Herbert Marcuse 1964-ben írt egy híres könyvet, Az egydimenziós ember volt a címe. A 68-as diákmozgalmak egyik bibliája lett belőle. Azt mutatta be, hogyan sorvasztják a társadalmi kényszerek az eredetileg sokfajta képességgel és érdeklődéssel rendelkező, nemcsak dolgozni és fogyasztani, de játszani és szeretni is tudó embert „egydimenzióssá”.
Persze tudom én a rendet: 1968-at kiátkozzuk, hiszen minden inkább jellemző volt rá, mint holmi álkeresztény konzervativizmus. Amely fogyatékosság fő oka, hogy akkor még nem volt a Szabadság-szobron kereszt. Simicskó István elmagyarázta: azért kell, hogy példát mutasson a hanyatló Nyugatnak. Remélem, küldünk nekik távcsövet is hozzá, különben kárba vész a nevelőmunka. Abból – nem nevelőmunkából, hanem távcsőből – úgyis szokott lenni a honvédelmi szakembereknél, láttuk az exminiszter Simicskó hivatali elődjénél, Hende Csabánál is.
Szóval 1968 (lehetőleg a felvilágosodással együtt) mehet a pokolba, viszont Marcuse érdemesnek találtatott rá, hogy a feje tetejéről a talpára állítsák. (Miért, az ilyesmi csak Marxnak szabad?!) A rezsim továbbfejlesztette az elméletét: bevezette az „egydimenziós” magyar gazdaságot. Ami csak egyetlen talapzaton nyugszik, az ország fejlődését egyetlen húzóágazatra alapozza, ellentmondva nemcsak a kellő óvatosságnak, hanem a piaci logikának is. Abba aztán minden állami támogatást beletöm, jönnek is a külföldi befektetők, rácsatlakozhat beszállítóként a kormányklientúra, megéri. Nekik.
De sajnos a gazdaság változik, a technológiák fejlődnek, annak az egy teletömött ágazatnak egyszer hopp, másszor kopp.
Most éppen kopp. Először a hagyományos autógyártásnak lett kopp. De félő, hogy ugyanez az új csodafegyverrel: a magyar akkumulátorgyártással is megtörténik. Lemerül az akku. Mondta ugyan minden szakember, hogy nem lesz jó vége, ha mindent egy dologra alapozunk. De az egyeduralkodó politikusoknak mindig az meggyőződésük, hogy ők mindent jobban tudnak. (Pláne, ha a terv a keleti diktatúrákat kedvelő politikai ízlésükhöz is klappol.) Van hagyományunk: a „vas és acél országától” kezdve a magyar gyapotig.
A miniszterelnök már 2022-ben, Tusnádfürdőn felrajzolta a fényes jövőt: mi leszünk „a világ harmadik legnagyobb akkumulátorgyártója”, „a lokális kivétel a globális recesszió idején”. (Ebből a lokális kivétel bejött, sereghajtók vagyunk a régióban.) Fenébe a környezetvédelem, energia- és vízgazdálkodás miatt hápogókkal! A vegyészprofesszor előadását kitiltják a debreceni egyetemről, az akadémikusokból álló Stádium 28 Körre fütyülnek, népszavazás nuku, a lakossági tiltakozásokat a Soros-bérenc ellenzék tüzeli. A guruló dollárokból, csakis.
2023-ban Szijjártó emeli a tétet: már nem a harmadik, hanem a második legnagyobb akkumulátorgyártók leszünk, éljen. Az évértékelőn Orbán bevallja, az egészre a hagyományos autókat gyártó megaprojekt befulladása miatt van szükség. Csak úgy menthetjük meg az erre alapozó gazdaságot, ha az elektromos autókhoz szolgáltatjuk futószalagon az akkut. Az továbbra sem merül fel, hogy a szakképzett munkaerőt, hazai kutatást, fejlesztést igénylő, magas hozzáadott értéket termelő ágazatok változatos kombinációjára volna szükség. Az akkugyártásra egyik sem igaz. A kínaiak maguk hozzák a kvalifikált dolgozók nagyját, a fejlesztés továbbra is Ázsiában folyik.
Most az akku is kezd lemerülni. A KSH szerint gyártása egy év alatt 31 százalékkal esett vissza. A gyárak jelentős részben exportra termelnének, de exportunkban a rendelések 27 százalékkal csökkentek. A technika tudniillik gyorsabban fejlődik, az istennek nem alkalmazkodik az az Orbán-kormányhoz. Nem szép tőle.
A világban már nemcsak elektromos autóról, hanem vegyes meghajtásról beszélnek, a nálunk használt alapanyag, a ritka lítium helyett hidrogénről, és így tovább. Mi meg itt ragadtunk. Nem csoda, hogy a nemzeti jövedelem szárnyalásáról szőtt álmok szertefoszlanak.
Valaha 4 százalékról volt szó, de az elmúlt negyedév csak 1,4 százalékot produkált.
Az autósok tudják: ha az akku lemerül, nem halad a járgány. Ilyenkor szokták, úgymond „bebikázni”, egy másik autó segítségét igénybe venni. Amikor a hagyományos autógyártás került veszélybe, Orbán épp ilyesmivel próbálkozott. Az ország vezérmacsója bebikázott. Úgy akarta a leállást elkerülni, hogy hozzákapcsolódik az akkugyártáshoz. Erre tessék, ott is lemerül az akku.
És lassan mindennel ez történik. Sorolni is közhely: üres háziorvosi praxisok, fulladozó kórházak, hiányzó tanárok, összezavarodott egyetemi felvételi rendszer, egymást nyíltan utáló miniszterek, közutálat Európában. Akkor most mi a terv, vezérbika úr? Mivel fogja „bebikázni”, mozgásra bírni az egyre több lefulladó ágazatot?
Kiderül majd, elég-e ehhez néhány petárda, a beszédekben, a víziókban, a gigatűzijátékban. Bár azt díjazom, hogy az augusztus 20-i díjnyertes torta neve: „Mákvirág”. Ez lesz az ország tortája. Címere is lehetne. Lemerülhet, széteshet, leállhat körülöttünk minden, akikből változatlan a kínálat: a sok finom mákvirág.
Csak meg ne keseredjen az egésztől a szánk íze.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. augusztus 17-én.