Az Élőlánc pedagógusainak és diákjainak ajánlom.
A magyar rendszerváltás, az európaivá válás, a parlamenti demokrácia, a jogállam, a nyitott társadalom Göncz Árpád elnökségének idejét jelenti. Addig volt reményünk, hitünk, és bizony addig voltak tetteink és eszméink, amelyek jó irányba vittek. És Göncz nélkül ez nem ment volna. Valahol új reformkorunk ez a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek végéig, az ezredfordulóig tartó idő. Ennyi. Olyan felszabadító erő, amiért irigyelhetnek minket mindazok, akik ezt nem élték át, mert se előtte, se utána nem volt ilyen.
Göncz Árpád a szabadság, egyenlőség és testvériség szép magyar szavainak és ritka tetteinek csokorba gyűjtője, szimbóluma. Ha valaki, ő tudta, s rajta keresztül mi is tudtuk valamennyien, mi neki s nekünk a szabadság, miért érdemes szabadnak lenni. Ez a börtönbe, majd a kádári társadalom közönyébe zárt ember átélte a szabadság hiányát. Tudta, mennyit kell tenni, gyötrődni és kínlódni azért, hogy szabaddá legyünk emberként, nőként és férfiként, magyarként és európaiként. Mit jelent a szabad szó, szabad elv, szabad tett!
Göncz Árpád egyetlen percig se habozott volna, hogy Kijevbe utazzon és megrázza Zelenszkij kezét: jól csinálod, fiam! Ott állna Bucsa és Izjum sírjainál, elsírná magát, mert nemcsak az ott megkínzottakra és meggyilkoltakra emlékezne, hanem azokra is, akik jeltelen sírokban ugyanígy feküdtek, összedrótozott kezekkel a 301-es parcellában. Olyan elnökünk lenne, akire nézve ukránnak és orosznak, lengyelnek és amerikainak egyaránt az 56-os forradalom és szabadságharc magyar népe jutna eszébe, s nem az önzés, a kimaradás, a kushadás, a zsarnok mellé állás népe. Egész életében azok mellé állt, akik szabadságukért, Petőfi világszabadságáért harcolnak.
Göncz Árpáddal mindenkor éreztük, hogy mi az egyenlőtlenség. Ahogy szeretettel és féltőn nézett a szegényekre, a megalázottakra és megnyomorítottakra, és komoran a hatalmasokra és egyenlőbbekre. Most is ott állna szemben a bolt előtt, s kérdezné a kifelé jövő nyugdíjas asszonyt: – Mondd kedveském, mit tudtál venni a kicsiny nyugdíjadból? A gyógyszertárnál: – Hány gyógyszert kellett visszaadnod, mert nem tudtad kifizetni? És iszonyú plebejus düh, harag forrna benne a válságban meggazdagodókkal, a vejekkel és cimborákkal szemben. Hallom a fülemben jeremiási átkait, látom elfehérülő öklét – jó, hogy nem érte meg.
Legközelebb hozzá mégis az állt, ami a magyar társadalomból leginkább hiányzik: a testvériség, a szolidaritás, az együttérzés. Mennyire hiányzott ez a testvériség a világjárvány könyörtelen, emberi kapcsolatokat szakító, magányba taszító idején! Göncz Árpád bizonyosan együtt érzett, vigasztalt, tanácsolt, aggódott és megértett volna, talán úgy, ahogy Ferenc pápa tette. Jézus tanítványa volt. Megölelte volna a halálosan fáradt ápolónőt, megcirógatta volna a komor főorvost, megígérte volna a hordágyra tett betegnek, hogy felhívja a gyerekeit, s meg is tette volna. Szerette volna az óvónőket és tanítónőket, akiket védtelenül, ugyancsak védtelen gyerekekkel az óvoda és iskola kinyitására utasítottak, és szeretetét, aggodalmát hangosan kimondta volna. S a képernyőről rendre figyelmeztetett volna, hogy miként vigyázzunk magunkra, egymásra, ne hagyjunk senkit magára.
Szolidáris volt mindig a cigány közösségekkel, a menekültekkel. Bizonyosan ott állna az ukrán-magyar határon, hogy együttérzéséről biztosítsa az ukrajnai asszonyokat és gyerekeket. Szolidáris lenne a sorozás elől menekülő orosz fiúkkal.
Valamennyien tudjuk, hol lett volna október 5-én. Állt volna a Ferenciek terén vagy a Blahán, körülvéve fiatalokkal. Olyan diáklányokkal és fiúkkal, akik szolidárisak a tanáraikkal egy élő lánccal. – Ha rátok nézek – mondaná -, hinném, hogy van ennek az országnak, van ennek a nemzetnek jövője. Nélkületek nem várhatnánk semmi jót. Szeretlek titeket.
De ugyanez a Göncz Árpád szigorú is lenne. Felhívná Pintér Sándort, az oktatásért felelős belügyminisztert: – Tábornok úr, Sanyi, te teljesen megőrültél? Valamikor rendes, tisztességes ember voltál, mivé lettél! Nem jártál iskolába, nincsenek neked gyerekeid, unokáid? Mire tanítod őket? Arra tanítod a rendőreidet, hogy ne tiszteljék a tudást, azokat, akik felnevelték őket? Szégyelld magad!
Egy ideig csend lenne a vonal túlsó végén, majd egy halk hang mondaná: – Szégyellem magam, elnök úr! – Van is rá okod! – hangzana a válasz. Van-e ma Magyarországon olyan erkölcsi tekintély, aki felelősségre merné, akarná s tudná vonni a hatalmasokat? Nincs.
Akkor lesz ebből az országból újra valami, ahogy 1956-ban és 1989-ben, ha lesz erkölcsi tekintély, aki képviseli a hatalom nélküliek hatalmát, s lesz megint más, fiatal Magyarország, amely ennek az erkölcsi tekintélynek támasztékát adja.
Szabadítsuk fel magunkban az embert, az európai magyart, adjunk esélyt egy egyenlőbb világnak, és segítsük, ne hagyjuk magukra egymást a bajban – ez Göncz Árpád üzenete 2022 októberében.
Elhangzott a Göncz Árpád halálának évfordulóján rendezett október 6-i ünnepségen.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2022. október 13-án.