A képen Karácsony Sándor emléktáblája a 8. kerületben. Róla jutott eszembe, mennyi viccet hallhatnak ilyenkor a nevükről, akiket Karácsonynak hívnak. Bezzeg, ha volna névnapja a vezetékneveknek is, akkor kárpótlásul őket duplán is köszönthetnénk karácsony napján…
Személyesen három Karácsonyt is ismerek: Ágnest, az újságírót, kulturális menedzsert és általában is kultúra-megszállottat, Mihályt, a Nyugdíjas Parlament harcos érdekvédő elnökét és persze Karácsony Gergelyt, a szeliden komoly főpolgármestert. (Kedves Ági, Misi és Gergő, boldog „vezetéknévnapot” kívánok!)
Most két egykori Karácsonyról szeretnék megemlékezni, köszönetképpen is a sok kedves karácsonyi üdvözletért.
Karácsony Benő és Karácsony Sándor kortársak voltak: egyikük 1888-ban, a másikuk három évvel később született. Generációjuk fiataljait – és velük illúzióikat – az I. világháború törte meg: ezért is hívták őket „elveszett nemzedéknek”. Ők ketten meg is sebesültek: Karácsony Sándor annyira, hogy egész életében két bottal kellett járnia.
Mégis az erdélyi író, Karácsony Benő sorsa volt a tragikusabb. Ma már kevesebben olvassák, de talán vannak, akik emlékeznek a Napos oldal című regényéből készült tévéfilmre. Hőse a nyárspolgári kicsinyességet, a „fafejűeket” megvető Felméri Kázmér (micsoda krúdys hangulatú névadás!), akinek kalandjait több groteszk, keserűen ironikus hangvételű regényben követi. Németh László azt írta róla, az egyik legkülönösebb magyar író, akinél a gúny bármikor átcsaphat „könnyekig szökő megindulásba”. Maga Karácsony úgy jellemzi humorát, mint „vastag pokrócot”, ami „fázékony valóságát óvta a meghűléstől”.
Nem volt elég vastag az a pokróc. Viselőjét elérték a zsidótörvények. Előbb ügyvédi praxisától fosztják meg. A kolozsvári főrabbi felszólítja: ne nevezze magát többé magyar szerzőnek, deklarálja magát zsidó írónak, hiszen a magyarok nem tartják őt magyarnak. Karácsony válasza hibátlan és emelkedett: Azért, mert a magyar fasiszták és nacionalisták antiszemiták, ő nem tagadja meg „Kossuth, Rákóczi, Ady és Petőfi népét”. Ahogy ezzel nem tagadja meg zsidó származását sem.
1944 tavaszán a kolozsvári gettóba hurcolják. Idegösszeroppanást kapó feleségét az elmegyógyintézet „menti meg” egy időre. Egy alkalommal a kerítéshez hivatják: a szögesdrót túloldalán Wass Albert. Arról faggatja, hová tette a kéziratait. Az írót nem tudja vagy nem akarja, de a jelek szerint azokat talán mentené. Karácsony csak végigméri, és válasz nélkül hagyja ott. Innen a következő helyszín már csak az auschwitzi végállomás. Ott végzi. Már nem tudhatja meg: felesége meghalt az elmegyógyintézetben, egyetlen fiukat, a Budapesten frissen végzett tehetséges építészt a nyilasok különösen brutális módon meggyilkolják.
Ha nem is ilyen sötéten tragikus módon, de ismerősen csenghetnek mondatai a Napos oldalból: „Szemfényvesztők játszanak velünk, és mi kullogunk, torlódunk átkozott furulyájuk után, amely ostobán ravasz dallamával,a vízbe csalogat, hogy ott szépen megnyuvadjunk.”
Egy másik Karácsony: Karácsony Sándor pedagógiai-filozófiai írásaiért a 30-as-40-es években olyanok rajongtak, mint Németh László, Szekfű Gyula, Bartók és Kodály. Forradalmian új szellemű pedagógus, azt vallja: a tanár jöjjön le a katedráról. Tekintsen partnerként a diákokra, nevelje őket önállóságra, hagyja őket kételkedni és lázadni. 1945 után még a cserkészmozgalom, majd két évig a MADISZ elnöke, de 1950-től már nem engedik tanítani.
Tőle származik a híres mondás: „Az iskola abnormális hely, ami abból is látszik, hogy ott az kérdez, aki tudja a választ, és annak kell válaszolnia, aki nem tudja.”
Gyerekközpontú iskolát akar, nem kizárólag fegyelmezőt.
Pintér minisztert, ha olvasna tőle, valószínűleg megütné a guta.
A szerző Facebook-bejegyzése 2022. december 26-án.
A szerkesztő megjegyzése
Karácsony Benő: „Írogatok. Palackokba üzenetet zárok s a palackot tengerbe dobom, mint magányos szigetről a hajótörött. Két év előtt felolvasókörúton voltam. Egy tekintélyes úr, elnöknek szólították, hasbavágott. Látod, barátom, szólott nevetve, ilyen vidám marhaságokra van nekünk szükségünk. Ez az ember nem az én palackomat halászta ki. Mert én mindig komoly és nagy üzeneteket zártam palackomba. Hogy senki sem találta meg? Nem áll. A palackoknak is megvan a maguk útja. Eljutnak valahová. Nemrég Amerikából kaptam egy meleg híradást, hogy ott kihalászta valaki. Aztán egy időben Nizzából, egy szanatóriumi betegtől és egy szepességi ismeretlen falucskából. Kikutattak, és értésemre adták, hogy kifogták az üzenetemet.”
