A hetvenéves Romsics Ignácnak ajánlom
Nem akarok meghalni. Csak a gép hangja. Sötétség. Nem akarok meghalni. Nincs simogató kéz. Nincs vigasz. Nem akarok meghalni. Fuldoklás. Ólomsúly a mellemen. Nincs tegnap. Nem akarok meghalni. Nincs holnap. Csak ma van. Nem akarok meghalni. Nincs. Anyám volt? Nem. Feleségem? Akarok. Én? Meghalni. „Ahogy a semmi kisimítja / az agónia árkait”. Aznap a 217-ik névtelen halott. Nem akarok meghalni. A Nagy Járvány emlékművére húszezer vagy talán több név lesz bevésve, akár egy háborús vagy egy holokauszt emlékhelyen. Odamehetsz és oda is mész. Megsimíthatod, kitapogathatod a betűket, ahogy nem tehetted vele, az arcával, a kezével. Nélküled halt meg. Nem voltál mellette. Nem tudtál semmit tenni érte. Ám nem csak a te, hanem mindnyájunk közös áldozata volt, van és lesz. Értelme lesz az értelmetlen halálának. Ne sírj! Felfoghatóvá teheti a felfoghatatlant. Csak sírj, nem szégyen! Senki nem tervez ilyen emlékművet. Mindenki magányos sziget. Egyedül, amikor nem kap teát, egyedül, amikor leesik az ágyról, egyedül, amikor rá-, majd lekapcsolják a lélegeztetőről, egyedül felstószolva a hullaházban, egyedül bejelentve a halálban. Magánhalál. Fordítsuk el a tekintetünket. A köznek életében sem volt, halálában sincs vele dolga.
„A vacogó remény kötele foszladozni kezd”
Ki orvosolja az orvoslókat? Senki. Holtra fárasztva, veszélynek állandóan kitéve, elviselhetetlen védőruhában, egymással a betegek előtt ordítozva, átvezényelve, szerződésre kényszerítve, hatósági zaklatásoknak kitéve, kussoltatva, magukra hagyva, reménytelen helyzetben orvosolnak. Orvosolnak. Előbb magamat, majd a társaimat, végül a betegeket gyűlöltem meg. Mégis orvosol. El akarok innen menni. Ki ebből a világból. Ahol nincsenek könyörgő szemek és esdeklő hangok, ahol nem kell állandóan életről s halálról döntenem. Hogyan lehetnék orvos és nem a halál hírnöke? Ki ápolja az ápolókat? Senki. A véreres szemekre és csont-fehérre száradt hosszú, végtelen napú ápolónőt, akinek aznap egyetlen elégedett pillanata az volt, hogy segített egy anyát halála előtt elbúcsúzni a lányától. Akinek nincs ideje és ereje semmire és senkire, legkevésbé magára, s csak gépiesen végzi, amit gépiesen végezni lehet. Ki hallgat az oltókra és asszisztenseikre? Senki. Nekik kell tűrniük hivatalok packázásait és pácienseik jogos, jogtalan, türelmetlen indulatait. Ki gyámolítja a gyámolítókat? Senki. Az öregotthonok gondozóit, akik a mindentől elzárt, rémült, halálra szánt öregek közt kell, hogy kitartsanak. „A kétségbeesés, a test / s a vacogó remény / kötele foszladozni kezd.” Ki gondol a nélkülözhető nélkülözhetetlenekkel? Senki. A semmi pénzért bejáró bölcsődei gondozókkal, az óvónőkkel, az asszisztensekkel, a dajkákkal, akik nap mint nap bemennek, akiknek nem jár se pénz, se védelem, se jó szó. Akikkel senki se beszéli meg, hogy péntek délután, egy magabiztos, föltűrt ingujjú, Übü királyi beszéd után ki kell üríteniük az óvodát, s a három- négyéveseket zsákocskájukkal ki kell adniuk a semmit sem értő szülőknek. Kit érdekel a végtelenségig kizsigerelt gyógyszerész? Senkit. – Mi itt, tudja, nélkülözhetőek vagyunk – mondja az ismerős postás asszony fáradt mosollyal -, miért is kapnánk oltást? Ahogy nélkülözhetetlen nélkülözhetők a boltok nyúzott, derekukat fájdító pénztárosai, a busz- és kamionsofőrök, a kisrendőrök, a hajléktalanokhoz lehajlók és mindazok, akik szégyen-gyalázat nem jutnak eszembe, akiket korábban tán észre se vettem, vettünk.
„Valahol rettenetes csönd van”
Az igazi láthatatlanok a munkahelyüket elvesztők. Ők nincsenek a kormányzati hírekben, de ők vannak valamennyi zárva felirat, lehúzott redőny mögött. Akiknek láthatatlanná vált a bankszámlájuk, akiknek beláthatatlan a jelenük és a jövőjük. Mondd, mit érlel annak a sorsa, ki nem kap szép szót, se kenyeret? Ki magára maradt, s csak félnivalója van: miből él meg, mi lesz családjával? „s a szigor a lámpát ha eloltja, / csend fülel, motoz a setét.” Isten elégedett. Püspökei és papjai felkínálták templomaikat és közösségi tereiket oltópontoknak, a vigasz és a gyógyulás, a bizalom és az együttműködés helyeinek. Az orgona Bach és Schütz hangján szárnyal a boltívek alatt, a padokon ülők felett. Nem kell hinni. Nem kötelező nem hinni. Elég érezni. Érezni, hogy van veled valaki. Isten? Ki tudja? Ember. Talán. Lehet, hogy rég halott anyád és apád, lányod és sok-sok barátod, akiket szerettél, ülnek melletted. És az élők, akiket a Nagy Járványban nem hagytál el, s akik nem hagytak el téged. Nem vagy egyedül. Isten szomorú ezen a húsvéton. Templomai zárva. Nem simít puha kezű jézusi szeretet kétségbeesett s tanácstalan emberi kezeket. „Megtesszük, amit nem teszünk meg, / és nem tesszük meg, amit megteszünk. / Valahol rettenetes csönd van. / Effele gravitálunk.”
„Hadd ne haljak meg addig amíg élek”
Nekünk természetesen végünk. A mi, negyvenes évek végén, ötvenes években született, rendszerváltó, nyolcvankilences nemzedékünk vagy így, vagy úgy belehal az elmúlt szörnyű évtizedbe. A Nagy Járvány csak ráadás. A politikai önkényvírus újabb és újabb hullámai átcsaptak a fejünk felett. Nem lehet észszerűen élni egy észszerűtlen világban. Szabadon egy szabadság nélküli korban. Tudással a tudást üldöző tudatlanok, emelt fővel a lehajtott fejűek között. Ezt az országot, és ismerjük el, többé-kevésbé Európát és Amerikát is, utódaink bevitték a történelmi zsákutcába. Minden, amit tettek, annak még az ellenkezője se jó. Lelketlen, erőszakos, harácsoló, gyűlöletes egyéneket neveltek magukból és közösségeikből. Nem tudtuk megállítani őket. Eszméink, értékeink, nyelvünk elhaltak, talán már nem vallja, beszéli senki. És ami minden nap megrendít, hogy jellemeink, karakteres és autonóm embereink, tisztelt nagyjaink, barátaim haltak és tűntek el. Alig néhányan vannak, akikre föl lehet és kell nézni, akikről azt mondhatom az erdőben velem ballagó unokámnak: – Ő az ember, rá figyelj! Szerencsésebb, talán okosabb, öntudatosabb társadalmak megértették, hogy magukat és országukat ki kell vezetniük a zsákutcából, és olyan politikusokat választottak, olyan kormányokat állítottak, amelyek talán képesek is erre. Joe Biden öreg. Csetlik-botlik, de éppen megfordítja Amerikát. Nézem Mario Draghit, aki nálam is öregebb. A tökéletesen reménytelen gazdasági- és járványhelyzetű Itáliát akarja kimenteni évtizedes bajaiból, őrült, tolvaj és gazember politikusok kíséretében. Nyugodt. Mosolyog. Ha valakinek sikerül, neki sikerülhet. Jaj, de hiányzik nekünk egy ilyen ember! A mi szerencsétlen, immár évtizede eltorzult alkatú, zsákutcás magatartású társadalmunk, s még inkább mindenható, mindentudó, falig, sőt, falba menő vezetése a Nagy Járvány idején is továbbmegy előre a zsákutcába. Gazdaságát úgy vezérlik, ahogy az ötvenes és a hetvenes években: minél inkább megy előre, annál rosszabb helyzetbe jut. A vas és acél országának emelt tervszámait teljesítjük túl a stadionok és a Mészáros Művek számaival. A nagy nemzeti zsákutca a mi halálsorunk és unokáink reményeinek tönkretevője. Istenem, ha lenne ellenzékünk! Ha lenne valaki, aki odafordul a nélkülözhető nélkülözhetetlenekhez. Ha nem panaszkodnának, nem egymással viaskodnának, hanem segítenének, segítenének, segítenének! Petőfi a maga fiatal, nagy reménytelenségében megírta A vén zászlótartót. Ady a megvénült kurucok keserű beszélgetését. Tartunk mi is még valamit magunk fölé: rongy-e vagy zászló? Hallom a párbeszédet: „- Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől? / – Rongy lennél egyedűl. Így lobogó, lobogó.”
Megjelent a Népszava Kentaurbeszéd című véleményrovatában 2021. március 27-én.
