Baló György alighanem az első, akinek nemcsak képileg formált átfogó világképe, hanem részletekre kiterjedő, rekedtes pergő hangján folyamatosan mondott világmagyarázata is volt. Pimasznak, fölényeskedőnek számított a hatalmasok szemében, akiket valóban fölényesen csalt ártatlannak látszó kérdésekkel csapdába.
Az öt éve elment Baló György 1947-es születésével, de még inkább rendkívüli újságírói teljesítményével a „nagy nemzedékhez” tartozik. Nemrég írtam erről Surányi György kapcsán: ahhoz az 1945-55-ös „nagy nemzedékhez” tartozik, amelyet méltán nevezhetünk az ész, az értelem generációjának. Két világháború, forradalmak és ellenforradalmak, népirtás után születettek/születtünk, bennük/bennünk a szülők és nagyszülők életre-halálra szóló megpróbáltatásaival. 1956 leverése elzárta a forradalom útját, a rendszer öröknek tűnt. Maradt a rendszerből és a világból való kihúzódás, a hit, a szerzetesi lét – keveseknek, Asztrik barátunknak. Vagy a belehelyezkedés és elfogadás – a nagyon nagy többségnek. És végül a harmadik: a tanulás ésszel, az intézmények és szabályok értése értelemmel, a változtatás és a reformok vállalása rációval és felelősséggel.
Az újságírás, különösen a televíziós újságírás a Kádár-rendszer viszonyai között a lehető legforradalmibb újítás volt. A képernyő betöltése egy eddig soha nem látott világgal, teljesen új világképet kívánt a semmitmondó, mindent elfedő üresség és szürkeség, illetve a goebbelsi propaganda-ügyesség között. Baló György alighanem az első, akinek nemcsak képileg formált átfogó világképe, hanem részletekre kiterjedő, rekedtes pergő hangján folyamatosan mondott világmagyarázata is volt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy nemcsak megtanulnak és felfedeznek egy új értelmiségi szakmát, hanem Szakmát is csinálnak belőle. Egy keleti, elmaradott képi- és dialógusvilágot nyugatosított és civilizált. A semmiből egy új világot teremtett.
A politikai hatalom által keményen hierarchizált rendszerben az elsők között hozott a vitaműsorokban egyenlőséget. Pimasznak, fölényeskedőnek számított a hatalmasok szemében, akiket valóban fölényesen csalt ártatlannak látszó kérdésekkel csapdába. Ugyanakkor nagyon élvezte és ezáltal „élveztette” az intellektuális szócsatákat mikrofonja előtt. Nem a napi információ, hanem a mélyben meghúzódó gondolat- és cselekvéssor érdekelte. Nagyon megérdemelt volna egy saját televíziót a rendszerváltozás után – mindent tudott a televíziózásról. Még olyan kornak volt a televíziósa, amikor hittük, hogy van valóság és igazság, amelyet kötelesek vagyunk feltárni és megismertetni. A mai kor, amely folyamatosan virtuális valóságokat, képtelen képeket, tömegesen gyártott összeesküvés-elméleteket vár el, amely pártelvű igazságokat és hamisságokat, hatalomelvű képi és szöveges szőnyegbombázásokat követel az ámuló nézőknek és hallgatóknak, aligha tudna mit kezdeni az igazságkereső Balóval.
Az elmúlt évtizedekben számtalan jobb s rosszabb újságíróval beszélgettem, Balóval élvezet volt. Olyan értelmiségi volt, akinek nem okozott gondot bármely életjelenség mögött meglátni a közéleti konfliktust, felépíteni a történetet, a beszélgetésben kiszedni a partnerből, ami benne van. A gondolatot, a teljesítményt akarta kihozni a másikból, nem rajtakapni vagy lejáratni. Független volt és autonóm, és kegyetlen munkamániás. Könyörtelenül hajszolt mindenkit, de mindenekelőtt saját magát. Nem másokkal, hanem önmagával versengett. Mindig meg akarta haladni tegnapi önmagát. Bizony, ez a „nagy nemzedék” ilyen. Ebbe bele lehet halni.
Álljon emlékére Áprily Lajos Epigrammája: „Nyűgösek voltunk. Aki szeretett, / nem élt mellettünk könnyű életet. / Kövünkre is ilyen írás való: / Idege rossz volt, de a lelke jó.”
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. március 31-én.
