Civil beszéd
Ha ünnep, akkor ünnepi műsor. Mindenki kihasználja az évforduló adta reflektorfényt, elmondja, ki ő és mit akar. Jól teszi. Az ünnep helyszíne nem a múzeumi vitrin, hanem – nem véletlenül – az utca.
Idén a műsor új szereposztásban került színpadra. Sajátos szerepcsere tanúi lettünk.
Nem arra a komikus mozzanatra gondolok, amikor a Mi Hazánk az éppen műemlékké hamisított Turul szobor mellett egy ölyvet léptetett fel a turul szerepében, bár az se volt semmi. Mihazánkék felröptetett ölyve megzavarodott, fának repült, és az istennek nem akart visszatérni a helyére. Nem csoda: közben Novák Előd korabeli ágyút szegezett a 12. kerületi önkormányzat épületére, és nagy füstöt produkált. (Füstöt csinálni csak Fekete-Győrnek tilos, a baráti pártvezérek részéről egyenesen kívánatos.)
Ahogy a szerencsétlen ölyv, én is megzavarodtam kissé: nem tudom, a jelenet annak az allegóriája-e, hogy a Mi Hazánk fának megy, vagy annak, hogy az egykori nyilasház mellé helyezett Turulnak is röpülnie kell. Egyik értelmezés sem tűnik igazán koherensnek Toroczkaiék ideológiájával.
De október 23-án volt sokkal komolyabb szerepcsere is. A két fő színpad sztárjának szerepe cserélődött fel. A kormánypárt elnöke ellenzéki szerepből beszélt: „Brüsszel” és a (szerinte „brüsszelita”) ellenzék ellenzékeként. Semmi kormányprogram, semmi országkép, semmi a tervekről, teendőkről. Csak az ellenfélről.
A legnagyobb ellenzéki erő színpadán Magyar Péter viszont már a leendő kormányfő hangján szólalt meg. Akár az lesz belőle, akár nem. Most ő tartott rövid „országértékelést” kétmillió millió állandó orvosi ellátás nélküli magyarról, hárommillió létminimum alatt élőről. És hirdetett rövid kormányprogramot, ha annak pénzügyi forrásai kissé elnagyoltak is. Kormánytagok, közhivatalnokok toborzását, a kormányprogram vitáját is bejelentette, ha a módszert lehet is a Nemzeti Konzultációhoz hasonlítani.
Sok a „ha”, de a lényeg, hogy mindezt megtette. Ez új szerep, magabiztosabb szerep. A miniszterelnöké lett volna, de kiénekelték szájából az 56-ról elhangzott kínos elszólások, a Putyin körüli nehezen magyarázható sündörgés, a versenytárs feltűnése miatti tanácstalanság, a gazdasági és morális válságjelek.
A színpadok mögé sajátos díszletet épített az első olyan közvéleménykutatás, méghozzá a legutóbb igen megbízhatóan jósoló intézettől, amely a Tisza előnyét mutatja a Fidesz fölött. Minimálist, hibahatár alattit, messze nem véglegeset (hiszen – és ebben Gyurcsánynak igaza van – a kormányváltáshoz jó pár százalék ellenzéki fölény kellene). De mint tudjuk, egy kutatás nemcsak detektálja a közvéleményt, hanem ha akarja, ha nem, formálja is. Ez most aligha becsülhető túl. (Azóta van még egy hasonló a Publicustól, meg egy ennek ellentmondó is a Nézőponttól.)
A Tisza fő vonzerejét eddig is az adta, hogy látták benne a győzelem esélyét. Amit a meglévő ellenzéki pártokban nem láttak.
És a baloldali vagy liberális szavazók is tudták: előbb el kell söpörni Orbán rendszerét ahhoz, hogy ők is – ahogy az ország – levegőhöz jussanak, és később egy tisztességes versenyben mérethessenek meg. Ezért „álltak át” sokan.
Pártot cseréltek – én nem kívánok –, és ez nem öröm a többi ellenzéki pártnak. De nem feltétlenül cseréltek világnézetet. Nem érdemes leárulózni őket: másutt – még nem derült ki, jó vagy rossz helyen – továbbra is ugyanannak a célnak a megvalósulását keresik. Vagy annak első állomását. Talán jobb volna szólni hozzájuk, nem a pártok között dühödten ide-oda rángatva őket, hanem erősítve és elismerve a szolidaritáshoz és a szabadsághoz való ragaszkodásukat. Szükségünk lesz még rá, akár most a Tisza középen tartásához, akár később, amikor valóban a jobb- és baloldal közti viták ideje jön el.
Most még többekben fog megerősödni a változás reménye. Ez pedig az ünnepnapok utánra is átrendezte a szereposztást. Orbán mostantól kénytelen elismerni a kihívó jelenlétét. A nevét még nem mondta ki, de végig róla beszélt. Persze mint „brüsszelvezetőről”, bábkormányfő-aspiránsról, Manfred Weber szerelmetes kiskutyusáról. Kiegészül a riogatás is, a hazánkat majd megszálló ukrán katonákkal. (Ennél arcátlanabb szöveg még nemigen hangzott el Orbán pulpitusáról sem).
Magyarnak viszont megnövekedett a felelőssége. Talán ezért tett gesztusokat most nemcsak a még hezitálóknak, hanem a baloldalnak is. Kéthly Annát koszorúzott, szemben a kormányfővel Nagy Imrét, Angyal Istvánt is emlegette, 56-ot mint a szociáldemokraták, liberálisok, nemzeti konzervatívok hazafias összefogását jellemezte.
Fel kell ismernie: elég erős ahhoz, hogy már nem kell a vádaktól félve pávatánc-lépéseket tennie Európa vagy Ukrajna ügyében. Az ünnepen egyértelmű volt. Legyen az a szavazásoknál is: nem helyes, hogy az ukrán hitel dolgában tartózkodtak az Európai Parlamentben. Ez már nem okos taktika, hanem lassan számára is kontraproduktív lépés.
Értem, mitől tart. De már van ereje ahhoz, hogy fontos dolgokban ne „semleges” legyen. Az Orbán terepe. Nem kell baloldalinak lennie, hiszen nem az. De legyen valóban európai konzervatív demokrata, amelynek vallja magát. Már megteheti.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. október 26-án.
