Szombat, Madridi út, a Migration Aid menekültszállója.
Tanmese a rózsaszín masniról és a piros cipőről.
Új vendég a játszószobában: két és három év közötti kislány, feje búbján két hatalmas rózsaszín masni, közepükön kék pillangós csattal. Szokatlan méret: majd elrepül tőle az egész pici lány. Időnként féltőn megtapogatja: megvan-e még. Amúgy határozott nőszemély. Megszólalni nem hajlandó (talán már kitapasztalta: az itteni felnőttek általában csak hülyén vigyorognak rá, de nem értik, mit mond). Ám ha akar valamit, erőteljesen megragadja a kezem, és odavezet, ahol szerinte sürgős teendőm van: összeszedni a kiborult gyöngyöket, megkeresni a lepucérított hajasbaba ruháját, tologatni a zöld dömpert.
A kézfogás fontos, a legfőbb anyai parancs: a kezet nem szabad elengedni, ezt itt minden gyerek tudja. A mamája sokszáz kilométeren át kézenfogva vezette idáig, az ő keze volt az egyetlen biztos dolog az életében.
Gondolkodom, honnan a csodás masni. Még otthoni kedvenc, ami nélkül nem indult sehová, vagy már itt szerezte? Egyáltalán: mit pakol be az ember, ha egyetlen bőröndbe kell összecsomagolnia az életét? Mert a másik kezedbe, vagy mindkettőbe (ez esetben jön az óriás hátizsák) gyerek kapaszkodik.
Múltkor a barátaimmal próbáltuk számba venni. Persze iratok, pénz, okostelefon töltővel, valami útikaja. Kedvenc könyv nem, a könyvek nehezek. Gyógyszerek, kulacs. Ha a gyerek pelenkás, az önmagában a fél bőröndöt megtölti. Valami váltóruha, dzseki a nagyobbnak is kell. A plüssmaci is, anélkül nem alszik el. De berakod-e magadnak is a váltócipőt, tiszta fehérneműt, pólókat, a kedvenc pulcsid és arckrémed, vagy inkább a tőle őrizgetett anyák napi rajzokat, a technika órán összeszerelt kisszekeret?
Már ha nem bombázták le.
A Madridin felsőruhát nem gyűjtünk, ahhoz nincs elég hely (a továbbutazók csomagjában sem), de néhány ruha, cipő azért idekerült valahonnan. A játszószobából nyílik a kis fülke, ahonnan el lehet vinni őket. Főleg pólóért és gyerekcipőért jönnek, a gyerek lába menekülés közben is nő.
Most egy fiatalasszony keresgél. Nem ezért jött, de megakad a szeme egy mesés tűsarkú piros cipőn. Teljesen új, divatos, de hát útra nem a legpraktikusabb. Kézbe veszi, forgatja, aztán nem bírja ki: felpróbálja. Pont az ő mérete. Habozik. Legalább addig, amíg itt van, kiélvezhetné? Vagy ez butaság?
Lelkes mosollyal biztatgatom. Még cuppantok is egyet, feltartott ujjal jelzem, milyen jól áll. Rábólint, elviszi.
Mindketten kivirulunk. Mert mindig kell valami, ami látszólag fölösleges. Ami „csak” szép. Egy nyaláb napsugár.Egy rózsaszín masni. Vagy egy piros cipő.
A szerző Facebook-bejegyzése 2022. május 23-án.