A szerző Facebook-bejegyzése írása bevezetőjeként: „Itt most kicsit hosszabban, újra Vitányi Ivánról. Aki mindenkinek rokona volt, Horthyéktól Kölcseyig, de mindig a saját útját járta. Aki az utolsó bő évszázadban Kéthly Anna mellett talán a legtöbb gondolatot hozta a magyar szociáldemokráciának, de közben istenien lehetett vele pletykálni is. Akit 1944-ben Sopronkőhidán megkínoztak, 1956 után a pálya szélére küldtek, aki sokszor lelkesedett és csalódott is, mégis mindig derűs maradt. Aki rengeteget tudott, mégis folyton űj dolgokra volt kíváncsi. Aki most elment, pedig szellemében mindnyájunknál fiatalabb volt.”

VITÁNYI IVÁN KÖPENYE

Szinte mindnyájan Vitányi Iván köpenyéből bújtunk ki. Legalábbis itt, a baloldalon. Persze a valóságban nem volt köpenye, még csak valami különösen elegáns, méretre szabott kabátja sem. A legtöbbször pulóverben láttam, kihajtott nyakú inggel, ha kellett, erre húzta a zakót. Azt se gombolta be szinte soha, a zakója szárnya és a nyakkendője (ha muszáj volt viselnie) lobogott utána. Mert mindig rohant valahová, de azért a folyosó sarkán szívesen megállt egy jó beszélgetésre. Pletykálni is imádtam vele: a kultúra és a közélet világából mindenkiről tudott egy zaftos történetet. Ha nem róla, akkor az illető nagymamájáról.

Mégis a köpenyéből bújtunk ki. Tőle tanultuk meg, mi az a szociáldemokrácia. Hogy a baloldal nem a káderek avult világa és bikkfanyelve, hanem az izgalmas jövő és a pezsgő szellem. Hogy – mint a „szociáldemokrata” szóban – a demokrácia és a baloldal szociális igazsága összefér, összetartozik, csak együtt valósulhat meg. Ha volt Kéthly Anna után a magyar szociáldemokráciának nagy alakja, hát ő volt az, „nagyemberi” allűrök nélkül. Játszi könnyedséggel volt okos. Mindenre volt minimum egy Dahrendorf, John Lukács vagy éppen Arisztotelész idézete, de úgy használta a tudását, hogy azzal senkit ne alázzon meg. Azt írta ifjúkoráról: „Bartóktól tanultam a népet, József Attilától a szocializmust”. Sokkal jobb, mint Kis Grófotól tanulni népi modort, Tormay Cécilétől ideológiát, ahogy most divat. Nagyon hitt abban, hogy kultúra nélkül nincs előrehaladás se a társadalomban, se a gazdaságban. Még a hetvenes években mondta: „Nem az a kérdés, mennyi pénz kell a kultúrához, hanem hogy mennyi kultúra kell a pénzhez.” Ma a rendszerkritikus baloldal világszerte az emberbe való befektetésről, a GDP mennyiségi jellemzői helyett életminőségről, fenntarthatóságról beszél, de ugyanerre gondol.

 FOTÓ: MTI/SOÓS LAJOS

Más utat is járhatott volna. Kiterjedt középnemesi családba született, anyai nagyanyja Horthy-lány, a kormányzó unokatestvére. Egy barátja azzal tréfálkozott: ha kiteljesedik a félfeudális Orbán-rendszer, amit Vitányi „felvilágosulatlan abszolutizmusnak” nevezett, a fia azonnal jelentkezzen trónkövetelőként. Iván miatt Horthy-vér folyik benne, az édesanyja, Vitányi első felesége révén pedig Ferenc Józsefé, aki állítólag törvénytelen gyereket nemzett valamelyik ősnek. A fél történelmi Magyarország a rokona volt. A parlament üdítően egységes viháncolásban tört ki, amikor személyes érintettség okán kért szót, mint Kölcsey rokona – felelni akart Torgyánnak, aki a Himnuszra hivatkozva férgezett és dögkeselyűzött. A házelnök nem mert nem szót adni.

Mesélte, hogy egyik felmenője küldte Ugocsa vármegye főispánjaként a rebellis üzenetet az udvarnak: „Ugocsa non coronat”. Ezt az örökséget vitte tovább: semmilyen felülről diktált elvárást nem követett kritikátlanul. Ez hozta 19 évesen az ellenállási mozgalomba, onnan a sopronkőhidai börtönbe, Bajcsy Zsilinszky mellé. Egy darabig lelkes híve az új rendszernek is, de hamar rájön: ez nem az, amit várt. Akkor pedig „non coronat”. A Nagy Imre-csoporthoz csatlakozik. ’56-ban a „Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának” tagja. Egész életében az maradt: békés értelmiségi forradalmár. Persze kirúgják, csak két év múlva engedik állásba egy „politikamentes” szerkesztőségben, a Muzsika című lapnál. Aczél – akit ismer (kit nem?) a ’45 előtti munkásszínjátszásból – figyelmezteti: „Szegény Imre bácsit kivégezték. Maga vigyázzon, és csak a zenei ügyekkel foglalkozzon!”

Na, jónak mondta. Ahogy a 70. születésnapjára összeállított kötet címe jellemzi: „univerzális értelmiségi” lett, amint lehet, beleveti magát a közéletbe is. Amikor egy enyhülési hullámban a Népművelési Intézet élére kerül, ott, a Corvin téren, valóságos „Noé bárkáját” ácsol a reformerek és későbbi rendszerváltók különböző fajtáinak. Megfér ott a beat és a táncházmozgalom, népiek, urbánusok, az MSZMP reformerei. Ez lesz az MDF első bejegyzett székhelye, itt alakul meg a Szabad Demokraták Szövetsége is. Idejár Orbán, Kövér és Fodor egy Sorosék által támogatott kutatóműhely tagjaiként.

Orbán a Facebook-oldalán meg is emlékezett Vitányi haláláról. „Tisztelettel búcsúzunk” – írta. Akármilyen őszinte a két szó, nem tudta eltörölni a komcsizó, antiliberális Fidesz sokéves sulykolását. Hiszen Vitányi baloldalinak és szabadelvűnek vallotta magát. Egy kommentelő fel is mondta a leckét: „Luxus nyugdíjon tartott öreg bolsevik volt”. Amiből se a luxus nyugdíj, se a bolsevik nem stimmel. Csak a „volt”, a múlt idő az, ami fájdalmasan igaz. 

Könnyű volt szeretni, nehéz volt követni. De roppant meggyőző tudott lenni. Ő hívott ’88-ban a többpártrendszert, demokratikus átalakulást előkészíteni akaró Új Márciusi Frontba. A fiókomban a fontos papírok között ott a kis tagsági kártya, rajta a vezetők: Nyers és Vitányi aláírása. Miután megalakult az MSZP, második kongresszusán két elnökjelölt versenyzett: Vitányi és Horn. Vitányira szavaztam, Hornt csak később tanultam meg tisztelni. Horn győzött 55-45 arányban, Vitányi lett a választmány elnöke. Ha „nem is ettek egymás tenyeréből” (Horn mondta így), de szereposztásuk győztes és sokáig sikeres pártot teremtett. Horn politikai tehetsége, mélyen átérzett sorsközössége a (rossz szóval) „kisemberekkel” biztosította a tömegtámogatást, Vitányi felmutatta a szellemi és erkölcsi perspektívát, megnyerte az értelmiségi szövetségeseket. Létrehozta a párt szociáldemokrata platformját, amelyben az első pártprogram született. 

2011-ben az alakuló Demokratikus Koalícióban látott több esélyt egy széles, progresszív szövetségre. Az új párt örökös tiszteletbeli elnöke. Valójában az egész baloldal örökös és tiszteletbeli mestere, vitára serkentő programadója, folytonos reformere. „Küszöbember”, ahogy magáról mondta, a politika és a szellem világa között.

90. születésnapján jutott eszembe: ő megfordította a szólást. Nem elefánt volt a porcelánboltban, hanem „porcelán az elefántboltban”. A cizellált gondolatok porcelánfinomságát vitte be a politikai térbe, ahol nagyvadak dübörögnek, gyakran nem nézve, mit – hiteket, embereket, értékeket – törnek össze. De ő a néptáncos múltjából hozott elegáns, könnyed mozdulataival járkált köztük: törhetetlen volt. Voltaképpen fütyült rájuk, ment a maga útján. 

Remélem, hagyott nekünk is útjelző táblákat.

Forrás: Jelen

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.