatnak el kellett jönnie. Másik hasonlattal: lerepült a fedő a kuktáról.
– Milyen hibákról van szó?
– A választási rendszer kétpárti politikai váltógazdaságra van optimalizálva: kormánypárt és kormányellenzék. A választó arról dönt, hogy vagy elégedett a kormányzással, vagy nem, ám az ellenzéket is kormányképesnek tekinti. A miniszterelnök viszont meghirdette a centrális erőtér politikáját, amiből következik, s ezt el is mondta, hogy az ellenzék – sem a bal, sem a jobb – nem lehet kormányerő. A két elem nyilvánvalóan inkonzisztens. A centrális erőtér megtartásához ezért folyamatosan meg kellett erőszakolni a kétosztatúságra építő rendszert: lásd a választójogi szabályok további módosításait, a győzteskompenzációt, továbbá azt, hogy választásról választásra muszáj volt jelentős költségvetési forrásokat fordítani a megfelelő szavazatmennyiség előállításához. Fölvethető, hogy a centrális erőtérnek megfelelő politikai erőviszonyokat egy nagyon erősen konszenzusteremtő nemzeti közép révén hozzák létre, aminek lehetséges következménye a hegemón pártrendszer, ilyen van Japánban, egyes amerikai tagállamokban. Viszont a miniszterelnök nem ezt csinálja, hanem egy rendkívül konfrontatív politikai stratégiát választott, a tiszta bal-jobb logikának megfelelőt. Ennek megfelelően már csak az egyik irányba lő. Az ellenhatás logikája szerint pedig ki is sodródott a jobbszélre. Ez megfelelne a politikai váltógazdaságnak, de nem tud többé centrális-nemzeti közép lenni. Ez az inkonzisztencia lényege, amely mára elviselhetetlen feszültséggé nőtt.
– Miként reagált erre Magyar?
– A Magyar-féle politikai stratégia mintha ezt ismerte volna föl: kifejezetten a kiürülni látszó közepet célozza meg. Jobbra és balra is lő, de a magyar választói preferenciák eloszlását ismerve, amely leginkább az osztrák–keletnémet–lengyel–szlovák képletre hasonlít, enyhe konzervatív-jobbos hangsúly-eltolódással, a normalitáshoz visszatérő, ebben az értelemben restauratív programmal. Sőt, egyenesen rendpárti programmal, hiszen ma Magyarországon állandósult rendkívüli állapot van. Elhiszem, hogy a klasszikus baloldalon ezt nehezen értik meg, de célszerű tudomásul venniük, hogy a magyar politikai horizont sem tökéletesen kiegyensúlyozott. A középre betörő új erő nem lehet sikeres anélkül, hogy azt, amit az elmúlt tizennégy évből a választók mégiscsak értékesnek tartanak, igyekezzen megőrizni. S végül: a politikai élet iránt érdeklődő 6–6,5 millió magyar választópolgár jelentős része, olykor többsége tizennégy éve él együtt azzal, hogy teljesen és tartósan ki van zárva a kormányzásból.
– Megpróbálhattak volna a centrális erőtérnek megfelelően politizálni?
– Nem tudom, képes lett volna-e a miniszterelnök arra, hogy egy újkádári konszenzust alkosson meg. Nem ókádárit, hiszen az ténylegesen diktatórikus rendszer volt, kizárva a politikai pluralizmust. Mégis nagy biztonsággal kijelenthető, hogy az „aki nincs ellenünk, velünk van” politikája annak idején komoly társadalmi támogatottságot élvezett, és 2010 után is megismételhető lett volna. Nem tudom megmondani, hogy a miniszterelnök pontosan miért is döntött a durván konfrontatív politika mellett. Lehet, hogy komolyan vette egyes tanácsadóinak szerintem téves meggyőződését, hogy a politika minden ízében és eresztékében a barát-ellenség logikáját követi. Lehet, hogy fel kívánt lépni a nemzetközi politika színpadára, és ott szüksége volt erre a fajta ideológiailag kombattáns politikára. Ez a valóban kétpárti Amerikában működik is, bár manapság nem éppen megnyugtató módon. Na de ezt importálni Magyarországra?
– Orbánt most már egyre több helyen nevezik szélsőjobboldalinak, a NatCon-konferenciát is többen így emlegették. Tekinthetjük annak?
– Annak idején, a hetvenes években Magyarország többek közt azért volt elviselhetőbb szocialista ország a többinél, mert ideológiailag senkinek sem nagyon kellett elköteleznie magát. A rendszerváltáskor mindenki felsóhajtott, hogy végre ez a kevés ideológiai kötelezettség is megszűnik. Ehhez képest azt olvasom, hogy ma egy magyar falu határában a faluvezetés által állított „no migration, no gender, no war” felirat fogadja a látogatót. Angolul. Ez nyilván kirívó példa, de annak példája, hogy a közéleti viták helyébe a rituális és kölcsönös kiátkozás kultúrája került, mégpedig ez egy itt túlnyomórészt gyökértelen és idegen ideológiai termékcsoport. Fura, de a nemzeti radikalizmus gondolatvilágának jelentős része amerikai importáru. Csak amíg az Egyesült Államokban mégis két nagy párt küzd egymással, egymást többé-kevésbé kiegyensúlyozva, addig Magyarországon ez nincs így. S attól sem lehet eltekinteni, hogy az Egyesült Államokban nem volt totalitárius rendszer. Az amerikaiak bizonyos fokig szabadabban kísérletezhetnek a szélsőségekkel. Magyarországon azonban mindkét fajta totalitárius elnyomásról van tapasztalatunk, ahogy Európa számos országában is. Nekünk mélyebb és tragikusabb történel-mi tudásunk van arról, milyen az, amikor szélsőséges nézetek válnak a hatalom és a törvények forrásaivá.
– Kell amiatt aggódnunk, hogy Magyar Péternek máris létrejött egy fanatikus tábora, amelyik a vele szembeni bármiféle kritikát elutasítja?
– Én nem tartok ettől. A rajongás a demokrácia legtermészetesebb velejárója. Azon csodálkozom, hogy az elemzők csodálkoznak. Meglepődnek, amikor a demokráciát élőben látják működni. Nem a demokratikus versengést biztosítani hivatott intézményrendszert értem ezen, mert az sok szempontból valóban fogyatékos vagy sérült, hanem a tömegek által mozgatott politikát. Az ilyen.
– De ez nem a demokrácia negatív vonása?
– Dehogynem. Lehet is kritizálni, de ezzel akkor is együtt kell élni. Viszont van benne jó is: a politika miért ne nyújthatna élményt, nemcsak cirkuszit, hanem részvételit?
– Ez egyfajta emberi sajátosság? Vagy abból fakad, hogy celebközpontú társadalomban élünk?
– Az előbbi. A modern politikai rendszerek előtt is voltak ilyen kultuszok. Csipetnyi fekete humorral szólva: a középkorban egy szentet még az életében ereklyékre szaggattak, ha nem vigyázott magára. Az úgynevezett felvilágosodás után következő forradalom pedig megteremtette a politikai celebet, Dantont, Robespierre-t, Marat-t, s az egész egy európai szintű Napóleon-kultuszban kulminált. Nálunk kicsit megkésve, de politikai celeb volt Széchenyi, Wesselényi, Kossuth, Petőfi. Rajongótáborral, fáklyás szerenádokkal, ünnepélyes fogadtatásokkal. Akik most kimennek Magyart hallgatni Szekszárdon, Szombathelyen, Pécsett, Debrecenben, azok ugyanígy szeretnének egy politikai élmény részesei lenni. S ezt így be is mondják a kamerába.
– Érdekes az is, hogy amíg valakire szavaznak az emberek, addig az illetőszereti a nép bölcsességét emlegetni és arra inteni az ellenoldalt: a népet nem lehet leváltani. De amint azt látja, hogy tömegek pártolnak a másikhoz, maga is rögtön elkezdi a szavazókat ócsárolni. Ezt látjuk most kormánypárti köröknél, amikor a Magyar Péter tüntetéseire kilátogatókat becsmérlik.
– A legtöbb vélemény oda konkludál, hogy a nép lehet hülye, én viszont biztosan nem. Attól tartok, igen sokan gondolják úgy, hogy a többség nem tud jó döntést hozni, ők viszont igen. De csak két lehetőség van: vagy azt kell gondolniuk, hogy mégiscsak a diktatúra a megoldás, vagy el kell fogadniuk, hogy a politika lényegéhez tartozik, hogy nem föltétlenül az igazságról kell dönteni, hanem arról, hogyan tudunk elviselhető körülmények között együttélni. Ez viszont szükségképpen nem megy másként, csak valamiféle együttműködéssel azokkal, akiket reménytelenül hülyéknek tartunk.
– Mihez kezdhet most az Orbán-rendszer? Hogyan fordíthatná meg a folyamatokat?
– Jó kérdés, mennyire tűnne hitelesnek, ha mindezek után próbálnák a közepet ismét megszólítani. Egy-két gyönge verbális gesztust már hallottunk. De elképzelhető az ellentétes reakció is, vagyis a helyzet további élezése, például adminisztratív, végső esetben büntetőjogi eszközökkel. Ilyesmire is történtek már utalások. Mintha haboznának, de lehet, hogy valódi bénultságról van szó.
Forrás: a Magyar Hang VII. évfolyama 19. számának (2024. május 10–16.) nyomtatott változata.
