Nem sokkal megjelenése után már beszámoltunk Sartre új könyvéről, A család bolondjáról, amely egy Flaubert-monográfia ürügyén megkísérli összegezni véleményét az emberről. Sartre művéről azóta több kritika jelent meg, s ezek egyöntetűen méltatják a szerző óriási tárgyismeretét, a vállalkozás jelentőségét. A kritikákban azonban visszatér az a megállapítás, hogy a részletek kimeríthetetlen gazdagsága ellenére a mű egészének jellege nem egyértelmű, a módszere nem mindig következetes. Ezeket az ellentmondásokat jelzi Serge Doubrovski Különös pörgettyű című cikke. A szerző emlékeztet arra, hogy a könyv alcíme életrajzot sejtet, de A család bolondja semmiképpen sem az a hagyományos értelemben; nem Flaubert élete, hanem létének dialektikája a könyv tárgya. Sartre kijelentésére támaszkodva Doubrovski ezután kitér a vállalkozás legfőbb szándékára, az összegezésre, és ezt a szándékot a hegeli filozófia alaptörekvésével rokonítja. Sartre műve filozófiai rendszer, a pörgettyű fordul egyet és máris nem az. Nem azért, mert filozófiája elavult vagy szándéka túlméretezett, hanem mert A család bolondja egy „rendkívüli optikai játék” színtere. Sartre egy embert és egy módszert akar bemutatni. „Az ember Flaubert. A módszer a regresszív-progresszív analízis. De hirtelen minden meginog: mert a módszer az empátia, az ember pedig Sartre.” Az empátia fogalmának tisztázására (a szó ugyanis kevéssé használatos a francia nyelvben) Doubrovski a Concise Oxford Dictionary-hez fordul, amely szerint az empátia „az a képesség, hogy önmagunkat belevetítsük a szemlélt tárgyba és azt így megismerjük”. S itt nem csak arról van szó, hogy Sartre saját magából ad hozzá valamit a megismerendő tárgyhoz, hanem arról, hogy az emberek a teljesség igényével való megközelítése másként leküzdhetetlen akadályokba ütközik. „Az empátia használata tehát nem véletlen, hanem a szó minden értelmében fatális” – állapítja meg Doubrovski. Ahhoz,hogy megteremtse Flaubert-t, Sartre-nak óhatatlanul saját lényéből kell hozzáadnia, s amint azt ő maga is beismeri, képzeletét kell igénybe vennie.
Így Flaubert éppúgy válik Sartre szereplőjévé, mint a Delamarre-per hősnője Bovarynévá. Sartre tehát megírja Flaubert „igaz regényét”. Ezzel újra perdül egyet a játék. Mert egy igaz történet hamis regény, egy „igazi regény” – ál-regény. De Sartre-nak sikerül a csoda: majdnem-igaz – majdnem-regényt ír. Kétségbevonhatatlan,hogy Sartre könyvében csakugyan sok minden igaz: a flaubert-i témák, a fiatalkori írások, könyvei motívumainak elemzése. „Amikor Sartre elemez, a pörgettyű megáll, és az igazság új fényében ragyognak fel a részletek. Amikor Sartre összegez, újra mozgásba lendül a pörgettyű, Sartre átlép a képzeletbe, s minket is magával ragad. Sartre és Flaubert találkozása végülis két írásmód összecsapása, versengése. „Tíz sor Flaubert, ezer sor Sartre; Flaubert szövege nyersanyagként szolgál a sartre-i szöveg előállításához… Az összegezés végeredménye – az író Sartre.”
Az író, a gondolkodó, a moralista összeolvad a regényíróban: Sartre témái, szépirodalmi és kritikai műveinek valamennyi motívuma megtalálható a könyvben. Ez a Sartre-on átszűrt Flaubert valójában Flaubert-en átszűrt Sartre: amikor Sartre Flaubert bőrébe bújik, valójában Flaubert-t csempészi be magába, és a képzelt „teljes Flaubert” tükörképe a „teljes Sartre”. Sartre megalkotta azt a könyvet, amely tulajdonképpen Flaubert szándékából következik. „Sartre tehát igazat mond? Mindaz, amit írtam, hamis? Ebben a könyvben – csodák könyve, csodálatos könyv – ki-ki ismerje fel magát” – fejeződik be Doubrovski cikke. (ha)
LE MONDE – Párizs
Megjelent A Hét II. évfolyama 32. számában, 1971. augusztus 6-án.