A Kreml elveszítette Madurót, de Oroszország továbbra is kézben tartja a lapokat Venezuelában.

With Maduro Gone, Putin Risks Being Pushed Out of the Western Hemisphere (Maduro távozásával Putyin kockáztatja, hogy kiszorul a nyugati féltekéről) címmel közöl véleménycikket a tekintélyes The Moscow Times. Kiemelt szövege – „2026 első hetvenkét órája egy emlékezetes év előzményének tűnik” – mintegy kiemeli az írás fontosságát. Részletesen ismertetjük.

Ez Maduro vége, de nem ő volt a legfontosabb szereplő ebben a történetben. Bukása szenzációs végjátéknak tűnt, valójában azonban csak egyetlen lépés volt egy jóval nagyobb sakkjátszmában. Oroszország nem védi meg a gyalogokat, amikor a tábla feletti ellenőrzés a tét – Venezuela pedig többet jelent a Kreml számára egyetlen vezetőnél. A valódi hatalom évek óta az egyenruhásoknál volt, nem az elnöki palotában. Ezért Maduro eltávolítása nem jelenti az orosz befolyás végét Latin-Amerikában – csupán annak átszervezését. A játszma folytatódik, de a lapokat már csendben osztják.
2026 első hetvenkét órája egy emlékezetes év előjátékának tűnik. Nicolas Maduro venezuelai elnököt egy filmbe illő, félóránál kevesebb ideig tartó akció során döntötték meg, véget vetve korrupcióval és kokain kereskedelemmel fémjelzett uralmának.

Tét: a befolyásolási övezetek
Most, hogy Maduro egy amerikai börtönben ül, és valószínűleg nem szabadul egyhamar, Vlagyimir Putyin orosz elnök komoly geopolitikai dilemma előtt áll, amely arra kényszeríti, hogy átgondolja: mit is akar valójában Venezuelától és egész Latin-Amerikától.
Bár Donald Trump és legközelebbi munkatársai az „Absolute Resolve” (Rendíthetetlen Elszántság) hadműveletet a nyersanyag-kitermelésről és kábítószer-kereskedelemről szóló vita szükségszerű lezárásaként próbálják beállítani, amelyet a diplomácia nem tudott megoldani, az igazság más. Trump elsősorban Maduro Moszkvával, Pekinggel és Teheránnal fenntartott szoros kapcsolatai miatt távolította el őt a hatalomból – Washington „idegen” befolyási övezeteket akar felszámolni a nyugati féltekén. Maduro bukása csak látszólagos fináléja a történetnek. A valódi harc azért folyik, hogy ki vegye át a tényleges hatalmat Venezuelában, és hogy Oroszországot valóban ki lehet-e szorítani Amerikából.
Trump nem azért támogatta az Absolute Resolve-ot, mert Maduro állítólag részt vett az illegális fentanil-kereskedelemben (ami alapvetően kínai–mexikói üzlet), és nem is Manuel Noriega forgatókönyvét írta újra, hogy megszerezze az ország „fekete aranyát”. Az olajipar feletti nagyobb befolyás csak bónusz.

Húszmilliárd dollár
Putyin talán hajlandó lenne felajánlani Trumpnak a teljes kivonulást az amerikai kontinensről Ukrajna felosztásáért cserébe. De egy ilyen alku hosszú távú előnyeit nagy bizonytalanság övezi. Amióta Hugo Chávez 1999-ben hatalomra került, Oroszország több mint 20 milliárd dollár értékben adott el katonai felszerelést és fegyvereket Venezuelának. Moszkva egy titkos hírszerzési hálózatot is fenntarthatott az országban, és többször kapott meghívást egy haditengerészeti bázis kiépítésére vagy kezelésére a dél-karibi térségben.
Emellett az orosz vállalatok profitáltak a legtöbbet a venezuelai vezetők által biztosított kiváltságokból. Ilyen volt például a venezuelai PDVSA és az orosz Roszzarubjezsnyefty 600 millió dolláros közös olajipari vállalkozása, amelyet Maduro alig néhány héttel a látványos bukása előtt hosszabbított meg újabb tizenöt évvel.

Következmények Kubára és Nicaraguára nézve
Orosz szempontból annyi különféle érdek forog kockán, hogy a tétlenség minden elvesztését jelentené. Ez nem szerencsejáték, hanem sakk. Itt nem Maduro megmentéséről van szó a már megpecsételődött sorsa elől, hanem arról, mi legyen Venezuelával, mert ennek a kényes ügynek az elhibázása súlyos következményekkel járhat Kubára és Nicaraguára nézve is. A chavista Venezuela a 2000-es évek eleje óta biztosította e két ország napi ellátását az élelmiszertől az olajig. Ha Venezuelában teljes hatalomváltás történne, vagy megszakadnának a kapcsolatok Kubával és Nicaraguával, azok „forradalmi kormányai” akár össze is omolhatnának. Három célpont egyetlen csapással. A dominóhatás eredményeként Washington visszaállíthatná hegemón szerepét a nyugati féltekén. Ezzel szemben Oroszország, Kína és Irán elveszítenék hídfőállásaikat – és velük együtt az Egyesült Államokra gyakorolt legnagyobb nyomásgyakorló eszközeiket.

Putyin nem kedvelte Madurót
A tétet figyelembe véve Oroszország aligha fog „kivárunk és meglátjuk” álláspontra helyezkedni, ami veszélyeztetné szívós munkával felépített amerikai pozícióit, és akár egy évtizedes visszaesést okozhatna. Ezért nem politikai fikció feltételezni, hogy Oroszország előre látta az „Absolute Resolve”-ot, és csendben felkészült a Maduro utáni időkre. Putyin tudta, hogy nem képe megállítani ezt a hadműveletet. Az ukrajnai felőrlő háború által megkövetelt óriási erőfeszítések nem teszik lehetővé az erőforrások átcsoportosítását másodlagos hadszínterekre, ahogy azt Szíria példája is mutatja.
Még ha lett volna is alkalma Oroszországnak közbelépni, nem tudni, megtette volna-e. A közkeletű vélekedéssel ellentétben Putyin nem kedvelte és nem is tisztelte Madurót, akit groteszk és megbízhatatlan partnernek tartott – elődjével, Chávezzel ellentétben.
Miközben Recep Tayyip Erdoğan török elnök beavatkozott, hogy védje a venezuelai török érdekeket, amelyeket egy teljes rendszerváltás veszélyeztetett volna, Putyin nem lépett fel közvetítőként, és nem mentette meg Madurót, mert inkább tehertételnek látta. (…)

Egyetlen hatalmi tényező: a védelmi minisztérium
Az ellenzéki Juan Guaidó vezette zavargások utáni években – amelyeket Maduro orosz zsoldosok segítségével vert le – a Kreml elmélyítette kapcsolatait a venezuelai védelmi minisztériummal, felismerve, hogy az az egyetlen valódi hatalmi tényező az országban. Semmilyen más intézménynek nincs nagyobb jelentősége. A hadsereg volt az, amely először fordult szembe Chávezzel a 90-es években, majd hagyta hatalomra kerülni a 2002-es zavargások után. A hadsereg volt az is, amely eltávolíthatta volna Madurót Guaidó rövid epizódja alatt, de akkor úgy döntött, nem avatkozik be.
És végül a hadsereg volt az, amely állítólag átadta Madurót az amerikaiaknak, lehetővé téve az „Absolute Resolve” hadművelet végrehajtását és megszabadítva az országot egy olyan vezetőtől, aki a rendszer számára már csak kolonccá vált.Maduro bukásával Putyin egy barátot veszített, de továbbra is döntő befolyása van Venezuelára. Az orosz vezető most arra használja fel ezt a befolyását, hogy meggyőzze a venezuelai fegyveres erőket: utasítsák el az USA által felügyelt demokratikus átmenetet.
A venezuelai fegyveres erők valószínűleg pragmatikusabb és óvatosabb megközelítést alkalmaznak majd a nagyhatalmakkal szemben: ahelyett, hogy egyértelműen elköteleződnének, inkább lavírozni fognak. Kérdés marad, hogy Trump elfogadja-e ezt az eredményt, tekintettel szilárd meggyőződésére, miszerint az amerikai kontinens az ellenségek számára tiltott zóna.
(…)

A nyugati félteke a nagyhatalmi rivalizálás központi terepévé vált
Oroszország próbálja összehangolni azonnali szükségleteit – az ukrajnai háború lezárását – a hosszútávú  számításaival és a távoli régiókban lévő stratégiai hídfőállásai megtartásával. Azonban Trump intenzív fókusza Amerikára azzal fenyeget, hogy Oroszországot végleg kiszorítja a nyugati féltekéről, megfosztva őt az „ötödik hadoszlopoktól”, amelyeket az USA hátországának destabilizálására használhatna fel. Putyin mentora, Jevgenyij Primakov – a multipolaritás koncepciójának építésze – aligha örülne a dolgok ilyen alakulásának.
Ezért, bár Venezuela jövője bizonytalan, egy dolog biztos: a játéknak itt még nincs vége.