A 26000 halott között van az a kismama is, aki, miután pici fiát császármetszéssel világra segítették, meghalt a lélegeztetőgépen. Miután a vírusfertőzés előtt egészséges volt, a kormánystatisztikában ezt sikerült írni róla: „alapbetegsége: várandósság”. Elakad a szó. Az otromba besorolással majd tesznek valamit: törlik, javítják, vagy kimagyarázzák a „Családbarát Magyarország” induló kampányában. Lesz rá pénz, a Rogán-féle hivatal 3,4 milliárdos szerződést kötött régi udvari beszállítója cégeivel. A plakátokon majd csupa rózsás arcú kismama, tündéri csöppségekkel. Elfeledtetik ezt az egy „alapbetegségest”. Nem keresek felelőst: a kórházban biztosan mindent megtettek érte és kisbabájáért. Ha a teljes fizikai és érzelmi kimerülés határán képesek voltak rá, bizonyára meg is siratták. Ez az, amire a kormány valamiért nem képes. Elzárja magát és ezzel minket is a közös gyásztól. A halottak nincsenek, tán nem is voltak, róluk csak egy szám hangzik el a hírekben. Még most is, amikor ez a szám már nem 300, hanem a szintén rettenetes 200 körül jár, többen vannak, mint heti 1000. Ha egy tömegszerencsétlenségnél ezren vesznének oda, Nemzeti Gyásznapot hirdetnének, mindenhol fekete zászlók lobognának. Ehelyett a miniszterelnök pénteki rádióbeszédében a nyitás hírei között tett először egy könnyed megjegyzést arról, hogy hát igen, világelsők vagyunk a halálozási statisztikában. Eszem ágában sincs számháborúzni, tudom a választ, hogy másutt másképp számolják. Mind a 170 másik országban. Nem gyilkosozom le a kormányt, és örülök, hogy az oltásokkal jól haladunk. De az istenért, akármennyi az annyi, akárhogy könyvelik, akárki tehet vagy nem tehet róla, ez iszonyúan sok halott. Jelenleg épp annyi, amennyi összesen odaveszett az I. világháború rettenetes isonzói csatáiban, amelyeket a magyar családokban máig emlegetnek. Mindnyájunk vesztesége, nemcsak a lesújtott családoké. Legalábbis az kellene, hogy legyen. De nálunk még ez sem lehet közös. A szolidaritás veszélyes, még az ilyen kivételes helyzetekben is. Törődj a magad dolgával, zárkózz el, kerüld a közösséget, takard el az arcod – nemcsak a konkrét és szükséges módon, de jelképesen és érzelmileg is. Esetleg lehetne olyan maszkokat forgalmazni, amelyre kötelező mosolyt rajzoltak. Ezt odáig fejlesztették, hogy Hollik István szóvivő egyszerűen megfeledkezett a halottakról. Éberebb társai már leszedették a fb oldaláról, de ő boldogan rakta ki óriás betűkkel a „25000! Köszönöm! Folytatjuk a munkát!” feliratot, abból az alkalomból, hogy immár 25000 kedvelője van. Le is fotózta diadalmas önmagát a Parlament előtt, épp ott, ahol röviddel azelőtt az ellenzéki pártok mécsesekből rakták ki ezt a számot, az akkor még 25000 halottét. Hollik természetesen nem teljesen hülye. (Jó, ismerem az ezzel ellentétes véleményeket, de akkor is.) És nem is gonosz. Ám csak arra van szeme-füle, amire szabad. A főnökei maguknak sem engednek meg egyetlen együttérző gesztust, egyetlen percnyi közösséget a gyászban. Egy barátom figyelt fel a német tévékben az ökomenikus és állami gyászszertartásra, amely a járvány valamennyi áldozatának szólt. Ott gyászoltak az ország vezetői, együtt a különböző helyzetű, életű megszólalókkal, akik egy-egy rokon, barát, szülő, gyermek tragédiáját, személyes sorsát elevenítették fel. Hogy ne menjenek el, hogy ne menjen el senki jeltelenül a kollektív emlékezetből. Nálunk ez egyelőre elképzelhetetlen. Csak civilek indítottak oldalt „Ember, nem adat” elnevezéssel, ahová arcokat, emlékeket lehet tenni a statisztikai halmazok mögé. Csak ellenzéki politikusok gyújtották az Országház előtt azokat a mécseseket. A kormánypolitikusoknak nem szabad. Nem lelketlenek: tartani kell magukat a hivatalos irányhoz. Eszerint a járvány áldozatairól minél kevesebb szó (és könny) essék. A járványkezelés csupa siker: kizárólag az oltások szépen növekvő számával szabad jellemezni. Hiszen csakis ebbe illeszthető a háborús frontvonal az „oltásellenesnek” hazudott ellenzék és az áldást és oltást osztó kormány között, amihez tűzön-vízen át ragaszkodni kell a kampányban. Ezért kell a nyitás különböző szakaszait csakis a beadott vakcinák számához, és nem a tényleges védettséghez kötni. Így a szabad levegőre vágyó, elgyötört ország csakis az oltási sikerek adatait várja. A kormányfő a rádióban „rosszkedvünk telének” elmúltáról beszél, elfeledvén, hogy III. Richárd monológja így folytatódik: „Családunkról már elvonult a köd”. Biztosan. Viszont mások még szenvednek. Ám a jól felépített folyamatban nincs helye a gyásznak, csak egy-egy rémült tudósítás jelenik meg a független sajtóban a hamvasztóüzemben éjjel-nappal üzemelő kemencékről, a járványkórházak halottjai számára igénybe vett kiegészítő hűtőkonténerekről. Ügyes. Ügyes és kegyetlen. Belefér az a kommunikációs kötéltánc is, amelyben egyszerre kell nyitásról és a válsághelyzet meghosszabbításáról beszélni. Semmi baj. A sírokon majd túllépünk. „Együtt sikerülni fog.” És ha a válsághelyzetben ellehetetlenítik a politizálást, az elhalálozott jogok számba vételéhez majd odaírjuk: „Alapbetegsége: NER”.
Lendvai Ildikó cikke megjelent a Népszavában, 2021. április 24-én.
