Orbán Viktornak volt stratégiai terve a választások megnyerésére, de nem a kormányzásra. Merkel-ellenes korba jutottunk. Scholz a legegyszerűbbet teszi: nem tárgyal Orbánnal és rendszerével. Már mindenkivel tárgyalt Európában, kivéve Orbánt.
A személyes egyeduralom tartósan úgy működtethető, ha az önkényúrnak átgondolt és véghez vihető tervei vannak. Száz nap után látjuk, hogy Orbán Viktornak volt stratégiai terve a választások megnyerésére, de nem a kormányzásra. Elhessegette magától, hogy a választási osztogatás milyen következményekkel járhat a hazai és nemzetközi válsághelyzetben. Az ismert magyar politikai betegség áldozatává vált. Költségvetési, jövedelempolitikai és monetáris túlosztással átlépte a vörös vonalat, és ezúttal nincs európai védőháló alatta. Hull lefelé. Ez még csak a negyedik emelet, semmi vész, mondja magának és nekünk. A következő emeletig, tán két hónapig lát előre: lefelé. Egyszerre kell azonnal megszorítania és európai pénzhez jutnia. Csakhogy 1995 tavaszán Bokros és Surányi, 2009 tavaszán Bajnai nemcsak tudták és merték tenni a szükséges lépéseket, de őszintén meg is mondták, hogy mit s miért tesznek. Orbán és emberei se nem tudnak, se nem mernek valódi válságkezelésbe, ne adj Isten, reformokba kezdeni, és ha őszintén beszélnének, önmaguk és a rendszer lényegét tagadnák.
Emlékezhetünk, a kádári konszolidáció, a liberalizmussal leöntött diktatúra, részben erőszakkal, részben reformokkal létrehozott egy integrált Magyarországot azzal, hogy a belső politikai ellentéteket gazdasági és társadalmi engedményekkel oldani igyekezett. A rendszerváltással az Antall-kormány súlyos társadalmi és gazdasági érdekellentéteket örökölt, amelyeket képtelen volt megoldani. A Horn-kormánynak és az első Orbán-kormánynak adatott meg a lehetőség, hogy békés demokratikus eszközökkel, saját erőből, egy Európa felé tartó egységes Magyarországot teremtsenek. Ehhez mögöttük állt Kohl Németországa.
Az ezredfordulón nem a társadalmi csoportok, hanem politikai osztályon belüli érdekellentétek, az egymást blokkoló politikák tették lehetetlenné a konszolidációt és a társadalmi egység létrehozását. A politikai osztályon belüli kérlelhetetlen harc, a felek egyeduralomra törekvése, a patrónus-kliens rendszerek kiépítése a 2000-es évektől súlyosan elmélyítették a társadalmi szakadékokat, a területi és réteg-egyenlőtlenséget, a nemzedéki és az elit-tömeg ellentéteket is. Ez a tovagyűrűző effektus visszahatott a politikai ellentétekre, ahol az Orbán-rendszer antiliberalizmussal leöntött diktatúrája már hideg polgárháborút visel. Az Orbán-kormányoknak ugyan sikerült hatalmas politikai-, gazdasági-, médiatúlsúlyt kiépíteni, de az európai és saját forrásokat egyaránt felhasználó rendszernek legkevésbé sem a társadalmi, a nemzeti egység, nem a bevonás, a társadalmi konszenzus megteremtése, a széles körű integráció és konszolidáció a célja, hanem saját új osztályának tartós hatalmi és anyagi kiépítése, fenntartása.
A jelen gazdasági válságban követhető leginkább nyomon, hogy mennyire mélyek a belső ellentétek Pannónia és Hunnia, az oligarchaérdekű állam és a vállalkozói csoportok, a központi osztogató-fosztogató kormányzás és a kiszolgáltatott önkormányzatok, a konfliktusra berendezett állam és a konfliktusképtelen társadalmi csoportok között. Szemünk láttára támadja meg a kormányzati, jegybanki árfolyam-politikai és oligopolisztikus oligarcha élelmiszer-infláció rákja a nyugdíjasokat, nagycsaládosokat, szegényeket, az energiainflációé és az ingatlaninflációé a középrétegeket. Ha eddig a rendszer magabiztos, túlfűtő gazdasági erőpolitikája hatott, a 2022-es választások és az európai pénzek elmaradása óta ugyanennek a rendszernek a bizonytalan, kapkodó, a folyamatokat ostobán vagy befolyásolni sehogy se képes politikája.
A rendszer urai urai a rendszernek, de nem az országnak. Az ország gazdasági, és részben politikai és társadalmi irányítása kicsúszott a kezükből. Minden hatalom az övék, csakhogy ennek a hatalomnak nincs válasza az infláció, a háború, az energiaválság, a Covid, az EU-hoz való viszony, a klímakatasztrófa, az egészségügy, az oktatás stratégiai kérdéseire. Békéről papolsz? Mi a béketerved: mondd a pontjait? Nincs. Mikor tárgyaltál Kijevvel és Moszkvával? Soha. Közös energiapolitikát akarsz Európában, Európával? Nem. Szereztél gázt Szijjártó moszkvai külön útjával az odesszai rakétatámadás idején? Nem. Van megoldásod? Nincs. Visszatért a Covid, mit teszel ellene? Semmit. Mit ajánlasz, nyújtasz a betegeknek? Semmit.
Mire jutottál száz nap alatt Európával? Semmire. És itt álljunk meg egy pillanatra. Az Európai Unióval nemcsak azért nem tudnak dűlőre jutni, mert az Európa Parlament, az Európai Bizottság és az európai elnökök és miniszterelnökök megelégelték az autokrata Orbán-rendszert, és Orbánt közönséges tolvajnak tekintik, akinek zsebébe folynak az európai pénzek, hanem mert a Merkel utáni, sőt Merkel-ellenes korba jutottunk. Az Orbán-rendszernek az EU-hoz való viszonyát a merkeli Németországhoz – a kancellárhoz, a német tőkéhez – kötődő szoros kapcsolat határozta meg. A merkeli „keleti politika” mindig az enyhülést, a kiegyezést, a gazdasági érdekközösséget részesítette előnyben a demokráciával, az emberi jogokkal szemben. Ezért Putyinnak és Orbánnak mindig helye volt a tárgyalóasztalnál, s Orbán bizonyos lehetett benne, hogy önkényét Merkel el fogja nézni mindaddig, amíg a német politika és gazdaság nyomvonalán jár. Se Orbán, se a világ nem számíthatott arra, hogy az ukrajnai háború hatására nem egy módosított merkeli politika fog folytatódni Németországban, sőt, Európában, hanem bekövetkezik a Zeitwende, a korszakos fordulat, amely kevesebb, mint rendszerváltás, de több, mint kormányváltás. Az új, sok tekintetben kaotikus német rendszer, éppen az Ostpolitik-ot számolja fel, Putyin háborúja idején nem sikk „kisdiktátornak” lenni és nyíltan lopni. Scholz a legegyszerűbbet teszi: nem tárgyal Orbánnal és rendszerével. Már mindenkivel tárgyalt Európában, kivéve Orbánt. Úgy teltek el egymás után napok és hetek, hogy a magyar miniszterelnököt nem fogadták sehol Európában, és egyetlen európai vezető se jött Budapestre. Ilyen elszigeteltségre emberemlékezet óta nem volt példa.
Igaz, nincs politikai ellenfél. Politikai ellenzék nincs, velük, vagy velük szemben se lehet megoldást találni. Mindent nekik kell megoldaniuk, mindenért ők a felelősek. S hiába vannak független szakértők, akik hiába mondják évek óta, hogy baj lesz és mást kellene tenni, a rendszer felépítése lehetetlenné teszi, hogy hallgassanak rájuk, megtegyék, amit mondanak.
Vannak rendszerek, amelyeket nem népmozgalmakkal, nem hiteles és kormányzóképes ellenzékkel, nem államcsínnyel és nem is forradalmakkal vagy békés rendszerváltásokkal döntenek meg, hanem maguktól összeomlanak: maguk alá temetve nemcsak a rendszert, hanem az országot is.
Jellemző, hogy Orbánnak sikerült összegyűjtenie valamennyi fenyegető kockázatot októberre. A rezsicsökkentés utáni első számlák, az élelmiszerárak folyamatos emelkedése, majd október 1. után a benzinársapka levétele együttesen sokkoló hatású lesz, különösen akkor, ha semmi remény nem látszik majd, hogy e három, széles folyóvá egyesült inflációs patak valamilyen módon szabályozható, visszafogható lenne. Amikor az egész társadalomban világossá válik, hogy a folyamatosan növekvő infláció tartós áradás, vagyis nem egyszeri árvízről van szó, s a kormány nem tartja ellenőrzése alatt a helyzetet, akkor mindenki kétségbeesetten keres majd, először egyéni, majd közösségi kiutat. Ahogyan Kádár válasza – „nincs váálsáág, eetássak!” –, úgy Orbáné – „a paraván mögött a gender- és a migránsügy van”, „megóvunk a kevert fajúaktól” – aligha fogja kielégíteni az „eszel vagy fűtesz” élet-halál kérdésével szembenézőket.
A kormány előtt álló három út, az európaiakkal közös pénzügyi program, IMF-csomag, végül a reformok – meg sem nyíltak, vagy lezárultak. Reformokat nem akar, nem tud se tervezni, se végrehajtani. Az IMF nem áll velünk szóba. S végül, az EU most adta vissza a magyar programot azzal, hogy nem szavakat, hanem valódi változásokat akar: Orbán fojtófogásba került. Európa olyan kérdésekre akar intézményes változtatási választ, amelyekre a rendszer évek óta nem hajlandó. És az orbáni vétópolitika – „amíg nem kapok pénzt, mindent megvétózok” – csak ellenállást és annak megerősítését váltotta ki, hogy „most megfogtunk!”
Lehet, hogy végül európai pénzekhez jutunk, de nekünk nem egyszerűen euró milliárdokra van szükségünk, hanem e pénz észszerű, tiszta, az EU-válságkezeléssel és -fejlesztéssel közös felhasználására. És éppen Itália példája fogja megmutatni, hogy Draghi reformprogramja a megítélt európai pénzek hasznosulását hozta, de nélküle Itália súlyosan elszigetelődik és leértékelődik. Vagyis ma már nem elég pénzt szerezni, valóságos válság- és reformprogramot kell készíteni és végrehajtani. Hiába szerez végül az Orbán-rendszer pénzt az EU-ból, ha szerez, ha e pénzeket egy hiteltelen és reformképtelen kormány és jegybank továbbra is ellopja, illetve rossz szerkezetre, rossz gazdaságpolitikával használja el. Magyarország ezzel a rendszerrel nem jut sehová.
„És a legnagyobb dologidőben félkegyelműként lézeng a faluban a történelem” – írta Oravecz Imre a Halászóemberben. A mi falunkban ez már csak így van.
Megjelent a Népszava Szép Szó – Kentaurbeszéd rovatában 2022. július 30-án.
