Valamikor a tízes évek közepén ébredt rá Beer Miklós váci püspök, hogy a változásoktól rémült és szorongásos híveinek hiába prédikál a szegényekkel, a romákkal, a menekültekkel együttérzést, részvétet, szolidaritást – arra megütközés, ellenséges némaság, a nagytemplomból való kivonulás a válasz. Minél inkább igyekezett kimondani Jézus, a kereszt igazságát, annál inkább elítélte saját egyházának püspöki kara. Egyre inkább éreztették vele, hogy rosszkor van rossz helyen. A magát kereszténynek hazudó hatalom és a hatalomhoz mindig hű katolikus egyház nem tűr igaz keresztényt, nem kér Jézus Krisztusnak tanításaiból.
Furcsán hangzik, tudom, de a hetvenéves Miklós püspök megtért. Bizonyosan régóta gyülemlett benne, hogy nem azt teljesíti, amiért az egyházba lépett, hogy valami nagyon-nagyon félresikerült abban az egyházban, amelyet szolgál. Ez nem a szegények, a megalázottak és megszomorítottak egyháza. Ha Asztrik püspöknek a kilencvenes évek elejétől az fájt, hogy a magyar egyház képtelen átvenni a II. vatikáni zsinat reformszellemét, képtelen a hitbéli, az erkölcsi és szellemi megújulásra, Miklós püspök fájdalma, hogy nem talál magyar földön szeretetvallású, őszintén hívő, krisztusi keresztényeket. Ha Asztrik püspök az egyenrangú és méltó párbeszéd embere, Miklós püspök az alázatos példamutatásé. Ha egyiküknek fáj, hogy a magyar egyház mindig a történelem rossz oldalára került, s mindig eltaszította magától legkiválóbb szellemeit, Babits Mihálytól Esterházy Péterig, másikuk azon esik kétségbe, hogy a magyar hívők, s részben-egészben a társadalom megromlott hitében és erkölcsében.
Miklós püspök igazi megtérése Ferenc pápához történt. Ferenc céljai, magatartása ötvözi magában mindazt, amire Beer Miklós is vágyakozik: elhozni a krisztusi szeretet, humánumot az emberek közé. Ferenc először ember, utána Jézus hitvallója, s csak harmadsorban pápa. Ebben az embertelen, Nagy Inkvizítorok hatalmat és hierarchiát tartó világában Ferenc pápa épp oly véletlennek, isteni tréfának tűnik, mint Asztrik és Miklós püspökök. A humanizmust, amely nem ismer vallási, faji, nemi, osztálykülönbséget, valami csoda folytán Ferenc pápa bölcsességgel és egyszerűséggel, őszinteséggel és emberméltósággal képviseli. Beer Miklós humanista ember, Jézus erkölcsével – ezért hisz neki az is, aki nem hisz.
Látom a Rózsák terén állni a zarándokok között, miközben Ferenc pápával a főpapok bemennek a templomba. A magyar egyház a templom előtt határozta meg a helyét. Ott állhatott mellette szelíden és ismeretlen az a közel-keleti illegális migráns, akinek a határon nem volt papírja, de mégis átjutott. Talán az öreg püspök vállára tette a kezét s fülébe súgta: veled vagyok. Igen, Jézus vele van. S vele van az a Ferenc is, aki azt üzente: a pásztor ápolja, s nem rabolja meg a saját nyáját! Egyháza azt üzente: hallgass! Jézus és Ferenc azt üzenték: beszélj! Egyháza azt üzente: add meg a császárnak, ami a császáré, állj mindig a hatalmasok, a gazdagok oldalára! Jézus és Ferenc azt üzenték: állj te, Miklós püspök mindig a hatalom nélküliek, a szegények s az üldözöttek oldalára. Ma kitaszított. A hatalmasok akarva-akaratlan a jók, a tiszták, az erkölcsösek oldalára taszították.
„Nyitott vagyok” – mondja Rónay György mélységesen mély vízsuttogása -, „mint pohár, melyből mindenki ihat, ha szomjas. / Mint kút, amiből mindenki meríthet. / Amit mindenki beszennyezhet, meggyalázhat. / Kérlek, ti is / irgalmazzatok magatoknak.”
Beer Miklós nyolcvanéves. Legyen vele Istene nehéz útján, ahogy mi, tisztelői s barátai vele vagyunk.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2023. június 1-jén.
