Szőcs Kálmán: Új Kolumbusz. Versek. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1971.
Szőcs Kálmán új verseskötete drámai küzdelem egy erős költői egyéniség és egyes konvenciók makacs, ugyancsak erős vonzása között. E harcban néha versek, néha konvenciók hullanak el. Nagyon sok vers esetében azonban nem dől el ilyen egyértelműen a küzdelem: a konvenciók igen sokszor makacs kórként lappanganak vagy tombolnak benne. S ha vannak is olyanok – szerencsére szép számmal –, amelyeken már nyoma sincs ennek az összecsapásnak, a kötet egészéből nyilvánvaló, hogy ez a költészet küzdelem szülötte.
Minden költő konvencióktól mentes, korszerű, alapjában mai verset akar írni, senkiével sem összetéveszthető, saját hangon; az Új Kolumbusz verseinek túlnyomó részében, s nem utolsósorban az egész kötet „egyéniségében” sikerült ez Szőcs Kálmánnak. Ehhez azonban konvenciók egész sorával kellett megküzdenie. Az olvasott irodalom, az olvasmányélmény stiláris reminiszcenciával és konvencióival; a költő vátesz-szerepének romantikus konvenciójával; a költő kozmikus magányának s a költő és az emberi társadalom között állandóan fellángoló ellentétnek a konvenciójával; a „gyökeres” és a „városias” költészet lappangó konvenciójával; sőt még a „nekem mindenképpen modern ifjú költőnek kell lennem” mostanában elharapózó konvenciójával is.
E küzdelem eredménye Szőcs Kálmán töprengő, bosszús, önkínzó, olykor barátságtalanul érdes, a mindenkori líra rengetegéből saját, huszadik századi útját kereső és arra önerejéből rátaláló költészete.
De az út idáig körülményes, sikerek és kudarcok jelzik. Néha, mint erről már volt szó, a konvenciók győznek verseiben. A Paganini utolsó hangversenye, amellyel a költő gazdagítani vélte az „ördögi hegedűs” valóságos és jelképes portréját, nem egyéb rímes közhelynél, mely a koporsójában forgó pápa zavaróan vulgáris záróképével szolgáltat kései elégtételt a „kurzus” által mellőzött művészetnek A szerelmi átok démonisága a konvencionális elem a Cantata profana című versben: a kínok gazdagon burjánzó, barokkosan díszített felsorolása túlhabzik, és épp annyira csordul ki a kellő feszültség peremén, hogy a démoniságot póznak érezzük. Még erőltetetten könnyed, akartan nyegle a hangütése (nem a lényege!) a Hát nem? című versnek s puszta verbalizmusként hat a végén a bizonykodás, hogy „minden szavamba fecskék raknak fészket”.
Meggyőzőbb, sallangmentesebb önmaga keresése a Sajátok-ban, bár még ez a vers sem mentes a konvencióktól, a nagyot-mondani akarástól. De már egyszerűsödik, letisztul a kifejezés az Önéletrajz II-ben – a saját hangján szól a költő, s ez a hang kissé rezignált, kesernyés, akárcsak A falu bolondjá-ban. Vagy a Hegyi lakókban, a Magasan-ban, az Egyre gyakrabban, a Ha régi kertekben című versében.
Külön is fel kell figyelni az Egyre gyakrabban-ra: a modern versért vívott küzdelem egyik legsikeresebb állomása ez Szőcs Kálmán költészetében; modern, noha nem akar minden áron modern lenni, mint a III. és egyketted Richard vagy az Elfeledni vagy akár a Tűz van című versekben.
Érdemes megfigyelni, hogyan „töri be”, alakítja önmagához a versek építőanyagát a költő. Beletekint a sima víztükörbe: „S ha régi kertekben jársz majd, s pókháló száll hajadra…”, vagy „Mintha szállodában laktam volna, az éjszakák / kapui fölött halványan pislogó lámpák / fényénél megpihenve…” (megképzik emlékezetünkben a gyönyörű Albert Samain-sor: „Lelkem spanyol királylány, csillog nehéz ruhája…” – Tóth Árpád fordítása), de ezzel nem tud mit kezdeni, a kor érdességeihez egyéb kell, és akkor dühös mozdulattal szikladarabot hajít a sima víztükör közepébe, s a megzavarodott gyűrűzés, kavargás százszorosan veri vissza a valóság fényét. „Idegen városok emeletei közt / féltem a liften, s nem mertem fölhívni / valamelyik szerkesztőséget / egy-két százasért / pedig oly udvariasan fogadtak mindenhol, / mint egy ellenséges ország nagykövetét.”
És a végén a mai költősors kesernyés-humoros összegezése, amely többet mond a városlakó költő nosztalgiáiról, mint egy szekérderéknyi cifraszűr: „Hetedik vasbocskorom én is odatettem / de csak kipucolták.” (Különösen beszédes példája ennek az építkezésnek a Neon és szénaszag című verse, a kötet egyik legszebb darabja.)
Csupán néhány példát emeltem ki a költő és a konvenciók harcából: példákat a vereségre és példákat a győzelemre. Mint már említettem, a kötet végső soron a győzelmet bizonyítja: a költő művészi érésének, eddig megtett útjának sokszor ingoványos, sokszor csalóka káprázatokkal riogató területéről az igazi költészet biztonságos földjére lép, Új Kolumbuszához hasonlóan. A megtett útra tudatosan tekint vissza, s a megérkezés élménye minden esetben egyértelmű: „Kinyílsz majd, kinyílsz majd / azért is, azért is / virágom, virágom” (Téli virágzás). „Nehogy megkövüljek” – óvja magát a kor kozmikus sugárzásaitól (Egyre gyakrabban). A bizalmat az emberiség jövőjében „messzi, tiszta űri nyelven” szólaltatná meg és gyermeki, őszinte ez a bizalom az ordas szorongások közepette.
A kommunizmus korával együtt nevelkedő, növekedő költő hangja azonban véletlenül sem bicsaklik meg azokban a versekben, ahol az elkötelezettség diktálja a történelmi leckét. Legszebb költői erényeivel ékeskednek ezek a versek, a Lenint másoltam, a Folyamodvány, a Riogató, a Mindörökké.
Megjelent A Hét III. évfolyama 16. számában, 1972. április 21-én.