Augusztus másodika a Roma Holocaust emléknapja. Az ő nyelvükön „porajmos”-nak, elnyeletésnek hívják. A cigány áldozatok közül sokat névtelenül nyeltek el a gázkamrák, legtöbbjüket nyilván sem tartották. Csak a tábori jelük, a fekete háromszög különböztette meg őket a többiektől. Külön gondot okoztak a náciknak: elvégre az indiai árják leszármazottai, nehéz volt ürügyet találni a kiirtásukra. Az egyik ideológus megoldotta a problémát: szerinte a romák az árják legalsó rétegéből jöttek, és vándorlásuk során szemita népekkel is keveredtek. Vagyis nem elég, hogy cigányok, még zsidófélék is. Irány tehát Németországból, de később tőlünk is Auschwitz, a külön roma barakkok.
Ahonnan már 1944 május 16-án (azóta ez a Roma Ellenállás napja) a gázkamrába akarták terelni őket, de ők – a táborban szokatlanul, az őröket is meglepve – nem hagyták magukat. Magukra zárták az ajtót, üvegcseréppel, husángokkal, az ágyból kiszerelt vasrudakkal védekeztek. Augusztusban aztán győzött a túlerő. Füstté vált az a 371 roma baba is, aki a táborokban született.
Emlékükre idézzük fel Szécsi Margitot, az egyik legnevesebb cigány költőnket, Nagy László feleségét. Gyönyörű nő: fekete Kleopátra frizura, hatalmas, sötét szemek, karcsú test, ahogy a kortársak jellemzik: királynői tartás. Az ő családjuk, budapestiek lévén – apja külvárosi asztalossegéd – megússza.
Az irodalmárok azt mondják, Szécsi Margit a külvárosok költője, ahogy József Attila is. Egy másik költőnő, Tóth Erzsébet így jellemzi párosukat Nagy Lászlóval: „csibészhercegnő a költőkirály mellett.”
Legtöbb verse illik a gyásznaphoz. Tüdőbetegként, tüdővérzéssel gyakran szembenéz a halállal. De másként is. Egyszer a repülőtéren várja Szófiából hazatérő férjét, amikor bemondják: a gép lezuhant, túlélő nincs. Csak később tudja meg, hogy Nagy László lekéste a gépet.
Költészete javán ott az árnyék: „Bomlik minden,/ gyönyöröm elszáll,/ váram alól/ omlik a kőszál,/ a hegedű/ tengeren úszkál.”
Egy verse a betegségéről: „Erő és szépség elhagyott,/ fehér ágy elszív engem –/ én édesem, én édesem,/ ne hagyj meghalni engem,/ míg öt világrész illata/ csábít világgá mennem –/ űzd el a gyalog-madarat,/ ki elkaparna engem./… Mosdass, ölelj,/ ne félj, ne félj,/ mert el nem érnek engem,/ fekvén is fekszem szárnyakon:/ isten szállat föl engem.”
Különleges pár, csupa tehetség és szenvedély. Hasonlóan látják küldetésüket is: „Csak meg ne halj, csak meg ne haljak,/ csak el ne vássunk túl korán,/ arany sarkantyúk a világon,/ az isten vágtató lován.”
Társak voltak „a világ sarkantyúiként” is. Legendás szerelmük és szövetségük végig, már nem fiatalon is kitartott. Ajánlom nemcsak emlékezésül azoknak, akiknek nem adatott meg, hogy végigéljék az életet. Azoknak is, akiknek megadatott. És idősen is meg akarják élni azt, amit Szécsi Margiték: „Hadd nézzem édes arcodat,/ a szigorút, a régi-drágát,/ az elviharzott ifjúság:/ a nagystílű angyal tanyáját,/ a cigány-élettől gyötört,/ a marakodástól árvát,/ hadd nézzem újból arcodat,/ a szigorút, a régi-drágát.”
A szerző Facebook-bejegyzése 2023. augusztus 3-án.
