Földes György tanulmánya (A baloldaliságról, Szép Szó, 2024. március 7.) fontos vitát indított el a Népszavában. Ha egyéb érdeme nem volna (természetesen van), mondhatnánk: már megérte. Igényesen képviselték az enyémtől eltérő véleményüket az antikapitalista újbaloldal képviselői (Kiss Viktor, Antal Attila). Volt, aki velük vitatkozott (Horváth G. György), akadt, aki ironikus baloldalellenes kritikát fogalmazott meg (Juhász András), és volt, aki új elemmel egészítette ki Földes áttekintését (Vastagh Pál).
Csak azt sajnálom, hogy gyakorló baloldali politikusok, pártvezetők nem szólaltak meg. Igaz, a reformkörök hagyományát fölelevenítve, az MSZP melletti alapítvány rendezett egy konferenciát, ennek összegzéséről is olvashattunk, de itt a lapban a legérintettebbek, a politika aktív művelői nem vették fel a vita fonalát. Nemcsak sajnálom, kicsit szégyellem is. Mintha pártjaink igazolni akarták volna Földes kritikáját, hogy köreikben nincs igazi ideológiai érdeklődés, s elvesztették kapcsolataikat a korábban gyakran emlegetett értelmiségi „holdudvarral”. Ami persze nem „udvar”, az meg pláne nem dolga, nem is volt szokása, hogy kritika nélkül udvaroljon. Magam sem vagyok már funkcióban lévő politikus, de mindig is ez izgatott a legjobban: hosszú távú céljaink, társadalomképünk, divatos szóval „narratívánk” viszonya a mai teendőkhöz. Földes György tanulmányában (de életművében is) számomra az a legnagyobb érték, hogy tudósként ő is ezt keresi.
Közös kiindulópontunknak tekintem azt a tézisét, amely szerint a baloldal jövője nem (elsősorban) az eredeti alapeszmék melletti kitartástól függ, hanem attól, mennyire alkalmazkodik az új viszonyokhoz. Nem a változatlanság, hanem a változás, a rugalmasság képessége viszi előre. Éppen ezért azokkal a tételeivel értek egyet, amelyek ezt segítik, és azokkal kevésbé, amelyek szerintem nem. A vita szempontjából nyilván az utóbbiak az érdekesek.
De először felsorolásszerűen néhány gondolata, amelyeket különösen izgalmasnak, revelatívnak érzek. Ideje volt pl., hogy valaki baloldali nézőpontból nézzen szembe a mesterséges intelligencia szerepével, a tudás hasznosításának forradalmasításával, ugyanakkor az információs (sőt, manipulációs) monopóliumok lehetőségével. Fontos az a (korábbi műveiben is kimunkált) megközelítése is, amely szerint a „nemzet” nem szükséges rossz, hanem szükséges jó lehet a baloldal számára. Nemcsak a nacionalista gyűlölködés felszításának lehetőségét hordozza, hanem a közösséghez tartozás élményét, a társadalmi-közösségi szolidaritás baloldali értékét is. Ki minek tekinti, ki mire „használja”.
Termékenynek tartom javaslatát a baloldalon belüli „történelmi kompromisszumra” (nem ő hívja így, de ha már a vitában többször felmerült Gramsci neve…). Eszerint kialakíthatja a modus vivendit a két, egymással fontos vitában álló baloldali áramlat: egyrészt az antikapitalista (nemcsak kapitalizmuskritikus, hanem a kapitalizmust leváltani kívánó) ellenzéki műhelyek, másrészt a piacgazdaságot elfogadó, de azt humanizálni, kontrollálni akaró ellenzéki erők. Némi leegyszerűsítéssel az előbbieket nevezzük újbaloldalnak, az utóbbit szociáldemokráciának. Én az utóbbiakhoz tartozom, de legitim és inspiráló kihívásnak élem meg az újbaloldal velünk szembeni kritikáját is.
Sokkal nehezebben nyugszom bele, hogy a magukat rendszerváltónak tartó pártjaink elmulasztják tisztázni: melyik rendszert kívánják váltani. „Csak” a NER politikai és szociális rendszerét? Vagy továbbmenve a hazai ún. „kaszinókapitalizmust”, a kapitalizmus nem megszelídített, hanem elvadult, gátlástalan formáját, amely még csak nem is igazi piacgazdaság, hiszen hűbéri függőségek, protekcionizmus, nepotizmus, az elit privilégiumai érdekében történő erőszakos állami beavatkozások terhelik? Avagy magát a kapitalista (világ)rendszert?
Én a rendszerváltás első két értelmezését tettem magamévá, a harmadikat belátható ideig nem. Gyanítom, hogy Földes Györgyhöz érzelmileg közelebb állna a harmadik, radikálisabb értelmezés is, mint hozzám. De reálisan számot vetett azzal, hogy a totális antikapitalizmusnak ma nincs tömegtámogatása, a munkásmozgalom és a baloldal hagyományos társadalmi bázisában a legkevésbé. Ezért veti fel azt a „történelmi kompromisszumot”, hogy előre ne döntsük el véglegesen a (szociáldemokrata) „reform” vagy (újbaloldali, antikapitalista) „forradalom” kérdését. Haladjunk addig a baloldali úton, ameddig közösen eljuthatunk: a hátrányban lévők érdekeinek képviseletében, az esélykülönbségek elleni fellépésben. Hozzátenném: ha egyetértésre jutni nem is, de gondolkodni továbbra is kötelező a kérdésen. Ám legalább az első állomásig ugyanazon a vonaton utazunk, nem célszerű tehát a szociáldemokrata pártokat árulónak, az újbaloldali műhelyeket és mozgalmakat lila értelmiségi képzelgőknek minősíteni.
Továbbmegyek. Az első állomásig még nemcsak az ilyen vagy olyan baloldaliakkal utazunk együtt. Mint a történelemben már néhányszor, ma is népfrontkényszer van. Kényszer a baloldalon túlterjedő széles szövetségre, mindazokra, akik legalább a rendszerváltás első (NER-váltó) értelmezését vallják. A „népfrontkényszerből”, de a sokfajta társadalmi sérelem jelenlétéből is arra következtetek, hogy helytelen akár hagyományos szociáldemokrata, akár radikális antikapitalista szempontból a modern baloldalt azzal kritizálni, hogy az osztálysérelmek helyett túl sokat foglalkozik „emberjogi”, „kisebbségi”, „identitási” kérdésekkel. Ezt a kritikát érzem felsejleni Földes tanulmányában is. Pedig ugyanaz a hatalmi monopólium veszélyezteti a munkavállalók gazdasági és szociális érdekeit, mint amelyik másokat demokratikus, emberjogi, kisebbségi érdekeikben, emberi méltóságukban, szabadságukban sért. Vannak, akiket méltó megélhetésüktől, önszerveződési lehetőségeiktől, vannak, akiket szellemi javaktól, s vannak, akiket demokratikus jogaiktól, becsületüktől foszt meg.
Nincs olyan „baloldali” és „liberális” munkamegosztás, hogy a demokrácia és az emberi, kisebbségi jogok sérelmeivel foglalkozzanak a liberálisok, a munkavállalókkal meg a baloldal. Utóbbinak kutya kötelessége mindenfajta kisemmizés, igazságtalan társadalmi hátrány, mellőzés ellen fellépni, a sértettek érdekeiért kiállni. Amúgy sem szeretem, ha a baloldal általánosan antiliberálisnak definiálja magát, összekevervén a vadpiac szabályzásának a neoliberalizmussal ellentétes, helyes célját a politikai és emberjogi liberalizmus helytelen elutasításával. Ezzel akaratlanul rímelve Orbánék életveszélyes antiliberalizmusára.
Itt azonban elérkezünk a baloldal mai társadalmi bázisának kérdéséhez. Ebben van a legerősebb vitám Földessel, aki a klasszikus lenini osztálydefinícióból indul ki. Nem Lenin emlegetésétől rémültem meg, de azt hiszem, a társadalmi szerkezet ennél mobilabb, változóbb, színesebb, sokféleképpen átrendeződött. Abban Földesnek bizonyosan igaza van, hogy az egyenlőtlenségek szisztematikusan oszlanak el, a hátrányok ugyanazon csoportokban halmozódnak, ahogy ez az osztálytagozódás esetében is van. Viszont e tagozódás szempontjait már Ferge Zsuzsa is fölülírta, felismervén, hogy a szocializmus viszonyai között, a magántulajdon kvázi-megszűnésével értelmét veszti, hogy a termelőeszközök tulajdonlása alapján osszuk részekre a társadalmat.
Ma a helyzet tovább bonyolódott. Az iskolázottság, a regionális különbségek, a kulturális, sőt világnézeti identitások fölerősödése természetesen összefüggenek alapvető gazdasági és társadalmi adottságokkal, de önálló tényezőként is befolyásolják a társadalmi rétegződést. Az életmódot, az értékrendet, a politikai magatartást még inkább. Az egykori terminológiával élve a „felépítmény” már nem egyszerűen az „alap” folyománya, hanem maga is legalább ilyen erős, közvetlen meghatározója a folyamatoknak.
Nem hiszek abban sem, hogy a baloldal társadalmi bázisa továbbra is (elsősorban) egy korábbi, vagy új értelemben vett munkásosztály. Ahogyan Földes és mások kitágítják a munkásosztály definícióját gyakorlatilag minden munkavállalóra, mindenkire, aki munkaerejét értékesíti vagy (nyugdíjasként) korábban értékesítette, ezzel olyan parttalanná teszik a fogalmat, ami pár tízezer, kizárólag tőketulajdonából élő ember kivételével mindenkire vonatkozik. Ez kevéssé segíti a valóság színességének feltérképezését, és így a politikai következtetések levonását.
Nemcsak a „népfrontkényszer” miatt mondom: a baloldal ma nem stabil és állandó bázissal rendelkező osztálypárt. Sokkal inkább a mindenkori sértettek, hátrányban lévők, érdekeikben és értékeikben korlátozottak képviselője, mozgósítója, szervezője, egymással összekapcsolója.
Tudom, így nehezebb. De ez adatott nekünk történelmi feladatként.
Megjelent a Népszava Szép Szó rovatában 2024. június 3-án.
