„Egy nádfödeles országban lángcsóvát hajigálni – / ehhez értünk, ebben nagyok vagyunk!” – írta Orbán Ottó a Rákóczi-nótában. Két vesztes világháborút átélt, forradalmakban és ellenforradalmakban megtizedelt, területében és népességében megcsonkított, még mindig nádfödeles, Isten háta mögötti országunkban, egy magát igen nagyra tartó, igaz magyar vezetés hajigálja a lángcsóvákat. Tűzijáték ez, barátom, szórakozás, gyantázott mellű turullovagokkal, élvezd, amíg lehet.
Magyar törésvonalak
A legmélyebb törésvonal az erőszakos rend és a várható káosz között húzódik. Orbán Viktor azzal tartja fönn önkényuralmát: vagy én, vagy a káosz. Orbán ereje a széthúzó, gyenge jelölteket felmutató ellenzék. Mind a külföld, mind a belföld tart a kormányképtelenségtől, a rendetlenségtől, a káosztól: ki és hogyan fogja kézben tartani a dolgokat? Ki tudja vezérelni az erőszakszervezeteket? Orbán mindent megtesz, hogy ő. Ki tartja féken az utcára vonuló tömegeket? Orbán lángcsóvát hajigál. Ki fogja legyűrni a jogi és intézményi akadályokat? Orbán kétharmados bilincsbe vert minket, s minden intézmény élére az övéit ültette. Ki fogja megmondani, hogy a választások előtti ellenzéki ígéretek nem teljesíthetőek, ki fog szembenézni a bizalmi válsággal? Orbán ígéretversenybe kényszeríti őket, s belehajszol a bizalmi válságba. Ki fog hiteles gazdaság-, egészség-, oktatás- és szociálpolitikát csinálni? Orbán minden hiteles szakértőt, civilt fenyeget és eltántorít.
E törésvonalon kis gyaloghidat azok a jogászok vertek, akik nemcsak leírták az Orbán-rezsim tekintélyuralmi jogrendszerét, hanem javaslatokat tettek a jogi rendszerváltásra, az alkotmányos jogállam helyreállítására. Egy másik hidat azok a közgazdászok, akik nemcsak a zsákutcás gazdaságfejlesztés bírálatát adták, nemcsak a túlfűtésből származó infláció veszélyére hívták fel a figyelmet, hanem hiteles csomagokat próbáltak összeállítani a jövendő gazdaságpolitika számára.
A második törésvonal inkább csak repedés: megindult az orbáni örökösödési háború. A személyes egyeduralom falát megrepesztette, hogy Lázár leváltása után nem működik a kormányzás. Se Orbán személyesen, se Gulyás, Rogán, Szijjártó együttesen nem tudnak kormányozni, s mégsem lehet mindent Pintérre bízni. A központosított apparátus valamennyi intézményében tudottá vált: kormányzati káosz van. Lázár János bejelentette trónigényét, s többé-kevésbé maga mögött tudhatja a sértett vidéki Magyarországot a központi „pesti fiúkkal” szemben, a helyi és a régi oligarchákat a Mészáros, Tiborcz, Garancsi-féle Nagy Rablók ellenében. És ott rejtőzködnek csendben a Nyugat-barát Pannónia nagyurai – Navracsics, Stumpf, Fellegi, Prőhle és társaik -, akik nagyon nem szeretnének az orosz-kínai Hunnia Nagyfejedelemségben élni. A nagy fejedelem természetesen mindenkit figyel, bevon, lekötelez, megfenyeget: ő szeretne önmaga utódja lenni. Az Orbán nélküli utód pedig abban reménykedhet, hogy mind a szavazók, mind a külföld inkább egy mérsékelt Fideszre vágyik, mint egy sosem látott koalícióra, s egy tapasztalt, kormányképes politikusra, mint egy tapasztalatlanra.
Nem kérnek Orbánból
Másrészt rést ütött, hogy se Európa, se Amerika nem kér Orbán Viktorból. Merkel távozásával eltűnt német keresztanyja. Már hívei is tudják, hogy Amerika elnöke gengszternek nevezte, s maga vallotta be, hogy Brüsszel ellenfeleit segíti – bár így lenne. Kinek s milyen érdeke fűződik Orbán hatalmon maradásához? Lehet-e Magyarországot Brüsszel és Washington, Berlin és Párizs ellenében vezetni? Lehet-e forráshoz jutni, s mit lehet az európai pénz nélkül kezdeni? A kormányzó elit racionális vezetőinek óhatatlanul el kell gondolkodniuk a „különbékén”, ha nem akarnak Orbánnal a bunkerbe veszni. Az első kiutat kereső: Matolcsy, az MNB elnöke, aki hidegháborúba kezdett Orbánnal nemcsak a gazdaságpolitika, hanem az állam- és társadalomvezetés kérdésében is.
A harmadik törésvonal a mélyben van, s ki tudja meghozza-e a földrengést a 2022-es választás idején. 2019 ősze óta tudjuk, hogy Budapest és a nagyvárosok egy része nemet, a kisvárosok és a falvak népe igent mondott Orbánra és rendszerére. Sok oka volt és van a két kiegyenlített fél döntésének. Most az a kérdés, hogy a hasadás tovaterjedt-e a vidék irányában, vagy megállt, és kizárólag a kampány dönti el a győzelmet. Ha az Orbánra nemet mondó hasadás a napi küzdelmektől függetlenül, a mélyszerkezet változása miatt nőtt, akkor Orbán csinálhat bármilyen kampányt, az ellenzék lehet bármilyen ostoba, az Orbánról szóló negatív szavazás megbuktatja a rendszert. Ha máma már nem hasad tovább, akkor bármi lehetséges.
Vezeti-e valaki Európát?
A Nagy Recesszió és a belőle származó világméretű társadalmi egyenlőtlenség-válság, a menekültválság, a klímakatasztrófa, a világjárvány az egymást erősítő nagy „katasztrófa-négyes”. Az ezekre adott eltérő politikai, gazdasági és társadalmi válaszok a világtér újrarendezését fogják hozni.
Vezeti-e valaki Európát a „négy világkatasztrófa” idején? Igen, 2019-től a Merkel-Macron, német-francia páros, illetve az új Európai Bizottság, Parlament és Tanács vezetése révén Európa vezetetté vált az egységesség irányában. A három nagy – Amerika, Kína, Európa – közül, egyedül Európa tartott ki a liberális demokrácia, az európai jogállamiság elvei és gyakorlata mellett, volt következetes a Párizsi Klímaegyezmény ügyében és igyekezett fenntartani a globális liberális világrend intézményeit és szabályait. Annak ellenére, hogy Európának még mindig nem sikerült egységes kül- és biztonságpolitikát kialakítania, a fő stratégiai kérdésekben megbízható partnernek bizonyult. Miközben az Egyesült Államok sorra bontotta fel a szerződéseket és lépett ki az intézményekből, Európa megerősítette szerződéseit és részvételét a nemzetközi intézményekben. A Merkel-Macron páros szakított a korábbi megszorító válságkezelő gyakorlattal, elfogadta az európai hitelfelvétel és a közös újjáépítés programcsomagját.
Merkel visszavonulásával jogosan merül fel a kérdés: ki lesz a végső döntéshozó? Berlinben vagy Brüsszelben, az állami vezetők Európai Tanácsában vagy a Bizottságban dőlnek-e el a dolgok? Merkel négy pontos örökséget hagy maga után: 1) Tovább kell folytatni az utat a német nemzeti érdek felől az európai érdek, ezáltal a gazdasági és politikai föderáció felé; 2) Európa fő szövetségese Amerika, de szigorúan kölcsönösségi alapon, egy euroatlanti politikai, gazdasági és katonai koalíció mindkettejük és az egész világ érdeke, mert csak együtt oldhatják meg a világ problémáit; 3) A keleti diktatúrákkal – Kínával, Oroszországgal, Iránnal, Törökországgal stb. – szemben pragmatikusan járjunk el: válasszuk el egymástól a politikát és a gazdaságot, bíráljuk az emberi jogok helyzetét, de működjünk együtt velük a gazdaságban; 4) Európában és a világban a biztonság az első, s a legrosszabb a káosz.
A Merkel utáni átmenetben Berlin „végső döntéshozói” szerepe gyengülni fog. De a Macron-Draghi-von der Leyen-Michel-Lagarde-Borrell Európa-kormány alighanem fenn fogja tartani Merkel örökségét, mert a Biden-adminisztráció nem késztette egyetlen pontban sem érdemi visszavonulásra. Európa Trump idején kitapasztalhatta, hogy mennyire számíthat az amerikai politikára, mekkora a „stratégiai autonómiája”. S ugyancsak kiismerhették Putyin Oroszországát és Hszi Kínáját, ezért pontosan annyira fognak részt venni egy esetleges amerikai-kínai-orosz hidegháborúban, amennyire érdekeik megengedik. A Brüsszel és Párizs-Róma súlypontú Európa-kormány kevésbé lesz elkötelezve a német gazdasági térnek tekintett Kelet-Európa, s különösen Magyarország felé. A merkeli megbékítés politikája nem vált be, de további káoszt senki se szeretne Európa keleti felén. Ezért a békés rendszerváltáson törik a fejüket, ha van rá idejük. S remélik, hogy Orbán kalandozása csak felejthető intermezzo volt.
„Botond buzogánya, BUMM, bezúzza Bizánc csikorgó érckapuját, / de a lyukat egy bádogos befoltozza, és Bulcsut Regensburgban felkötik: / Itt lóg, aki nem tisztelte a nagy számok törvényét, egy futóbolond!”
Megjelent a Népszava Kentaurbeszéd rovatában 2021. augusztus 28-án.
