A Mauritshuis – Maurits-ház – lényegében királyi képgaléria Hágában, az épület korábbi tulajdonosáról, Johan Maurits hercegről kapta a nevét.
Többek között itt tekinthető meg Vermeer – a hosszú ideig méltatlanul elfelejtett festőművész – Leány gyöngy fülbevalóval (1665 k.) című arcképe is.
Ez a leány nem csupán a múzeumban látható, hanem szinte mindenhol Hágában. Ott van a bejárat melletti óriásplakáton, a képeslapokon, reklámszatyrokon, dísztányérokon, a giccsárusok bódéiban, játéküzletek kirakataiban, még a kerékpárokon is. Van dombormű és Barbi változata, film is készült róla: Leány gyöngy fülbevalóval (2003), a gyönyörű Scarlett Johansson főszereplésével. Amúgy a film jó, egyszerű, visszafogott eszközökkel készült, hozta a kor hangulatát. Főszereplője a modell, de az igazi, a valódi főszereplő a festményen és a valóságban is a művész, akinek csak néhány képe maradt az utókorra, közülük a legismertebb ez az arckép.
Az alkotó a kép keletkezése idején népes családja, tizenegy gyermeke, cselédei körében él, és rendkívül magányos. Az önmaga által tehetségből, tudásból, érzékenységből teremtett egyedi, öntörvényű, kevesek által értett, értékelt képi világa miatt maradt magára.
A film utal a jelképpé avanzsált fülbevalóra, némi magyarázattal szolgál a turbánszerű fejfedőre, és a rendezőnek, forgatókönyvírónak köszönhetően elénk tárja azokat a mély, olykor lappangó, nehezen követhető érzelmi szálakat is, amelyek a festő és modellje között keletkezhettek.
A műkritikust egy remekmű láttán sohasem ezek a jórészt költött, érzelgős körítések érdeklik, hanem maga az alkotás. Ilyen megközelítésben a leány megszemélyesíthetetlen, képzeljük csak el, ha Mona Lisát egy hús-vér színésznő alakítaná, mi maradna Leonardo összetett, áttételes, csak a festészet eszköztárával kifejezhető üzenetéből?
Még az is valószínű, hogy a festő modellje egyáltalán nem viselt gyöngy fülbevalót, hiszen nyilvánvaló, hogy a képen ennek a csillogó pontnak kézzelfogható, tetten érhető képépítő szerepe van, a két ragyogó szempárral rímel. Ha letakarjuk, tapasztalni fogjuk a hiányát.
Nem tudom, milyen lenne a leány holland főkötőben, de tény, hogy a turbánszerű kendő színben, foltelosztásban és formában festői telitalálat, ahogyan a vállon keresztüli kérdő, félénk, kíváncsi tekintet, szembenézés is az.
Alapvetően hibás kérdés, hogy a portrén látható leány, vagy filmbeli megszemélyesítője a szebb, érdekesebb, a fenti két személy ugyanis összehasonlíthatatlan.
Divattá váltak az utóbbi időben az „észak Velencéje”, az „észak Leonardója” típusú közhelyek, ilyen megközelítésben ezt az alkotást akár a „holland Mona Lisának” is nevezhetnénk, de még jobb, ha elfelejtjük az együgyű, erőltetett párhuzamokat, ezektől se Dürer, se Amszterdam, se Vermeer, se Leonardo nem lesz több, híresebb, érdekesebb.
A delfti festőművész cselédlányát nem az egyedülálló, megismételhetetlen szépsége, varázsa, vagy a kölcsönös vonzalom tette naggyá, mint a szappanoperák főszereplőit, hanem az alkotó.
Vermeert környezete nem a festészete miatt értékeli, hanem az abból származó sekély anyagi haszon miatt marasztalja el. Megrendelésre, lassan, igényesen, keveset dolgozott, állandóan anyagi gondokkal küzdött. A maga örömére készített arckép a gyöngyfülbevalós leányról nem más, mint menekülés ebből az elvárásokkal teli, terhes, anyagias világból. A művész egy portré ürügyén a saját elvágyódásait, a szépségbe, romlatlanságba, a harmóniába vetett igényét, hitét festette meg.
Ui. A portré olajfestékkel, vászonra készült, megvásárolható változatát is be lehet szerezni Hágában. Ugyanolyannak tűnik, mint az eredeti, csak egészen más. Potom 25 euróért kínálják, de ha valaki kettőt vásárol belőle, már 40 euróért párosával viheti. Mindenképpen jól jár, hiszen ennek a népszerű változatnak — bár kicsit kancsal, elrajzolt és agyonszínezett — az eredetinél csillogóbbak a szemei, kevésbé repedezett a felülete, kékebb a kendője, arról nem is beszélve, hogy a fülbevalója legalább kétszer akkora.
