Civil beszéd

„Jelképek erdején át visz az ember útja”-szól Baudelaire szép verse. „A vendéget szemük barátként figyeli”- folytatja. De van, aki az istennek sem néz vissza. S ha eltévedve már kapkodna a jelképek után, lukas kezéből kicsúszik minden.

A magyar baloldal híresen ügyetlen a hatásos jelképek tekintetében: a kínálkozót nem veszi észre, ami van, nem becsüli meg.

Pedig manapság a politika útja is jelképek erdején át visz. Felértékelődtek a politika érzelmi elemei, egy-egy szuggesztív szimbólummal, történelmi hőssel, hagyománnyal tartósabban lehet tábort szervezni és főleg összetartani, mint a legárnyaltabb programmal. Felgyorsítják a programüzenetek útját: segítségükkel érzelmek, emlékek, történetek szárnyán repülnek. Szerepük annál fontosabb, minél vegyesebb tábort kell valamilyen közös cél érdekében egyben tartaniuk.

A Tiszát nemcsak a modernitás követelménye, hanem ez az adottság is a szimbolikus és az ún. „influenszer” politika, az érzelmi hatások, látvány, események alkalmazására készteti. Vannak társadalomkutatók, pl. a 68-as diákmozgalmak idején feltűnt Guy Debord, akik korunkat egyenesen a „spektákulum”, vagyis a látványosság társadalmaként jellemzik, amelyben a mindenkori hatalomnak már „műsorral”, eseménnyel kell hatnia.

Az ő jellemzése kritikus, én inkább azt mondanám, ezt az elemet már se a jó, se a rossz politika sem nélkülözheti. De nagy különbség, hogy a „látvány”, a szimbólumok helyettesítik vagy láttatják a társadalomformáló szándékot. A NER-ben mindez nemcsak cselekvést pótolt, de ami rosszabb: el is leplezte a valódi törekvéseket. Épp a lepel lehullása, a hazudott érzések álságosságának nyilvánvalóvá válása – a kegyelmi és a gyermekvédelmi botrányok – segítettek a rendszer leváltásához.

Akárhogy is: nálunk két erőnek – a Fidesznek és a Tiszának – volt kellő figyelme, érzéke a politikai jelképekhez. A baloldalnak nem. A rendszerváltás óta a baloldal és a liberális oldal gyakorlatilag minden szimbólumcsatát elvesztett, kezdve az 1990-es címervitától, amikor a koronás és Kossuth-címer között kellett választani. Ezt már nemigen lehet újranyitni (nem mintha nem vágynék rá olykor). De az azóta is mutatkozó pancserságnak, érzelmi bénaságnak, fantáziátlanságnak, jelképvakságnak – használjuk bármelyik szót – ideje véget vetni.

A saját közönségünk előbb igényelte az érzelmi hatásokat, mint mi magunk kínálni tudtuk volna. Ők, és nem mi tettük az ellenállás szimbólumává a kultikussá vált dalokat: Bródytól a sárga rózsát, a Köztársaság-dalt és annyi mást, a fiatalabbak a Pál utcai fiúkból a grundhoz, a saját hazánkhoz való ragaszkodás üzenetét.

Az egyik kesztyűt a Tisza sikerrel vette fel helyettünk: visszaszerezte az elrabolt nemzeti jelképeket. Pontosabban nem egészen helyettünk, hiszen ebben a harcban ott voltak a Tisza baloldali támogatói vagy legalább ebben drukkerei is. Április 12-én este az utcára özönlő fiatalok kezében a nemzeti zászló a progresszió, a változás forradalmi jelképévé is vált: egyszerre hazáé és haladásé, mint a reformkorban és Petőfiék kezében volt.

Amikor Magyar Péter még el-eltévedt a hagyományok között, és sokunk rossz érzésére pl. Wass Albertet idézett (azóta erős korrekciót hajtott végre a valóban polgári Márai és a baloldali Nagy Imre példává emelésével, a József Attila-szobor koszorúzásával), sokan féltek az átkos nacionalizmus horthysta vagy fideszes árnyékától. De van másfajta nemzeti érzés, amely éppen a közösségi szolidaritás, tettrekészség, felelősség hajtóereje. Amire oly régen szükségünk volt. Tegyük hozzá: egy olyan országban, ahol a Fidesz politikája hatalmas erőfeszítéssel vagdosta szét a szolidaritás szálait, mélyítette szakadékká a társadalmi különbségeket, nem is nagyon lehet más eleven kötőerőt találni, mint a pozitív nemzeti érzést. Különösen egy ilyen széles népfrontmozgalomban.

Ennek, ahogy magának a nemzetnek is, részese immár a baloldal is. Nem kell kirekesztettnek éreznie magát, szimbolikusan sem. De vannak saját kötelességei is a politikai jelképek világában. Függetlenül attól, hogy éppen lelkes tiszás, vagy óvatos, netán szkeptikus külső szemlélő. Fel kell elevenítenünk baloldali jelképeinket, hőseink emlékét, történelmi szimbólumainkat. Hagytuk, hogy Kéthly Anna szobrát Kövér László avassa fel. Nem mutattunk annyi erőt, ami megakadályozta volna Károlyi és Nagy Imre szobrának elhurcolását. Most újabb jelkép, újabb történelmi szimbólum van veszélyben.

Mert a Népszava több, mint egy lap. Annál is több -pedig az sem semmi-, hogy az egyetlen nyomtatott baloldali politikai napilap. És még annál is, hogy Európa egyik legrégibb újságja. A Népszava egy a baloldal történetével: nemcsak része annak, de jelképezi is azt. Idol. Persze, élhet – ha tud – csak online formában is, bár az a piac is telített és bizonytalan. De a nyomtatott politikai napilapok közül nem véletlenül neki van a legnagyobb közönsége. Idősebb baloldali emberek, helyi közvéleményformálók. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy az ő kezüket elengedjük. Nem vagyunk olyan gazdagok, hogy elveszítsük a fél Népszavát. A jelképes örökségünket.

Megjelent a Népszava-online Vélemény rovatában 2026. május 30-án.