A honvédelmi miniszter Székesfehérváron bejelentette: »A magyar nemzet köztudottan katonanemzet.« Jesszus. És tessék mondani, nekem is muszáj? Mármint katonai erényekkel és ambíciókkal rendelkezni. Minden tiszteletem a hivatásos katonáké, de részemről untauglich. Alkalmatlan. Pedig a miniszter szerint ez a katonanemzet-dolog »szellemi, erkölcsi tartalék katonáinknak«. Igazán sajnálom, de tartalékos sem szeretnék lenni. Szellemi és erkölcsi sem, ha lehet.
Azért megértem, hogy a minisztert elkapta a lendület. Bárki felllelkesedne azon, hogy Fehérváron megnyithatja a 8. regionális katonazenekar fesztivált. De ha már neki jutott a dicsőség, nevezhette volna nemzetünket mondjuk zenekarnemzetnek is. Az kevésbé ijesztett volna meg. Persze könnyű neki. Mint beszédéből megtudhattuk, már a nagyapja is huszárhadnagy volt, és a 13. jász-kun huszárezred élén lóháton vonult be 1912-ben a városba. Bár ha jobban meggondolom, maga a miniszter nem egészen tipikus feladatot vállalt a katonanemzetben. Nem katona, viszont katonai eszközökkel kereskedett. Szép haszonnal. És ha az egykori Tiszti Kaszinóra gondolunk, hát a milliárdokat hozó kaszinós koncessziója is harmonikusan illeszkedik dicsőséges katonanemzeti múltunkba.
Ez engem is reménnyel tölt el. Eszerint én is többféle szerepben lehetek a katonanemzet hű leánya. Ha választanom kell a huszárhadnagy és a milliárdos munkaköre között, a huszárhadnagyi hivatás helyett inkább én is valami jól fialó fegyverkereskedelmi bizniszben vennék részt. Ha jász-kun, ha nem.
Címkép: Amikor még katonai beszerzéssel foglalkozott Szalay-Bobrovniczky
Forrás: Újnépszabadság