Szabadság van. Szabadság nincs. Nem tehetek róla, ez jut eszembe arról a kérdésről, hogy mit ér az erdélyi, a romániai magyar politikai szerveződés negyedszázada.
Az RMDSZ-nek Markó Béla és Kelemen Hunor vezetése alatt hol több, hol kevesebb szabadsága volt Bukaresttől és Budapesttől. Egyenjogú, hiteles, szabad partnere Románián belül a román nemzetállamnak vagy a nemzetegyesítő Magyarországnak: soha, vagy csak kivételes történelmi pillanatokban lehetett. S mivel én, szerencsésen vagy szerencsétlenül, az erdélyi magyarok politikai gúzsban táncolását Budapestről nézem, ítélkezni semmiképpen nem tudok, merek és akarok. Nekünk, a szellemi élet embereinek ugyanis az a kötelességünk, hogy folyamatosan és intézményesen fenntartsuk az egyenlő felek párbeszédén alapuló viszonyt az erdélyi – és a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai – szellemi élet képviselőivel, ne pedig kioktassuk őket. Amikor az RMDSZ-ről beszélünk először magunknak kell szemrehányást tenni: vajon folytattunk-e ilyen párbeszédet, segítettünk-e szakmailag, erkölcsileg egymásnak, együtt éreztünk-e egymással?
Az RMDSZ működését legalább fele részben, ha nem többen, a romániai politikai szerkezet, a társadalmi-gazdasági viszonyok határozzák meg, s negyedrészt a magyarországi állapotok. Szabad rendelkezésre álló területe, mozgástere egy romániai kisebbségi politikai szervezetnek igen kicsi, amelyért minden nap meg is kell küzdenie.
A román politikai szerkezetet meghatározza, hogy az elmúlt száz évben többször is hozzákezdtek a nemzetállam és az államnemzet együttes építéséhez, de befejezni sosem sikerült. Ez a befejezetlen államépítés újra meg újra egy központosított, szuverén nemzetállam igényét és nemzeti ideológiáját jelenti, amelyből semmiképpen se kíván egyetlen román politikai erő sem engedni, ez az a vörös vonal, amely nem léphető át. Ennek a nemzetállamnak a nemzetépítés nevében csak egyetlen politikai nemzete lehet: a román. Az állam építi a románságot, a románság építi a román nemzetállamot. Minden más etnikum léte veszélyezteti és befejezhetetlenné teszi az államépítést és a nemzetépítést.
A román központosított nemzetállam 1918 és 1989 között egy kétpólusú hatalomszerkezetet mutatott: az egyik oldalon a diktatórikus végrehajtó hatalom, amely az erőszakszervezetekre támaszkodik, a másikon a politikai és gazdasági, országos és helyi oligarchák parlamentáris vagy parlamenten kívüli formában. A megkésett és igazán soha végbe nem ment rendszerváltásban Romániában is elindult az a modernizációs folyamat, amely a hatalom legitimációját már nem (csak) az erőszakra, hanem a gazdasági-társadalmi javulásra és a magasabb életszínvonalú országok felé közelítésre alapozza. Markó Béla RMDSZ-e éppen ebben a folyamatban játszott fontos és hasznos szerepet. A Markó-doktrína a nemzeti érdekek képviselete mellett célul tűzte ki, hogy az erdélyi magyarok egyenrangú integrációja a romániai társadalom modernizációjával, európai közelítésével essen egybe. Az erdélyi magyarok szerepe 1989 politikai váltásában se volt elhanyagolható, de a román valóságos rendszerváltás a kilencvenes évek közepén indult, és a magyar részvétel a román kormányban ennek a nekilódulásnak elengedhetetlen része volt (ahogy a Meciar utáni, megkésett szlovák rendszerváltásban is jelentős szerepet játszott a magyar párt részvétele a kormányban).
A Markó-doktrína
Markó Béla képességeit mutatja, hogy nemcsak írói teljesítményre és gyakorlati politikára alkalmas, hanem képes volt politikai doktrínát is kialakítani, vagyis egy egységes világképre alapozott hosszútávú politikai stratégiát és annak pragmatikus gyakorlati taktikáit. E doktrína szerint határon túli magyaroknak önálló célokkal és eszközökkel rendelkező, független politikai szervezeteket kell felépíteniük és működtetniük, amelyeknek a nemzeti kisebbségi kérdéseket az adott ország parlamentjében, kormányában kell megoldaniuk demokratikus és jogállami keretek között. A magyar kisebbségnek a román államban kell integrálódnia, jogait kivívnia, kötelességeit teljesítenie. Csalódhatunk, s rendszeresen csalódni is fogunk a román politikai osztály, sőt, maga a román nemzeti többség demokratikus elkötelezettségében, megegyezési készségében, tapasztaltuk, tapasztaljuk és tapasztalni fogjuk a többségi nacionalizmus visszaéléseit, de a magyar kisebbség erre nem válaszolhat mással, mint saját demokratikus és jogállami elkötelezettségével, konfliktusok vállalásával, ill. szívós konszenzuskereséssel, és saját nacionalista szenvedélyeinek lecsillapításával.
A doktrína egy közösségelvű eszmén nyugszik, szemben a nemzetállami területelvű, és az európai liberális személyiségelvű nemzeti elvvel. E vékony ösvényen haladva, újra meg újra szembe kell nézni azzal a csalódással, hogy állandóan feltámad a kielégíthetetlen területelvű vágy a magyar közösségben – legyen itt megint magyar világ! –, és az európai elutasítással bármiféle nemzeti közösségi ügyben. Markó a Kós-féle transzszilván eszme híve, amely a soknemzetiségű Erdély autonómiájában reménykedik a román államon belül, de belátva ennek nehézségeit, pragmatikusan igyekezett elérni a közigazgatási regionalizációt és a különböző szintű magyar autonómiát.
A Markó-doktrína döntő eleme az egyenlő távolság tartása, az önállóság kiharcolása Bukaresttől és Budapesttől. Magyar és egyenjogú partnerek vagyunk Bukarestben, vagy így fogadtok el, vagy ellenállással kell számolnotok. Markó soha nem esett abba a kísértésbe, mint Johannis, hogy magát, illetve az RMDSZ-t román-magyarnak, vagy magyar-románnak álcázza. E magatartásával kölcsönös tiszteletet váltott ki a román pártvezetőkben. El kellett fogadniuk a román politikai osztálynak, illetve a román választóknak országosan és helyben, hogy a magyarokkal együtt kormányoznak, hogy magyar párt képviselői lehetnek Románia miniszterei, román többségű városok polgármesterei, megyék főnökei. Markó RMDSZ-e a Nagy Kibékülés vagy a Nagy Ellenállás helyett a napról-napra, hétről-hétre, évről-évre, sőt, évtizedről-évtizedre történő összeszoktatás, együttélés, egymás elviselés politikáját folytatta.
Budapesttel szemben Markót az egyenrangú erdélyiség, a magyarságon belüli önálló történelem, kultúra, és a magyar politikával szembeni rossz tapasztalatok vezették. Joggal mondta, írta, hogy a magyar elit felelőssége Erdély többszöri elvesztése, hogy nem tanultak a két világháborúból, Trianonból és Párizsból, hogy Erdély okkal kívánja maga kezébe venni sorsának irányítását. Nem tűrt se nacionalista gőzű kioktatást, se liberális megvetést – saját politikát csinált. Nem volt megvehető pénzzel vagy hatalmi ígéretekkel. Egy ideológiai és vallási semlegességű mozgalmat épített, nem engedte az RMDSZ-t se jobbra, se balra rántani, se a kereszt alá bevinni.
A Markó-doktrína magyarságpolitikája azért lehetett sikeres, mert a nemzeti kérdéseket össze tudta kapcsolni Románia demokratizálódásának, európai csatlakozásának és modernizációjának ügyével. 1995 és 2008 között, a romániai rendszerváltozás, számtalan hibával, de jó irányba tartott, és az RMDSZ élni tudott a lehetőségekkel: nemcsak eredményeket ért el nemzeti kérdésekben – nyelvhasználat, intézmények –, hanem beépült a romániai demokrácia központi és helyi intézményeibe, végül akarva-akaratlan hozzájárult egy erdélyi magyar – első sorban városi – középosztály felnövekedéséhez. (1995-2001 közötti időszak a magyar gazdaság aranykora, Magyarország tekintélyének csúcsa, európai belépésének időszaka.)
Egy rossz évtized
Amire Markó az RMDSZ-t nem tudta, tudhatta felkészíteni, az a kétezertízes rossz évtized, a román rendszerváltozás megtorpanása, részleges visszafordulása, a magyar ellen-rendszerváltás – az RMDSZ mozgásterének beszűkülése, kényszerpályára kerülése. A 2008-12-es Nagy Recesszió, majd a 2015-ös menekültválság, a Brexit-népszavazás, az Európát, majd Amerikát ellepő nacionalista-populista hullám, nem kímélte Kelet-Európát, Romániát és Magyarországot.
Amikor Markó lemondása után Kelemen Hunor számba vehette az RMDSZ lehetőségeit, még kék volt az ég, de már a távolban fekete felhők úsztak és mennydörgött. Kétségtelen, hogy Kelemen Hunornak nem adatott meg az önálló világképre alapozott doktrína-alkotó képesség. De a feltételek se voltak adottak.
Az erdélyi magyar intézményességnek megvan a maga ciklikussága: dinamikus emelkedés és lassú vagy gyors hanyatlás. Emelkedés volt 1922-30, 1941-44, 1945-47, 1954-57, 1967-74, majd 1996-2010 között, ám közte hanyatlás, sőt, sokszor zuhanás. A kétezertízes években a lassú hanyatlás a jellemző. Amit a Markó-RMDSZ se tudott gyökeresen megváltoztatni, nevezetesen az államnacionalizmust, az etno-politikát, a román politika mélyszerkezetét, rosszabb körülmények között, azt Kelemen RMDSZ-ének defenzívából kellett elszenvednie.
A legnagyobb gondot az okozta, hogy Románia egyetlen politikai ereje, így az RMDSZ se volt felkészülve azokra a tektonikus politikai, társadalmi és gazdasági mozgásokra, amelyeket a 2008-as gazdasági világválság kiváltott. A román politika visszatért mélyszerkezeti sajátosságához, legrosszabb reflexéhez: megindult az államgépezet vissza-központosítása, az elnöki túlhatalom megszerzése és az erőszakszervezetek hatalmának visszaszerzése. (Ez történt az 1930-as évek elejétől, ez a negyvenes évek végétől, ez a hetvenes évek közepétől Ceauşescu diktatúrájával.)
A romániai magyar politika többszörösen is veszélyeztetett helyzetbe került. Megkezdődött a szerzett jogok visszavétele, a jogállami látszatok levetése. A romániai belső ellentmondások végkifejlete, hogy nem sikerült egy elnöki diktatúra kiépítése se Basescunak, se Johannisnak, ellenben az általuk szabadon engedett és ellenőrizetlen erőszakszervezetek – a titkosszolgálatok, a korrupcióellenes ügyészség, a rendőrség és a hadsereg, a Kelemen Hunor által „mélyállamnak” nevezett képződmény – hozzáláttak a politikai osztály megtizedeléséhez. Politikai és igazgatási tartós patthelyzet jött létre: senki se képes a győzelemre, mindenki képes a másik kormányzásának megakadályozására. Románia többé-kevésbé kormányozhatatlanná vált az évtized végére.
Az RMDSZ sorra veszítette a Markó-doktrína céljait: a beépülést a demokratikus intézményrendszerbe, az együtt kormányzást, illetve Románia modernizálását. És az évtized új válságaira, mindenekelőtt a drasztikusan megnövekvő társadalmi egyenlőtlenségre és a környezeti problémákra nem volt, nincs érdemi válasza. A romániai magyarok a maguk bőrén tapasztalhatták meg a súlyos területi egyenlőtlenséget, amely a két székely megyét Erdély legszegényebbjei közé süllyesztette, és komoly magyar-magyar társadalmi egyenlőtlenség alakult ki a nagyvárosokban élő szórvány magyarok és a székelyföldi tömbmagyarok között. Innen is származik az a belső érdek- és értékellentét, amely Kolozsvár emelkedőit és a székely falvak süllyedőit elválasztja, és amivel az RMDSZ nemigen tud mit kezdeni.
Tetézte Kelemen Hunor gondjait, hogy Magyarországon 2010 után, hosszú idő után először megjelent egy nemzetállamot és államnemzetet építő erős és erőszakos politika. Az Orbán-doktrína nemzetegyesítése nem titkoltan a nemzetállamban szeretné egyesíteni a határon túli magyarokat, azzal, hogy megadja a magyar állampolgárságot és küzd a nemzeti autonómiáért. A határon túli magyar párttól elvárja, hogy a magyar nemzetállamhoz és annak irányító pártjához legyen lojális, amiért cserébe segíti anyagilag és politikailag egy államon belüli ellenszerveződés, önálló nemzetiségi hálózat kialakításában.
A szuverén magyar nemzetállam a maga állam- és nemzetépítését az Európai Unión belül, Brüsszellel szemben teszi, de nyilvánvaló, hogy szembekerül az újra csak nemzetállam építésbe fogó Romániával. Kialakul az a tragikus helyzet, hogy a magyar állam saját országában a nemzeti többség államát hirdeti, miközben határon túli kisebbségeit éppen a román, szlovák, szerb és ukrán államnacionalizmussal szemben kell védenie.
Kelemen RMDSZ-e sokáig ellenállt Budapest és saját székelyföldi Orbán-barát választói nyomásának, és megpróbált a Markó-úton járni. De az évtized közepére elfogyott az ellenálló ereje, szüksége volt pénzre és politikai támogatásra. Nem lehet tartósan a román kormányon kívül maradni és a magyar intézményeket forrás nélkül hagyni. A kelet-európai rendszerekben pedig csak akkor lehet a költségvetési elosztásba és újraelosztásba beleszólni, ha a párt kormányoz. Így, cserébe a magyarországi támogatásért biztosítja az RMDSZ lojalitását. Ezáltal ugyanolyan hajtószíj-párttá vált, mint a Vajdasági Magyarok Szövetsége, a magyar KDNP vagy éppen az egyházak. Az Orbán-rendszer (hasonlóképpen a negyvenes évek Horthy-rendszeréhez) felszámolja az önálló gazdasági szereplőket, a médiát, a civil szervezeteket. Ez bizony hozzájárult az erdélyi intézmények sajátos boldogulva halódásához.
A húszas évek fordulata
A világjárvány, a gazdasági és politikai válság ellenére, vagy éppen azért, fordulat állt be az amerikai és az európai politikában, gazdaságban. Ez hatással lesz ránk, talán pozitív befolyással. A nemzetállami hullám megállt, a nacionalista-populista erők – átmenetileg – vereséget szenvedtek Amerikában és Európa országainak többségében. Az EU jelentős pénzeket nyújt a kelet-európai országok modernizációjához. Amerika meghirdette, hogy újra számon kéri az emberi jogokat, a jogállami demokráciát. A magyar tekintélyelvű nemzetállam még itt kevélykedik, de már látszanak határai. A külső feltételek bővítik a mozgásteret.
A román kormányzásképtelenség és politikai káosz még itt van. A kormányzást vállaló RMDSZ-nek szinte az 1996-os kezdetektől kell építkeznie. Megint egyenrangú partneri viszonyt kell kikövetelnie Bukarestben és Budapesten. Pragmatikus szakértelmet, dialógusképességet kell bizonyítania. A román demokrácia Sziszüphosza elkezdi fölfelé lökdösni a hatalmas követ. Az erdélyi magyaroknak ismét román demokratákkal és áldemokratákkal kell együtt a kőnek feszülniük.
