Orbán utolsó és egyetlen reménye, csodafegyvere Trump. Ami tragédia lenne Amerika és a világ számára – az Európa biztonságát, Ukrajnát feladó, hitelét vesztett USA –, az megváltás lenne Putyin és Orbán rendszerei számára.
Látod-e, mi ment végbe itt a világban, te szegény?
A következetes Európa- és Amerika-ellenes, oroszbarát magyar külpolitika megérlelte mérgezett gyümölcseit: az Orbán-rendszer nemzetközileg teljesen elszigetelődött. Már nincs pávatánc, nincs kettős beszéd magyar oldalról – és már nincs félreértés, nincs elfogadás, csak leszavazás és fenyegetés európai és amerikai részről.
Magyarország nem akarja, nem tudja teljesíteni az EU 27 pontját, ezért nincs és az új Európai Bizottság felállásáig, döntési helyzetéig – 2024 végéig, 2025 elejéig – nem is lesz európai pénz, ami nélkül a rendszer rövidtávon zavarba került, középtávon nem tud növekedni, hosszútávon pedig működni.
Az egyre nehezebben finanszírozható magyar gazdaságban egyszerre magas az infláció és csökken a teljesítmény. A rendszer kalandor újraiparosításba kezdett, mindenekelőtt kínaiak behívásával egy energia-, munkaerő- és infrastruktúra-szegény országban, miközben leértékelte, perifériára taszította a humán szférát – egészségügyet, oktatást, önkormányzatokat, szociális ügyeket –, növelve a társadalom térbeli és rétegződési egyenlőtlenségét. A gazdasági kilátástalanság kiszámíthatatlanná teszi a ma még néma, megerőszakolt és magára hagyott társadalom viselkedését.
Minden lehetséges eszközzel folyik a rendszer észszerűtlen központosítása és szükségállapot-irányítása. Ez a személyes önkényrendszer az alkuképességük hiányában könyörtelen döntéseket hoz az egészségügyről, az oktatásról, a szociális szféráról, a kultúráról, az önkormányzatokról – mindazon intézményekről és társadalmi csoportokról, amelyek a társadalom céljait, értékeit és érdekeit hordozzák –, amiért érdemes egy emberi közösségnek élni és dolgozni. Ezért törésvonalak jelentek meg a hatalom belső körében három kérdéskörben: a) merre menjünk: Nyugatra vagy Keletre, Európa/Amerika vagy Oroszország/Kína felé; b) észszerű antiinflációs politikát folytassunk vagy erőltessük a növekedést és az iparosítást; c) több-központú, szakmai alapú válságkormányzásba fogjunk vagy egy kézből irányított és ellenőrzött, centralizációs propagandakormányzást.
A soktípusú válság (polycrisis), vagyis a klímaválság, a globális járvány(veszély), az orosz-ukrán háború és a világpolitikai, gazdasági és biztonsági következmények a világ ötödik (1918-21; 1938-41; 1944-45; 1989-91; 2021-) felosztásához vezetnek. Az amerikai külpolitika, szokásos módszere – a hideg zuhany s a meleg fürdő váltakoztatása – szerint először kemény intézményes feltételeket hozott létre Oroszország még erőteljesebb elszigetelésére, Ukrajna és rajta keresztül Európa megsegítésére, másodszor a Kínával szembeni biztonsági, fegyverkezési verseny nyugati egységének megteremtésére. Az USA igyekszik kihasználni a katonai fölényének kivételes erejét, védelmet ajánlva a világ konfliktusövezeteiben. Katonai képességekben Oroszország már nem, Kína még nem egyenlő ellenfelek, de fenyegetésük az ukrajnai háború és a tajvani helyzet árnyékában arra készteti szomszédaikat, hogy az amerikai védernyő alá bújjanak.
A hirosimai kiterjesztett G7 értekezlet „partvonalán” megjelenhetett Zelenszkij, első ízben találkozhatott Modival, az indiai „erős emberrel”. E találkozó és nyilván a nyugati hatalmak hatására Modi az Oroszország-semleges oldalról Ukrajna-semleges oldalra állt, immár a „háború” kifejezést használva. (Még nem tudni, India áthajózott-e a lazán egyesült Dél, a széttartó BRICS világából a G7, vagyis a Nyugat oldalára. Részben a világpolitikai helyzet alakulása, részben az évtizedes reflexek a Kínával szembeni területi konfliktusokban, megmutathatták Modinak, hogy többet remélhet a Nyugattól – katonailag Kínával és Pakisztánnal szemben az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától, Japántól; gazdaságilag a magas technológiai és a felvevőpiacok dolgában Amerikától, Európától és Japántól –, mint Oroszországtól és Kínától.) Ugyancsak a G7-en jelentette be Biden hozzájárulását az F16-os vadászbombázók ukrajnai szállításáról.
A kínaiak számára világosan körvonalazódik milyen erős biztonsági hálót sző az Egyesült Államok országuk köré. A Quad mellett alakul egy háromoldalú, amerikai-japán-dél-koreai védelmi szövetség. Az USA katonai bázist nyit a Fülöp-szigeteken, és rávette Ausztráliát, hogy vegyen részt a Dél-kínai-tenger nyugati védelmében. Továbbá mindent megtett, hogy a vonakodó európai hatalmakat bevonja egy tajvani védelmi megállapodásba. Olyannyira, hogy Biden felkarolta Japán belépési szándékát a NATO-ba, ami a NATO-t európai biztonsági szervezetből világméretű kölcsönös biztonsági intézménnyé tenné. Az európaiak, különösen Macron Franciaországa, érthetően ellenezték az amerikai-japán tervet, mivel egyértelműen összekapcsolná az ázsiai biztonságot – Tajvan, Dél-Korea, Japán és a Dél-kínai-tenger kínai konfliktusait – az európaival, miközben jól jön Japán és Dél-Korea támogatása Ukrajnában. A G7 nyomást gyakorol Kínára, hogy álljon el Oroszország mellől, s valóban közvetítsen egy, a teljes ukrán szuverenitáson alapuló tűzszünetet/békét, és ne is gondoljon Tajvan erőszakos megszállására. Mindezzel az USA és szövetségesei jelezni kívánták Kínának és a világnak, hogy Kínát biztonsági kockázatnak tekintik, s e kockázat elhárítására minden eszközzel készek.
Európai hatásra Amerika a Kínával szembeni gazdasági „decoupling” magatartást „de-risking” formulára enyhítette. Igaz, mindezt azután, hogy Amerika az Ázsiából származó import 70 százalékos kínai részesedését 50 százalék alá vitte, az Inflation Reduction Act és a CHIPS and Science Act csomagokkal meghatározta az amerikai-kínai chip-, tech- és K+F-verseny feltételeit. A pekingi Hszi-Blinken találkozó jelezte, hogy mindkét fél kész az elhidegült kapcsolatok felolvasztására. A hideg télre következő tavaszi-nyári olvadás az amerikai-kínai viszonyban összefügg az amerikai belpolitikával; Biden bizonyította, hogy tud kemény lenni Kínával, ugyanakkor nem akar hidegháborúval nekimenni a választásoknak. Se a Biden-adminisztráció Amerikája, se Hszi kommunista Kínája nem érdekelt a deglobalizációban, a világméretű termelési láncolat regionális láncolatokká alakításában – a háborúskodás egy másfajta globalizáció új szabályai és intézményei körül folyik. Kérdés, vajon tartósan és milyen feltételek mellett képesek (együtt)működni a liberális demokráciák hagyományos világintézményei – az ENSZ és szakosított intézményei a megbénult Biztonsági Tanácstól az aktív szerepet vállaló főtitkárig, az IMF-től a Világbankig, a WHO-tól a WTO-ig stb. –, az új típusú világintézmények, mint a G20, a világszerződések, mint a klímaváltozásról szóló Párizsi Egyezmény; illetve a kínai indíttatású világszervezetek, mint a BRICS, a Sanghaj Megállapodás, az Új Selyemút, az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank; végül a regionális régi és új intézmények. A konfliktusok és kiegyezések arra utalnak, hogy aligha képzelhető el egy újabb „washingtoni konszenzus” vagy egy „pekingi konszenzus”, ahogy a két nagy külön megállapodása sem. Az ötödik felosztás nem annyira a befolyási övezetekről, hanem sokkal inkább a világ politikai, katonai, gazdasági intézményeinek új kombinációiról, versengéséről szól. Amerika és az egyesült Nyugat külön, vagy Kínával, Indiával, Brazíliával, netán egy másik Oroszországgal együtt határozzák meg mely univerzális intézmények, milyen univerzális szabályok szerint működnek.
Az elmúlt hetekben megmutatkozott, hogy a Nyugat biztonságpolitikai érdekeinek egysége nem egyenlő Amerika, Európa, Japán, Dél-Korea gazdasági érdekeinek közösségével. Az amerikai-kínai kereskedelmi, technológiai versengésben Európa és Japán egyértelműen jelezték, hogy önálló partnerei kívánnak lenni mindkét félnek, nem akarják, s részben nem is tudják feladni kínai kapcsolataikat. Az évtizedek óta gyakorolt politikai megoldást ajánlják mind Amerikának, mind Kínának: válasszuk el egymástól a biztonsági és a gazdasági kapcsolatokat, katonailag egyértelműen Amerika szövetségesei vagyunk, de gazdaságilag működhessünk együtt Kínával. Amerika: rendben, de most a gazdaság kulcságazatai nemzetbiztonsági kérdések. Európa és Japán válasza: határozd meg a tiltás és a tűrés területeit, de vedd figyelembe az érdekeinket! (Európa és Kína kölcsönösen a legnagyobb kereskedelmi partnerei egymásnak, és Európának élet-halál kérdés, hogy az eddigi könyörtelen energiaversenyt felváltó ritka földfémek versengésében, e földfémek legnagyobb részével rendelkező Kínával ne szakadjanak meg a kapcsolatai, ahogy a német autó- és a francia luxusipar se szakíthat legnagyobb piacával.)
A pártkongresszuson megerősített, de a lassuló gazdaság, a növekvő társadalmi elégedetlenség miatt egyensúlyozásra kényszerülő Hszi a kivárás, az áttelelés politikájáról áttért az offenzív politikára. Az emelkedő jólétet, biztonságot és Kína világelsőségét szimbolizáló Hszi elnök képe először a kínai emberéleteket védelmező pártvezérré változott, és most kezd átúszni a világ béketeremtőjének képébe. Hszi és az új kínai vezetés diplomáciai offenzívát kezdett Európában, Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában. Kína mindenekelőtt az USA-val szembeni „európai autonómiának” akart támasztékot adni, amikor elindította – francia közreműködéssel –, az ukrajnai békeközvetítés folyamatát. Hszi előnye, hogy tartós fegyverszünet/béke csak akkor lehetséges, ha Kína is garantálja. A kínaiak nem érdekeltek Oroszország győzelmében. Gyengülésére játszanak, csak nem akarják, hogy ezzel Amerika erősödjék Európában és Ázsiában. („Még soha nem találkoztam olyan orosz vezetővel, aki bármi jót mondott volna Kínáról, és sohasem találkoztam olyan kínai vezetővel sem, aki bármi jót állított volna Oroszországról” – nyilatkozta Kissinger. „Nem természetes szövetségesek.”)
A kínai diplomácia sikere, elsősorban Oroszországgal, másodsorban a Nyugattal szemben, hogy a közép-ázsiai országokat sikerült az orosz befolyási övezetből, nemcsak gazdaságilag, de alighanem katonailag is a kínai befolyási övezetbe bevonni. A Közel-Keleten az iráni-szaúdi békéltetés után az iráni-egyiptomi megbékítés következik. Latin-Amerikában Lula Brazíliáját igyekszik a maga oldalára vonni, miközben segíti a latin-amerikai vezető szerepet betölteni. A technológiai, mindenekelőtt a chip-versenyben Kína azzal az előnnyel rendelkezik, hogy a világ ritka érceinek döntő többsége a területén található, továbbá világelsőnek látszik a mesterséges intelligencia fejlesztésében. Kína azon is igyekszik, hogy a kínai piacot fontosnak tartó tech-óriásokon keresztül tartsa fenn a globális hálót és befolyásolja az amerikai politikát.
A putyini orosz, az orbáni magyar politika nagy várakozása Trump esetleges győzelme a 2024-es amerikai választáson. Orbán utolsó és egyetlen reménye, csodafegyvere Trump. Ami tragédia lenne Amerika és a világ számára – az Európa biztonságát, Ukrajnát feladó, hitelét vesztett USA –, az megváltás lenne Putyin és Orbán rendszerei számára. A világpolitikai káoszban, egy összevissza hadonászó őrült óriás, Amerika mindenkire veszélyt jelenthet. A Trump-veszély mutatja, hogy Amerika is mekkora kockázatot rejt.
A világ ébren. Magyarország alszik. Rossz álom. „Hinnünk kell az emberekben, az emberek ellenére is” – írta Elie Wiesel. Hiszek, mi mást tehetnék, a magyarokban, a magyarok ellenére is.
Az egyre nehezebben finanszírozható magyar gazdaságban egyszerre magas az infláció és csökken a teljesítmény. A rendszer kalandor újraiparosításba kezdett, mindenekelőtt kínaiak behívásával egy energia-, munkaerő- és infrastruktúra-szegény országban, miközben leértékelte, perifériára taszította a humán szférát – egészségügyet, oktatást, önkormányzatokat, szociális ügyeket –, növelve a társadalom térbeli és rétegződési egyenlőtlenségét. A gazdasági kilátástalanság kiszámíthatatlanná teszi a ma még néma, megerőszakolt és magára hagyott társadalom viselkedését.
Minden lehetséges eszközzel folyik a rendszer észszerűtlen központosítása és szükségállapot-irányítása. Ez a személyes önkényrendszer az alkuképességük hiányában könyörtelen döntéseket hoz az egészségügyről, az oktatásról, a szociális szféráról, a kultúráról, az önkormányzatokról – mindazon intézményekről és társadalmi csoportokról, amelyek a társadalom céljait, értékeit és érdekeit hordozzák –, amiért érdemes egy emberi közösségnek élni és dolgozni. Ezért törésvonalak jelentek meg a hatalom belső körében három kérdéskörben: a) merre menjünk: Nyugatra vagy Keletre, Európa/Amerika vagy Oroszország/Kína felé; b) észszerű antiinflációs politikát folytassunk vagy erőltessük a növekedést és az iparosítást; c) több-központú, szakmai alapú válságkormányzásba fogjunk vagy egy kézből irányított és ellenőrzött, centralizációs propagandakormányzást.
A soktípusú válság (polycrisis), vagyis a klímaválság, a globális járvány(veszély), az orosz-ukrán háború és a világpolitikai, gazdasági és biztonsági következmények a világ ötödik (1918-21; 1938-41; 1944-45; 1989-91; 2021-) felosztásához vezetnek. Az amerikai külpolitika, szokásos módszere – a hideg zuhany s a meleg fürdő váltakoztatása – szerint először kemény intézményes feltételeket hozott létre Oroszország még erőteljesebb elszigetelésére, Ukrajna és rajta keresztül Európa megsegítésére, másodszor a Kínával szembeni biztonsági, fegyverkezési verseny nyugati egységének megteremtésére. Az USA igyekszik kihasználni a katonai fölényének kivételes erejét, védelmet ajánlva a világ konfliktusövezeteiben. Katonai képességekben Oroszország már nem, Kína még nem egyenlő ellenfelek, de fenyegetésük az ukrajnai háború és a tajvani helyzet árnyékában arra készteti szomszédaikat, hogy az amerikai védernyő alá bújjanak.
A hirosimai kiterjesztett G7 értekezlet „partvonalán” megjelenhetett Zelenszkij, első ízben találkozhatott Modival, az indiai „erős emberrel”. E találkozó és nyilván a nyugati hatalmak hatására Modi az Oroszország-semleges oldalról Ukrajna-semleges oldalra állt, immár a „háború” kifejezést használva. (Még nem tudni, India áthajózott-e a lazán egyesült Dél, a széttartó BRICS világából a G7, vagyis a Nyugat oldalára. Részben a világpolitikai helyzet alakulása, részben az évtizedes reflexek a Kínával szembeni területi konfliktusokban, megmutathatták Modinak, hogy többet remélhet a Nyugattól – katonailag Kínával és Pakisztánnal szemben az Egyesült Államoktól, Nagy-Britanniától, Japántól; gazdaságilag a magas technológiai és a felvevőpiacok dolgában Amerikától, Európától és Japántól –, mint Oroszországtól és Kínától.) Ugyancsak a G7-en jelentette be Biden hozzájárulását az F16-os vadászbombázók ukrajnai szállításáról.
A kínaiak számára világosan körvonalazódik milyen erős biztonsági hálót sző az Egyesült Államok országuk köré.
A Quad mellett alakul egy háromoldalú, amerikai-japán-dél-koreai védelmi szövetség. Az USA katonai bázist nyit a Fülöp-szigeteken, és rávette Ausztráliát, hogy vegyen részt a Dél-kínai-tenger nyugati védelmében. Továbbá mindent megtett, hogy a vonakodó európai hatalmakat bevonja egy tajvani védelmi megállapodásba. Olyannyira, hogy Biden felkarolta Japán belépési szándékát a NATO-ba, ami a NATO-t európai biztonsági szervezetből világméretű kölcsönös biztonsági intézménnyé tenné. Az európaiak, különösen Macron Franciaországa, érthetően ellenezték az amerikai-japán tervet, mivel egyértelműen összekapcsolná az ázsiai biztonságot – Tajvan, Dél-Korea, Japán és a Dél-kínai-tenger kínai konfliktusait – az európaival, miközben jól jön Japán és Dél-Korea támogatása Ukrajnában. A G7 nyomást gyakorol Kínára, hogy álljon el Oroszország mellől, s valóban közvetítsen egy, a teljes ukrán szuverenitáson alapuló tűzszünetet/békét, és ne is gondoljon Tajvan erőszakos megszállására. Mindezzel az USA és szövetségesei jelezni kívánták Kínának és a világnak, hogy Kínát biztonsági kockázatnak tekintik, s e kockázat elhárítására minden eszközzel készek.
Európai hatásra Amerika a Kínával szembeni gazdasági „decoupling” magatartást „de-risking” formulára enyhítette. Igaz, mindezt azután, hogy Amerika az Ázsiából származó import 70 százalékos kínai részesedését 50 százalék alá vitte, az Inflation Reduction Act és a CHIPS and Science Act csomagokkal meghatározta az amerikai-kínai chip-, tech- és K+F-verseny feltételeit. A pekingi Hszi-Blinken találkozó jelezte, hogy mindkét fél kész az elhidegült kapcsolatok felolvasztására. A hideg télre következő tavaszi-nyári olvadás az amerikai-kínai viszonyban összefügg az amerikai belpolitikával; Biden bizonyította, hogy tud kemény lenni Kínával, ugyanakkor nem akar hidegháborúval nekimenni a választásoknak. Se a Biden-adminisztráció Amerikája, se Hszi kommunista Kínája nem érdekelt a deglobalizációban, a világméretű termelési láncolat regionális láncolatokká alakításában – a háborúskodás egy másfajta globalizáció új szabályai és intézményei körül folyik. Kérdés, vajon tartósan és milyen feltételek mellett képesek (együtt)működni a liberális demokráciák hagyományos világintézményei – az ENSZ és szakosított intézményei a megbénult Biztonsági Tanácstól az aktív szerepet vállaló főtitkárig, az IMF-től a Világbankig, a WHO-tól a WTO-ig stb. –, az új típusú világintézmények, mint a G20, a világszerződések, mint a klímaváltozásról szóló Párizsi Egyezmény; illetve a kínai indíttatású világszervezetek, mint a BRICS, a Sanghaj Megállapodás, az Új Selyemút, az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bank; végül a regionális régi és új intézmények. A konfliktusok és kiegyezések arra utalnak, hogy aligha képzelhető el egy újabb „washingtoni konszenzus” vagy egy „pekingi konszenzus”, ahogy a két nagy külön megállapodása sem. Az ötödik felosztás nem annyira a befolyási övezetekről, hanem sokkal inkább a világ politikai, katonai, gazdasági intézményeinek új kombinációiról, versengéséről szól. Amerika és az egyesült Nyugat külön, vagy Kínával, Indiával, Brazíliával, netán egy másik Oroszországgal együtt határozzák meg mely univerzális intézmények, milyen univerzális szabályok szerint működnek.
Az elmúlt hetekben megmutatkozott, hogy a Nyugat biztonságpolitikai érdekeinek egysége nem egyenlő Amerika, Európa, Japán, Dél-Korea gazdasági érdekeinek közösségével.
Az amerikai-kínai kereskedelmi, technológiai versengésben Európa és Japán egyértelműen jelezték, hogy önálló partnerei kívánnak lenni mindkét félnek, nem akarják, s részben nem is tudják feladni kínai kapcsolataikat. Az évtizedek óta gyakorolt politikai megoldást ajánlják mind Amerikának, mind Kínának: válasszuk el egymástól a biztonsági és a gazdasági kapcsolatokat, katonailag egyértelműen Amerika szövetségesei vagyunk, de gazdaságilag működhessünk együtt Kínával. Amerika: rendben, de most a gazdaság kulcságazatai nemzetbiztonsági kérdések. Európa és Japán válasza: határozd meg a tiltás és a tűrés területeit, de vedd figyelembe az érdekeinket! (Európa és Kína kölcsönösen a legnagyobb kereskedelmi partnerei egymásnak, és Európának élet-halál kérdés, hogy az eddigi könyörtelen energiaversenyt felváltó ritka földfémek versengésében, e földfémek legnagyobb részével rendelkező Kínával ne szakadjanak meg a kapcsolatai, ahogy a német autó- és a francia luxusipar se szakíthat legnagyobb piacával.)
A pártkongresszuson megerősített, de a lassuló gazdaság, a növekvő társadalmi elégedetlenség miatt egyensúlyozásra kényszerülő Hszi a kivárás, az áttelelés politikájáról áttért az offenzív politikára. Az emelkedő jólétet, biztonságot és Kína világelsőségét szimbolizáló Hszi elnök képe először a kínai emberéleteket védelmező pártvezérré változott, és most kezd átúszni a világ béketeremtőjének képébe. Hszi és az új kínai vezetés diplomáciai offenzívát kezdett Európában, Közép-Ázsiában, a Közel-Keleten és Latin-Amerikában. Kína mindenekelőtt az USA-val szembeni „európai autonómiának” akart támasztékot adni, amikor elindította – francia közreműködéssel –, az ukrajnai békeközvetítés folyamatát. Hszi előnye, hogy tartós fegyverszünet/béke csak akkor lehetséges, ha Kína is garantálja. A kínaiak nem érdekeltek Oroszország győzelmében. Gyengülésére játszanak, csak nem akarják, hogy ezzel Amerika erősödjék Európában és Ázsiában. („Még soha nem találkoztam olyan orosz vezetővel, aki bármi jót mondott volna Kínáról, és sohasem találkoztam olyan kínai vezetővel sem, aki bármi jót állított volna Oroszországról” – nyilatkozta Kissinger. „Nem természetes szövetségesek.”)
A kínai diplomácia sikere, elsősorban Oroszországgal, másodsorban a Nyugattal szemben, hogy a közép-ázsiai országokat sikerült az orosz befolyási övezetből, nemcsak gazdaságilag, de alighanem katonailag is a kínai befolyási övezetbe bevonni.
A Közel-Keleten az iráni-szaúdi békéltetés után az iráni-egyiptomi megbékítés következik. Latin-Amerikában Lula Brazíliáját igyekszik a maga oldalára vonni, miközben segíti a latin-amerikai vezető szerepet betölteni. A technológiai, mindenekelőtt a chip-versenyben Kína azzal az előnnyel rendelkezik, hogy a világ ritka érceinek döntő többsége a területén található, továbbá világelsőnek látszik a mesterséges intelligencia fejlesztésében. Kína azon is igyekszik, hogy a kínai piacot fontosnak tartó tech-óriásokon keresztül tartsa fenn a globális hálót és befolyásolja az amerikai politikát.
A putyini orosz, az orbáni magyar politika nagy várakozása Trump esetleges győzelme a 2024-es amerikai választáson. Orbán utolsó és egyetlen reménye, csodafegyvere Trump. Ami tragédia lenne Amerika és a világ számára – az Európa biztonságát, Ukrajnát feladó, hitelét vesztett USA –, az megváltás lenne Putyin és Orbán rendszerei számára. A világpolitikai káoszban, egy összevissza hadonászó őrült óriás, Amerika mindenkire veszélyt jelenthet. A Trump-veszély mutatja, hogy Amerika is mekkora kockázatot rejt.
A világ ébren. Magyarország alszik. Rossz álom. „Hinnünk kell az emberekben, az emberek ellenére is” – írta Elie Wiesel. Hiszek, mi mást tehetnék, a magyarokban, a magyarok ellenére is.
Megjelent a Népszava Szép Szó (Kentaurbeszéd) rovatában 2023. június 24-én.
