Már a 16-os busz fele is fehér ruhában van. Nők. Diáklánykorúak, mamakorúak, nagymamakorúak. Ismeretlenül is mosolygunk egymásra. A Karmelitához megyünk, az anyák tüntetésére. A szervezők azt kérték, mindenki fehér ruhában legyen, kezében fehér virággal, békésen demonstrálva a könnygázzal lefújt, gumibotozott, jó esetben „csak” a jó iskolához, jó tanárhoz való jogukban megrövidített gyerekeink védelmében. A sok fehérből kivirít egy-egy piros csík: azt is kérték, az erőszak elleni tiltakozásul kössünk csuklónkra piros szalagot. Nekem egy másik, fehérbe öltözött anyuka segít szép szalagcsokrot kötni belőle. „Így nőies”-nyugtázza elégedetten.
A tér tele. Fehér pólók, blúzok. Van, akinek az ünnepije, zsabóval, csipkedísszel. Egy kismamát is látok, bő fehér ing a pocakján. Egy tábla: „Kiábrándult fideszes anyák”.
Mások házilag készült szórólapokat osztogatnak. Az egyik – mint már annyian, annyiszor – majdani tömegmegmozdulásban reménykedik: „A magyar rendőröknek üzenem: Sisakot a földre, kezedet a szívre!!!” – áll a lapon szép nagy, fekete betűkkel.
Rendőrök persze vannak. De a hatalom nem akart Anyák Napján nagydarab, morc rendőröket fotóztatni fehér virággal jövő anyukákkal szemben – rosszul festene a sajtóban. A sorfalba most többnyire rendőrlányokat állítottak, szegényeket. Valaki elmondja: az épületek háta mögött azért ott vannak férfi kollégáik is, hátha kordont bontunk, rosszalkodni kezdünk.
De nem kezdünk. Ez most nem arról szól. A kazalnyi fehér virág a köztársasági elnök palotájának kapujához kerül (persze a tiltakozó feliratokkal együtt), vagy a rendőrök elé. Van, aki egyenesen nekik nyújtja, de nem veszik át, csak állnak feszes vigyázzban, lábuk előtt virág, mint ünnepkor a szobrok talapzatánál. Hja, a szabályzat. Lesz helye a piros szalagoknak is: a kordonra kötjük őket. A vaskorláton piros masnik, mint az óvodás kislányok copfján. A lányos mamáknak gyakorlatuk van: szépen kötik.
Szalay Kriszta színésznő, minden jó ügy felkarolója (ha akkor él, szerintem Dózsa helyett ő vezette volna a felkelést) a mikrofonnál Erdős Virág versét énekli: „Aki tűri, aki hagyja,/ nem az összes, csak a nagyja…”
Az egyik szónok a Karmelitán lobogó zászlóra mutat: „Piros, mint a szégyenünk. Fehér, mint a félelmünk. De zöld is, mint a reményünk.”
Hazafelé indulóban halljuk a hangszóróból a kultikussá vált dallamot a Grundról („Miért félnénk, miért élnénk…”). Aztán Cserháti Zsuzsa régi dalát: „Úgy vártam rád, édes kisfiam.”
Édes kisfiam, fiúk, lányok, ti mind. Édesek, fiatalok, lelkesek és dühösek, és igen, néha csúnyán is beszélők. Úgy vártunk rátok. Hogy védjünk, hogy óvjunk, hogy segítsünk?
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. május 7-én.