Az Orbán-kormány is elbukott volna 2010 után, ha az ellenzék nem nyer neki.

Az áprilisi bársonyos forradalom „felszabadulás és egy olyan új ház felépítésének a vágya, ahol ellakhat a szabadság” (Hannah Arendt). A választók békés, bársonyos módon kétharmados bizalmat szavaztak meg az ellenzéknek, s ezzel forradalmi felhatalmazást adtak az ellenforradalmi, személyes egyeduralmi Orbán-rendszer alkotmányos lebontására és egy új liberális demokrata európai rendszer kiépítésére. Köztársaságra királyság helyett. Olyan rendszerváltásra szavazott tudva-tudatlan a magyar választók többsége, ahol az új rendszerben nem egyetlen korlátlan hatalom uralkodik – miként John Adams mondta: „hatalommal szemben hatalmat, kényszerrel szembe kényszert, erővel szembe erőt, érdekkel szemben érdeket kell állítani éppúgy, ahogy értelemmel szemben értelmet, ékesszólással szemben ékesszólást és szenvedéllyel szemben szenvedélyt”. E szembeállítás, az intézményes ellensúlyok révén lesz több hatalom, több értelem és több erő.

Az Orbán-rendszer Orbán Viktor személyes autokráciájának messianisztikus tömegvonzására épült, aki felhasználta a többség zsarnokságát a kisebbségek felett. Már korábban megírtam a Magyar messiások című cikkemben, hogy az ezredforduló után a magyar társadalom messiásváróvá vált. „Jöjjön a politikai valláspótlékot, nem-hívő társadalomnak hitet adó vezető, aki nemcsak szóban, hanem tettekben is elvisz az ígéret földjére, megteremti a földi paradicsomot. A huszonegyedik századi magyar messiások, Orbán Viktor, Gyurcsány Ferenc vagy Magyar Péter nem túlfeszített lényeglátók, mint Kossuth Lajos volt, mert éppen a lényeg, az egész, az összkép hiányzik világlátásukból, ellenben a társadalmi vágyakat, sérelmeket, szenvedélyeket fogalmazzák, feszítik hitté. Együtt mozognak, együtt éreznek azzal a magyar új világgal, amelyben az elszigetelt individualista, hitetlen, önérdekét pontosan számontartó elkezd hitbéli, érzelmi közösséget, valláspótlékot és védelmet keresni a maga számára a hiteltelen intézmények fölött az Istenné vált emberben, egy nyelvét beszélő, sérelmét értő és felkaroló Messiásban.”

Az Orbán-rendszer bukása részben-egészben Orbán személyes varázsának megöregedéséből, elkopásából következett. A bukdácsoló, működésképtelen és korrupt rendszert már régen csak Orbán varázsa, trükkjei tartották a felszínen. Az új korban új nemzedékek új csodákra, új messiásra vártak.

A bársonyos forradalom igazi kérdése: vajon a messiás-igény változatlan maradt, és a „meghalt a király, éljen a király” világa jön az új messiással, vagy az Orbán-rendszer bukása egyben a messiás-rendszer bukása is, s a forradalom a „nincs király” („No King”) jelszóval győzött? Ha a messiás-igény inkább nőtt, mert a társadalom úgy érzi, hogy a világ megoldhatatlan káosz, Európának és ezen belül Magyarországnak csak egy csodatevő tudja megoldani a problémáit, s miként egy új messiással véghez vittük a lehetetlent, letaszítottuk trónjáról a régi királyt, a hamis messiást, most kormányozzon az új messiás. Ne merjen senki útjába állni! Joga van bárkit leváltani és kinevezni! Mindent tud! Mindenhez ért! Bízzuk rá magunk!

Ám ha ez mégis rendszerváltás, akkor ez annak felismerése, hogy nincs veszedelmesebb a messiásvárásnál, és bizony Montesquieu-nek van igaza, hogy még az erénynek is szüksége van korlátokra, és „még a szertelen nagy ész sem mindig kívánatos”.

A demokratikus rendszerváltás első törvénye, hogy minden forradalomnak vannak szereplői és ugyanakkor nem győzhet megalapozói nélkül. A vitathatatlan főszereplő Magyar Péter, nélküle nem lett volna forradalom. Főszereplő, de nem messiás. A Tisza-szigetek kórusa nélkül nincs győzelem. És a forradalom dinamikus társadalmi szereplői azok a fiatalok, akik egységesen álltak fel az öreg és ocsmány rendszerrel szemben. És ki ne tudná, hogy az olyan országjáró szellemi emberek nélkül, mint Petschnig Mária Zita és Kéri László, vagy Magyar Bálint „maffiaállam” nyelve, sose állt volna össze a Tisza világképe. A színpadon álltak a független média újságírói, az influenszerek, a Hahn Endrék, a hazai és az orosz titkosszolgálatok ellen életüket kockáztató korábbi titkosszolgák, mint Telkes András, Buda Péter, Frész Ferenc. Ám az első törvényből következik, hogy a forradalomnak voltak és vannak megalapozói. Bizony, nem szégyen 2010-től a rendszer ellenfelének lenni. Tudták ezt a nagy ellenálló halottak, Ferge Zsuzsa és Kornai János, Heller Ágnes és Konrád György, Hankiss Elemér és Esterházy Péter, Tarr Béla és Nádasdy Ádám. S remélem, valahol majd állni fog a névtelen ellenálló szobra. Öreg, megviselt arc, meghajló vállak, talán még bot is a kézben: ott volt 2010 óta valamennyi rendszerellenes tüntetésen. Ment, kiállt, veszített. Újra ment, újra kiállt és újra veszített. Értünk. Kevesekkel. Többekkel. Egy fél országgal. Majd együtt egy egésszel ment át az Erzsébet hídon, állt a Duna-parton. Legalább olyan fontos a rendszer áldozatainak rehabilitálása, mint a rendszer urainak megbüntetése.

És köztünk vannak azok is, akik 2010-től kritikus politikusai voltak országos és helyi szinten a rendszernek, s ettől még nem „ó-emberek”: Bajnai Gordon és Botka László, Karácsony és Márki-Zay Péter, Hadházy Ákos és Széll Bernadett, vagy akár a jobbnál-jobb polgármesterek és önkormányzati képviselők. Kinek van joga lekicsinyelni a szakmák ellenállóit? Ki üzenheti Várszegi Asztriknak vagy Beer Miklósnak, Fabiny Tamásnak vagy Iványi Gábornak, hogy értelmetlen volt ellenkezniük? És annak a kevés határon túli magyar ellenszegülőnek, Markó Bélának vagy Hunčik Péternek, hogy nem veletek, hanem a Fidesz-hagyatékkal tárgyalok? Melyik messiás üzenheti, hogy mindenki, aki 2010 előtt tett valamit, menjen, hogy „aki nincs velem, az nincs”? A társadalmi üzenet nem lehet más: aki nincs ellenünk, az velünk van.

A rendszerváltás második törvénye: az új hatalom abban különbözik a régitől, hogy valódi párbeszédet folytat és komolyan egyeztet az érdekek között. Párbeszédet saját mozgalmával, amikor felállnak az új hatalom intézményei és emberei. Nem utólag korrigál, ha korrigál, hanem előre felkészül, kérdez és tárgyal. Párbeszédet és érdekegyeztetést a szakmákkal, az önkormányzatokkal, a munkavállalók és a munkáltatók szervezeteivel, az egyházakkal, a határon kívüli magyarokkal – és nem a lejárt szavatosságúakkal. Nem kinyilatkoztat, nem dönt mindenki helyett, „mindenki nevében”. A társadalom – a fiatalok – első ízben megízlelték a közszabadságot, a politikát és ízlett nekik. Mindenki az új lehetőségeken gondolkodik, a cselekvés lázában ég, tenni akar. A Tisza-szigetek óriási étvágyat ébresztettek a vitára, a véleménycserére, a kölcsönös felvilágosításra, sőt, a kölcsönös segítésre. Ha ennek nem lesz semmiféle hatása a hatalmon levőkre, hanem csak utasításokat kapnak, akkor vagy eltűnnek, vagy fellázadnak. Most először nem fölülről, a csodatévőtől várnak mindent, hanem elhiszik magukról, hogy egyenlőek és ők is tehetnek valamit. Dialógust akarnak a hatalommal, de nem találják. Találjátok meg egymást!

A bársonyos forradalom harmadik törvénye, hogy az új államrendben nem a régi messiás bábjait cseréljük ki az új messiás bábjaira, s nem a régi leértékelt alkotmányos intézményeket alakítjuk új, értéktelen alkotmányos intézményekké. Nem lehet egy korlátlan uralkodó helyébe egy korlátlan uralkodót állítani. A köztársaság nem egyszerűen a nép, a többség uralma, hanem alkotmányos rend, ahol a törvény és a hatalom radikális elválasztásra kerül. Vagy lesznek az új államrendben valóságos alkotmányos ellensúlyai a miniszterelnöki egyeduralomnak, a kormányzati túlhatalomnak, a hivatkozott többségi hatalomnak egy tekintélyes köztársasági elnökben és valóságos elnöki hatalomban, a megreformált, független és szakmailag hiteles Alkotmánybíróságban, Legfelsőbb Bíróságban (Kúria), ügyészségben, Költségvetési Tanácsban, Állami Számvevőszékben, tekintélyes elnökökkel és tagokkal, vagy csak messiást váltottunk. Nem maradhat el az MNB felülvizsgálata sem.

Ennek az államreformnak valószínűleg két lépcsőben kell megtörténnie: először most meg kell teremteni az új kormányzás feltételeit, és ehhez azonnal le kell építeni az ellenforradalmi autokrata rendszer intézményeit és meg kell szabadulni bábjaitól. Ám úgy kell felépíteni az új intézményeket és kiválasztani az új alkotmányos szereplőket, hogy a ciklus közepétől beinduló alkotmányozásra többé-kevésbé tekintettel legyenek.

A negyedik törvény: soha ne hagyd jóvá populista elődöd választási gazdasági osztogatásait, és bíráld fölül saját ígéreteidet a gazdasági helyzet tükrében! Tudom, hogy minden első száz nap buktató döntése: ha betartod az ígéreteidet az a baj, ha nem tartod be, akkor az. A rendszerváltás kormányai az első száz nap elhibázott döntéseibe buktak bele az Antall-kormánytól a Horn-kabineten át a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányokig, és az Orbán-kormány is elbukott volna 2010 után, ha az ellenzék nem nyer neki. Az ígéreteket a súlyos gazdasági helyzetre tekintettel részben vissza lehet és kell vonni, részben az egész ciklusra felosztva lehet beváltani. A mai lelkesedő társadalom belemegy a módosításokba, csak párbeszéd során kell ezeket elfogadtatni.

Végül az ötödik törvény: az új hatalmasoknak mindenkor tudatában kell lenniük, hogy választóikat egyfelől az Orbán-rendszer gyűlölete és a büntetés vágya, másfelől az életforma-forradalom érzése tartotta és tartja össze. Ha nem tud az új rend igazán büntetni Orbán Viktortól kezdve Rogán Antalon át Szijjártó Péterig, akkor hamarosan veszít: először bizalmat, azután választást. Legalább ennyire lényeges, hogy a magyar életforma-forradalom, amely maga elé az európai életforma (european way of life) megteremtését tűzte ki, nem adja ennél alább.

Európai oktatást, egészségügyet, szociális gondoskodást, polgárosult jogrendet (szavahihetőséget és szabályszerűséget), környezeti felelősséget, munkakörülményeket vár – ami nem feltétlenül fizetés, hanem egyenrangúság, emberség, hozzáértés, méltóság, tisztelet. 

És elvárja életformája szabadságát, legyen az a tisztességes és méltányos viselkedés nőkkel és gyerekekkel, az LMBTQ-közösséggel, a civilekkel, a háló közösségeivel. A bársonyos forradalom része Európa „civil forradalmának” (civic revolution). Ez a legfőbb oka, hogy a szabad és európai életformát lábbal tipró Orbán és csapata soha nem térhet vissza.

Jefferson – írja Arendt – „azt találta halálos veszedelemnek a köztársaságra nézve, hogy az alkotmány minden hatalmat a polgároknak adott, de nem teremtett lehetőséget nekik arra, hogy republikánusok legyenek, hogy polgárokként cselekedjenek. A veszély más szóval az volt, hogy magánemberi minőségében adtak minden hatalmat a népnek, s nem adtak teret számára, ahol polgárként létezhet.”

Megjelent a Népszava-online Szép Szó – Kentaurbeszéd rovatában 2026. június 7-én.