Nyugalom, nem én akarnék Nobel-békedíjat Orbánnak. Hanem Skrabski Fruzsina, Novák Katalin egykori tanácsadója. Jutalmul a moszkvai „békemisszióért”, ahogy az aranyszájú szóvivő, Menczer Tamás nevezte.
Azért pezsgőt még ne bontsanak a hírre, mert a tiszteletreméltóan lojális Skrabski Fruzsina azt is megjövendölte, hogy Novák „üstökösként tér majd vissza”. Alig várom, hogy az üstökös és a misszionárius ismét kéz a kézben képviseljék az erény kvintesszenciáját. Sajnos a volt igazságügy-miniszter és EP-listavezető nem térhet vissza. Elvégre Varga Judit soha az életben nem lett volna képes olyan katatón ismételgetésre, mint Deutsch Tamás a tévévitán. A nők hiúak, valahogy nem szeretik, ha hülyének nézik őket. Hiba.
De mit lehet tudni, kivel mi történik. Mármint nem Novákkal, hanem Orbánnal. Mert míg mi az ellenzékben keressük az utat, kimondunk, megmondunk, lemondunk (vagy nem), szólunk és visszaszólunk, addig a miniszterelnök lázasan buzgólkodik. Még nagyobb itthoni és nemzetközi hatalmat akar.
Nem mintha megkerülhető volna, amivel az ellenzék van elfoglalva. A Tiszának pártot kell szerveznie, politikuscsapatot állítania, kitanulni az Európai Parlamentet és a fővárosi önkormányzatot, az eddigi diadalmenetét hétköznapi egyensúlyozásra és szervezőmunkára (is) váltani. A hagyományos ellenzéki pártoknak és szereplőiknek a kudarc okait felismerni, új magatartásmódot, új szervezeti keretet és szövetségeket alakítani, új politikai kínálatot előállítani. Még az sem derült ki: mindez velük vagy nélkülük történik meg. Vagy – ami a legrosszabb volna – nem is történik meg.
Ma az ellenzékben két akadály is veszélyezteti a szükséges cselekvést. Az egyik a bezárkózás, a másik az egymás hibáin való sóhajtozás.
Megszólalásaikból úgy látszik, hogy a legnagyobb baloldali párt stratégiát váltott. Legfontosabb céljukká a megmaradt bázis megőrzése, küldetéstudatának és érzelmi kötődésének a fenntartása vált. Erre szolgál a nyilván őszintén átélt, túlcsorduló szenvedély, a harcias beszédmód. Érthető: be kell jutniuk 2026-ban a parlamentbe. Mintha már nem látnának komoly esélyt ellenzéki gyűjtőpárttá, „demokratikus koalícióvá” nőni, hanem a megmaradásra koncentrálnak.
Mintha az „őrizzük a lángot” feladatát tűzték volna ki, az eddigi formák, vezetők, mondandók megtartását, hiszen minden új szél kockázatos: elolthatná a lángot. Nem az számít, mennyien vagyunk, hanem, hogy igazunk van – hangzik el ennek jegyében. Képletesen szólva a tizenkét apostol is elég. Csakhogy – ismét csak képletesen – tizenkét apostol kevés a parlamentbe jutáshoz. Abban ugyan nem kételkedem, hogy a DK tehetséges politikusai és hűséges szavazói ezt a küszöböt át tudják majd lépni, de a baloldal nem erre – nemcsak erre – szegődött. Hanem az ország jobbá tételére. Ahhoz pedig tömegek kellenek, a tömegek pedig nem csak megőrzést: változást is akarnak, a régi mellől kikoptak.
Persze vannak korszakok, amikor „őrizni a lángot” önmagában is nemes feladat, a baloldal egyetlen lehetősége. A szociáldemokratáknak a két világháború között esélyük sem volt, hogy rendszert vagy kormányt váltsanak. (Más kérdés, hogy tudták: még a megmaradáshoz is mozgalmat kell szervezniük.) De most más a helyzet. Tetszik nekünk vagy nem, de épp a Tisza bizonyította be, hogy van vagy lehet a változtatáshoz is elegendő tömegerő. Ilyenkor bezárkózni, a magunk valós vagy vélt igazából várfalat építeni bűn.
A másik veszély inkább minket, a többi ellenzéki pártot, csoportot béníthatja. Sokan véltük úgy, a változási készség jelzéséhez a vezetőknek le kell mondaniuk. Gyurcsánynak is, más pártvezetőknek is. Nem azért, mert bűnösök, hanem mert ezzel a gesztussal tehetik világossá: új utakat kell keresni. Gyurcsány végül – sok okból – nem mondott le. A döntése véglegesnek látszik. Én ugyan továbbra is úgy gondolom: igazam volt, de kár ezen tovább vitatkozni. Ha nem, hát nem. Vegyük tudomásul. Lépjünk túl ezen a polémián.
A fő feladat változatlan: megtalálni egy új, széles és koalícióképes baloldali mozgalom friss hangú és friss bátorságú szervezőit, és a mozgalom bázisán majd eljutni egy újrakezdésre képes egységes baloldali pártig.
Dolguk van ebben önkormányzati vezetőknek, pártokon kívüli és belüli véleményformálóknak, közéleti személyiségeknek, civil közösségekben tapasztalatot szerzett vezetőknek.
Ne tegye őket reménytelenné és passzívvá az ellenzéki önfelmentés új változata sem. Amely szerint ha Gyurcsány marad, minden elveszett, rajtunk a stigma, sosem lesz itt erős, népszerű baloldali vagy szabadelvű közösség.
Nem is lesz, ha csak ezen rágódunk. Pedig most aztán igazán szükség van ilyen közösségekre.
Orbán lázas ügyködéséből kiderült: természetesen esze ágában sincs konszolidálni, enyhültebb gyakorlatot követni.
Ellenkezőleg: már nem Bicskéig hosszabbít meg mindent, hanem Moszkváig. Még nagyobbat üt az önkormányzatokon, pláne Budapesten, ráereszti „szuverenitásvédelmi” csahosait civilekre és a sajtóra, még szigorúbb centralizációval egzecíroztatja a kulturális műhelyeket, Magyar példájától megriadva újabb koncot dob a közvagyonból a fideszes hűbéreseknek.
Érdemes riadót fújni, dobot verni. Saját dolgaink újrarendezése közben kifelé is szólni. Mintha erről szólna a politika, nem?
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. július 6-án.
