A Tisza lázadását, szabadságharcát három, eltérő hátterű és érdekű, bizonytalan körvonalú csoport táplálja. Ezen a tavaszon áttörték az Orbán-rendszer évtizedes falát. Már nincs olyan hely az országban, ahol ne intéznének kihívást a rendszerrel szemben.
Az első csoport – erről számolnak be azok, akik leginkább ismerik a Tisza-szigetek fejlődéstörténetét – a kisvárosi és részben nagyvárosi csalódott és dühödt kisvállalkozók, akik először „fogtak fegyvert”, akik a Covid óta egyre inkább úgy érzik, hogy a rendszer nemcsak elárulta őket, hanem egyenesen ellenük van. Nekik mond a legtöbbet Magyar Péter azzal, hogy Orbán Viktor a sajátjait hizlalja, őket éhezteti, hogy csak „mi” nyerhetünk pályázatot, „ők” nem, hogy a KATA elvétele tudatosan ellenséges cselekedet, hogy itt mindenütt nagybirtok van, hogy ez egy maffiaállam. És ők hallják szívesen, hogy a magyar kisvállalkozások a gazdaság gerince, az államnak őket kellene segíteni, helyzetbe hozni, nem az oligarchákat és a multikat. Csak kisebb részben termelő, nagyobb részben szolgáltató vállalkozók, a benzinkutastól a műkörmösig, a könyvelőcég vezetőtől az ingatlanosig, a vendéglőstől a panziósig, az egészségügyi vállalkozótól a cukrászig. Ezért sok a női szervező, működnek a Facebook-csoportok, vagyis a címlisták magját a szülői munkaközösség, az ingatlanos vagy vendéglős ismerősök adják.
A második csoport a nagyvárosi, majd az év eleje óta a kisvárosi és részben falusi szegényeké, alsó középosztálybelieké. A nagyvárosokban összefüggéstelenül keverednek egymással a kulturális szegények – pedagógus, közművelődési dolgozó, egészségügyi személyzet, szociális munkás –, és az alacsony bérből élő munkások, alkalmazottak, nyugdíjasok. (Budapesten és a nagyvárosokban ezek a szegények baloldali szavazók voltak, s máig a szociális gondoskodásban hisznek, arra várnak.) A kisvárosi és falusi szegények az adósrabszolgák, a közmunkán vagy feketemunkán vergődő, munkájukat, vállalkozásukat veszített, magukra hagyott, létükért küzdő, polgármester és/vagy uzsorás által vezéreltek magányos tömege. Ennek a szegénységnek nem a neoliberális globalizáció, Európa, a nyitott gazdaság az oka, hanem az Orbán-rendszer módszeres kivonulása az egészségügyi, oktatási és szociális rendszer intézményeiből, továbbá az elmaradott térségek tartós elhanyagolása. (Ez paradox módon a Fidesz választói tábora, akiknek „végső biztonságot” a rendszer kegyelemkenyere ad, akiknek „addig jó, amíg Orbán él”.) E csoportot a megélhetési válság keserű valósága ébreszti rá, hogy vége a „létminimum-biztonságnak”, hogy a rendszer hazudik neki, hogy magára hagyta, hogy sem ő maga nem tud segíteni magán, sem a rendszer nem akar, így egyszerre füle lesz MP meghallására az inflációról, a gazdasági nyomorúságról, szeme lesz az „ők gazdagodnak, ti még szegényebbek lesztek” Valóságára, és ordításra tátott szája lesz az „akasszuk fel”-re. E csoportnak a rendszer gazdasági, és saját szociális megroppanása a vezérlője. MP tömegét vidéken ők adják. Itt egyértelmű az „ők” és a „mi”. Itt radikalizmus van és lesz. Itt arat MP fekete-fehér, harcos és agresszív, konfliktuskereső stílusa. Itt gyűlölik a rendszer urait és a helyi urakat – szívük szerint egymás mellé akasztanák a kisváros, a falu főutcáján a helyi meggazdagodott fideszes vállalkozót és Mészáros Lőrincet –, itt várnak munkát s kenyeret, megalázottságukra elégtételt. Hívők, akik Gyurcsány, Orbán és más, akár helyi messiások után, most MP messiásba vetik minden bizodalmukat. Hunniában valami készül.
A harmadik csoport az átálló kisvárosi elit, a helyi véleményformálók, ha tetszik, a Társaság, a „rokonok”. Részben a város mindenkori uralkodó családjai, részben a feltörekvők: orvos, ügyvéd, közigazgatási tisztviselő, nagyvállalkozó, multinacionális helyi menedzser, bankvezető. Vagy ők voltak mindvégig maga a rendszer, vagy megalkudtak a rendszerrel. Egészen a világjárványig többé-kevésbé ellenőrizték a kisváros és környező falvak pénzügyi, reálgazdasági beruházási, szolgáltatói, illetve egészségügyi, oktatási hálóját a maguk sajátos társasági hálóján keresztül. Ez a társasági hálózat megtanulta a rendszer szabályait, viselkedéskódexét a jövedelmek és vagyonok szerzés-, és osztozás-módjáról, a kijárás, az érdekbeszámítás hatalmi láncolatáról. E helyi nagyhatalmi, országosan kishatalmi elit helyét és mozgásterét a centralizált államhatalom és az oligarchikus gazdasági hatalom egyaránt meghatározta.
A sérelmek akkor jelentek meg, amikor az orbáni királyi birtok, a Mészáros-Tiborcz-gazdaság terjeszkedése a húszas évek elejétől korlátlanná vált, és elkezdte felfalni az ország vonzó befektetési területeit – a Balaton és a Velencei tó partjait, a budai várat, Svábhegyet stb. –, amikor átvette a helyi szolgáltatásokat – a közvilágítástól a turizmusig –, amikor minden talpalatnyi föld Mészárosé, minden kastély Tiborczé, az ország pedig Orbán királyi birtoka lett. A helyi orvosokat, pedagógusokat egyszerre éri hátrányosan az egészségügy és az oktatás hálátlan helyzete és a kormányzat tekintélyromboló erőszakoskodása. S végül, a centralizált államgépezet nemcsak az ellenzéki, de a kormánypárti önkormányzatok hatáskörét és pénzeit is megszorítja. Megsemmisíti a helyi autonómiát, ugyanakkor magukra is hagyja őket a járvánnyal, a romló közszolgáltatásokkal és a széteső közigazgatással, hogy ők kezeljék a válságot. A helyi Társaság egyre kevésbé jut forráshoz, és a „mi el tudjuk intézni” tekintélyt adó cselekvéséhez. Végül, de nem utolsó sorban, a kisvárosi Társaságot érintette meg leginkább a rendszer erkölcsi válsága. A kegyelmi-ügy óta Orbán és csapata elkezdte elárulni saját, hirdetett erkölcsi értékeit: Istent, hazát, családot, békét. Nehéz a kegyelmi botrány után katolikus miséről reformátusként kijönni – „Ember, most jövök a templomból!” –; a Balog-egyházban lelkészkedni; gimnáziumban erkölcstant tanítani; nem lehet büntetlenül a pápát sértegetni, majd farizeus módon siratni; nem lehet a hazát 56-tal és a határon túli magyarokkal elárulni; nem lehet a családot a családvédő Novák Katalinnal hátba szúrni, a rendszer „luxizó” aranyifjaival és ezüstlányaival képviselni; nem lehet a béke helyett Ukrajna elleni kérlelhetetlen harcot és Harcosok Klubját hirdetni! Nem lehet a százszor szent focit meggyalázni, a város csapatának nevét elvenni, majd 25 év után az első osztályból kiejteni.
E sérelmek mellé társul a gyanú: lehet, hogy ez már nem a mi országunk, nem a mi városunk? És a félelem: mi lesz velünk, ha az Orbán-rendszer megbukik? Érdemes-e kitartani Orbán mellett, emlékezve a Fidesz-aranykorra (2014–20) és „piszkos ellenállást” szervezni a helyi Tisza ellen? Vagy át kell állni a Tisza oldalára és helyben elfoglalni, hogy békés átmenettel a családoké, a Társaságé legyen a 2026-os váltás után is a helyi hatalom? Itt az átfordulás kulcsa: mikor s mitől válik hitelessé, hogy MP és a Tisza lesz 2026-tól a mindenható állam és nem OV és a Fidesz?
A sajátos koncentrikus körökben terjedő ellenzéki mozgásnak – Budapest és környéke, nagyvárosok és környékük, végül kisvárosok és környékük – egyszerre létezik egy Budapestről és felülről terjedő hullámhatása, és egy alulról épülő – 1945-ös, 1956-os bibói Nemzeti Bizottság, 1987-89-es népi-nemzeti, honismereti, kultúrotthoni, MDF-es, MSZMP reformkörös – történeti pillanata. Mozgalmi részvételi demokrácia mind az Orbán-féle személyes választási autokráciával, mind a torzsalkodó-alkudozó parlamenti pártdemokráciával szemben. A Tisza nem utált párt, hanem szabad és új tömegmozgalom, ennek összes előnyével és hátrányával.
Ne feledjük, hogy Orbán még mindig csak félig van a magyar játszmában, ő a globális geostratégiai játék részesének hiszi magát. Gyors és elhibázott „nagy-játékos” lépései nem nekünk, hanem Trumpnak, Putyinnak, Hszinek, Erdoğannak, Netanjahunak, képzelt „nagy szövetségeseinek”, illetve von der Leyennek, Macronnak, Merznek, Starmernek, Zelenszkijnek szólnak. Regionális geopolitikai húzásai pedig Vučićnak, Simionnak, Ficónak. Abban igaza van, hogy a mai választások globális választások és nemcsak az amerikai elnökválasztás meghatározó, amelyről úgy véli, hogy ő nyert és ellenfelei veszítettek, de tudja azt is, hogy Németországban, Kanadában, Ausztráliában, a Vatikánban, Romániában az ellenfelei győztek, ő veszített.
Az itthoni játszmát csak most kezdte, anyagi- és propagandaeszközeinek nagyjából 10-15 százalékát használta fel. Ez még csak a frontvonal előtti manőverező háborúja. Azon igyekszik, hogy csapatait összeszedje, tisztjeit vak engedelmességben, parancskövetésben tartsa és a felmorzsoló állóháború valamennyi lövészárkát, erődjét megerősítse. Kevesebb a forrása, de igazán neki van forrása. Az oligarchák még/már latolgatják az átállás és az ellenzék támogatásának esélyeit, de nem moccannak, s csak neki vannak támogató oligarchái. (A nemzetközi vállalatokat, bankokat kizárta a lehetséges támogatók közül.) Kisebb a kormányképessége, de még/már csak ő mutat kormányképességet. Rendszere elbizonytalanodott és a káosz jeleit mutatja, de még/már csak neki van rendszere. Átmenetileg elveszítette információs fölényét, de visszanyerheti. Dezinformációs- és propagandakampányának félelmetes segítője az orosz hálózat és Musk X-e. Pontosan tudja, hogy egy egyszemélyes mozgalom, benne egymással ellentétes érdekű és értékrendű csoportokkal, mennyire sebezhető és megosztható. Neki van a legtöbb tapasztalata arról, hogyan lehet és kell egyetlen választási napra mozgósítania a sajátjait, s elérnie, hogy ellenfele választói szétszavazzanak és/vagy otthon maradjanak.
A legnagyobb ellenzéki erő Pannónia középosztályáé, Budapesté és a nagy egyetemi városoké: ellenzéki szavazók, Orbán- és rendszerellenes érzelműek már 2019–20 óta. Itt törte át először a gátat MP és a Tisza. Igaz, a régi ellenzék gyenge gátját, s áradt szét, öntötte el az óellenzék kiszikkadt földjeit. A legnagyobb várakozás itt volt és van. Ez a többszörösen kiábrándultak világa: nemcsak Orbánban csalódtak, ha egyáltalán hittek valaha benne, hanem Gyurcsányban és valamennyi volt ellenzéki pártban, politikusban. Nagy a társadalmi kiábrándulásuk: súlyosan csalódtak a társadalom többségében. Gyanakszanak a magyar – elsősorban vidéki – társadalom politikai ítélőképességére, gazdasági teljesítőképességére, társadalmi értékeire: lehet-e együtt menni Európa felé Hunniával? Lássuk be, ennyi rossz választás, ennyi Orbánt támogató vagy tűrő társadalmi döntés után, nincs-e ok és jog a félelemre? S miközben ez az ellenzéki – leginkább pragmatikus, taktikai – szavazó érti annak szükségszerűségét, hogy csak a vidékkel együtt győzhet, s nem tehet mást, mint MP Vidék Pártjára, az Egyszerű Emberek Pártjára – akár az ördögre is – szavaz, hogy Orbán végre eltakarodjon, érthetően tart is ettől a vidéktől. Minél inkább gyalogol MP Hunnia felé, annál jobban távolodik Pannóniától. Hunnia azt várja, hogy MP szabadítsa meg Orbántól, és legyen ő a neki kedvező mindenható állam. Pannónia vágya, hogy MP szabadítsa meg Orbántól és mindenható államától is. Hunniának talán elegendő néhány jelszó és ígéret, Pannóniában tudni szeretnék, hogy mi lesz másnap: ki, merre, milyen szakértelemmel és tudással kormányoz? Ki és mikor találja ki végre az európai Magyarországot!
Bízol a győzelemben? Igen. Ha így megy tovább – a rendszer és ura egyaránt szétesőben –, a kétharmad sem elképzelhetetlen. Másnap, még ha esik is, ragyogni fog a nap.
Megjelent a Népszava Szép Szó – Kentaurbeszéd rovatában 2025. május 31-én.