Lázár László: Boríték és tétel

Az alább következőkben minden hiteles. A személyazonossági adatok, a helységnév, a főiskola megnevezése, a nyilatkozók pontos kiléte viszont fölösleges, mihelyst maga az ügy tart inkább számot közérdeklődésre. Az újságíró, kinek Sz. régi ismerőse is, igyekszik háttérben maradni, hagyni, hogy a tények maguktól beszéljenek, s ítélkezzenek is.

Kettesben ülünk egy csaknem valamennyiünk által rég álmodott házban. Sz. az ismerősnek vall. Szíjas, kemény ember, a negyvenen valamivel túli kora ellenére nagyon fiatalos.

– Hát, öregem, ismersz, tudod, mindig objektív voltam. Most is az leszek. Egyébként, mióta eszemet tudom, ötször is megfontolom, mielőtt bármit csinálok. S látod, most mégis ellőttem valahol. Na, mit iszol? Van eredeti szilvóriumom, s van édesített háziszőttes, én, ha muszáj, nagy ritkán azt kóstolom meg, különben nem szoktam inni. Ha másra nem, erre megtanított a kemény sportfegyelem. (Többszörös csúcstartó, országos bajnok volt.)
Egészségedre! Elmondom úgy, ahogy történt, s aztán megmutatom lakásunkat. Meg kell nézned, mert sanda gyanúm, hogy éppen ez a ház az egész kálvária legfőbb oka. Ne csodálkozz, így van. Kollégáim a tanszékről addig rágták a fülemet, hogy így illene, meg úgy illene lakásszentelőt tartani, míg meguntam, s azt mondtam egyszer: na, gyertek mind, s lássatok csodát… Hát el is jöttek. Én nem szendvicseket dobtam föl, volt flekken, meg minden, ami kell, bor ládástól, szóval, ki mit kívánt. Jól érezték magukat, igazán nem panaszkodhattak, de az látnivaló volt, hogy legtöbbjüket eszi a sárga irigység. Volt közöttük amolyan szókimondó is, aki álmélkodását úgy fejezte ki, mint Wagner úr Rejtő könyvében, amikor száz fontról hallott, hogy kedves Sztrovacsek barátom, ne mondj annyit, annyi nincs is. Mármint, hogy ilyen lakás nincs is. Pedig van, láthatod te is, azaz később az egészet megmutatom, s ráadásul ide hiába jönnének, mert minden költséget igazolni tudok, hiszen feleségem, anyósom kisiparos, jól keresnek, én is szép fizetést kaptam, s ha nem is vertema fogamhoz, az biztos, hogy nem dobáltam soha a pénzt, aztán meg eladtam az 1800-as Fiatomat is… Mindig arra vágytam, legyen kényelmes otthonom, s két gyermekünknek, ha felnőnek, ne legyenek lakásgondjaik. Szerinted bűn ez? Ez, mármint a lakásavatás, ősz közepe táján történt, utána kezdett sűrűsödni körülöttem a levegő, s decemberben már hallottam egyet és mást. Azt, hogy a tavalyi felvételikor két jelentkezőtől pénzt fogadtam el, befolyásolni akartam a kollégákat a bizottságból s ilyesmiket. Nézd, a helyzet a következő.
Tavaly, május első napjaiban hozzám jött X. azzal, hogy a fia felvételizni akar a testnevelési szakra, készítsem elő a gyermeket. Mondtam, ez több mint kéthónapi melót jelent számomra, nekem hatezret ér meg, neki megéri-e? Még erősgette is, hogy igen, abszolút megéri. Dolgoztam keményen a fiúval, gyúrtam bele az anatómiát, atletizáltattam, a stadionban és a főiskolán is gyakoroltuk a labdajátékokat. Nem csináltam titkot az ügyből, mindenki tudhatta, hogy én készítem fel a fiút. Nem láttam ebben semmi illegális dolgot. Hiszen a matematik avagy a nyelvtanár is konzultációt ad óránként, 20, 30, 50 vagy még több lejért, s őt az égvilágon senki sem piszkálja ezért. Én is csak a munkámért, a tudásomért kértem a pénzt. Elvégzett munkáért. Igen, csak akkor várok el fizetséget, ha valamit becsületesen elvégzek. Jelentkezett nálam egy másik felvételiző is, vele is foglalkoztam három hétig. Két ezresért. De nem sikerült a fejébe vernem az anyagot, a rátermettséggel is baj volt, kibukott. A pénzt azonnal visszaadtam a szüleinek. Pedig vele is sok időt pocsékoltam el. De azt mondtam, üsse kő, nem leszek szegényebb, az összeg nem jár nekem.
Na igen, ott tényleg hibát követtem el, hogy nem jelentettem az ügyet a dékánátuson. Hogy ne tegyenek be a vizsgáztató bizottságba, s így elkerüljem a gyanúsítgatásokat. De ha hiszed, ha nem, nem tudtam, hogy ez szabályellenes, s ahogy mondják, erkölcstelen is. Azt viszont bizonyítani tudom, hogy a fiú nem nálam vizsgázott, más csoportban felvételizett, s úgy sikerült bejutnia.
Tessék? Hogy befolyásoltama kollégákat? Hát ez nevetséges! Mivel, te? Meglágyítottam a szívüket szegény gyermekkorommal, vagy mi a fészkes fenével? S különben is, mivel lehet hatni erényes, becsületes, puritán erkölcsű tanáremberekre? Lehet, mondtam egyiknek-másiknak, hogy fiúk, van itt egy srác, én készítettem fel, szóval… Csak azért, hogy tudják. De az ilyesmi mindennapos. Hozzám is fordultak nemegyszer hasonló félmondatokkal. S én is, csak úgy, mint ők, végeztem a dolgom. Ha a felvételiző tudott, bejutott, ha nem, nem. Az ilyen félig kimondott kérésekre az ember, mikor jegyet ad, nem is emlékszik.
Ez volt, öregem. És így volt. Mondhatnak akármit. Nem tudom, ki jelentett fel, s nem is érdekel. Azt viszont csodálom, hogy jó tíz hónap kellett ahhoz, míg kiderítették rettenetes bűnömet. De tanultam az egészből. Egy életre. Sohasem voltam kimondottan naiv, nem vártam nem tudom, mit az emberektől, most mégis megdöbbentett több kolléga acsarkodása, akik ellenem nyilatkoztak. Mármint hogy őket akartam letéríteni a becsület útjáról…
No, de igyál még. Hagyjuk az egészet a fenébe. A főiskolai állást nem is sajnálom. Nézd, nem félek az élettől. Ha kell, fizikai melót végzek, s úgy is megélek. Engem nem lehet egykönnyen elejteni. Különben úgy nézett ki, tényleg fizikai melóval leszek kénytelen bizonyítani. Tizenöt esztendei tanügyi tevékenységgel a hátam mögött! Vagy három hónapig lógtam, nem, nem a szeren, a levegőben. Aztán, másodszori kérésemre, a tanfelügyelőség értesített, hogy katedrához juttat az egyik város melletti helyre… Kijár a városi busz. De addig talán ismét lesz kocsim… Pontosan és jól elvégzem a dolgom, megtartom az óráimat, s ott is mutatok fel eredményeket. Utána viszont szabad leszek. Többet nem fognak engem ide, meg oda lódigálni. Az edzősködésről is lemondok. Még azt is forgattam a fejemben, hogy esetleg magánprakszist folytatok, engedélyt kérek, hogy itthon gyógytornarendelőt nyithassak, s úgy mellékesen ezzel foglalkozzam. Meglátom.

Megnéztem a lakást. Hétszobás emeletes épület, minden lehetséges mellékhelyiséggel ellátva, pár lépésre a város központjától, s mégis csendes, egészséges helyen. A pincében – ez is megfelelne lakásnak – önálló központi fűtést biztosító kazán. Az udvaron garázs. Valamennyi szoba berendezve A mai mértékkel hatalmasnak nevezhető konyhában a többi között két frizsider… A házigazda szerint csak maga a lakás most közel félmilliót ér.
Még iszogatunk, s más nem témába vágó kérdésekről beszélgetünk. Könyvekről, mai fiatal írókról például. Hogy kiderüljön, Sz.-ben is leledzik valami az isteni szikrából, íráskényszert érez… A végén nem állom meg szó nélkül: – Te, nem csodálkozom azon, hogy kollégáidat elöntötte a sárga irigység, őszintén bevallom, a lakásodért én is irigyellek. Ilyen nincs is.

A megye vezértanfelügyelője:

– Én az egész ügyet hivatalosan egy mondatból ismerem, a főiskola juttatta el hozzám a rektor aláírásával: „Felbontjuk Sz. munkaszerződését ilyen és ilyen pont alapján.” Az a bizonyos pont pedig az alkalmatlanságra utal. Hogy miért alkalmatlan, s alkalmatlan-e egy általán a tanügyben vagy csak a főiskolai oktatásban, azt már nem közölték velem. Véleményem szerint ez nem volt éppen korrekt eljárás, olyan félmegoldást választottak, ami kibúvókra ad lehetőséget. Mert Sz. vagy elkövette azt a súlyos kihágást, amivel vádolják, s akkor nincs helye a tanügyben, vagy nem, akkor meg miért a nagy felhajtás?!
Ő azt mondja, meditációt adott? Ha ez igaz, akkor jelentkeznie kellett volna, hogy adót fizessen a felvett összeg után, s minden rendben lenne. Különben abban igaza van, hogy nagy disznóságok történnek a konzultációk körül. Valamikor még a tanárok minden ellenszolgáltatás nélkül meditáltak, tartottak pótórákat az arra rászorulóknak. Azóta más lett a tanügyben az etika?
Amikor megkaptam Sz. kérvényét, megkérdeztem a megyei pártbizottság egyik titkárát, mi az álláspontjuk. Azt a választ kaptam, hogy falusi környezetben dolgozhat. Ennek értelmében adtam meg ideiglenes kihelyezését a városhoz közel eső falu testnevelési katedrájára. Ha bizonyít, véglegesítjük státusát. Úgy tudom, szakmailag képzett ember, s remélem, eredményeket ér majd el a gyermekekkel.
Még egyszer hangsúlyozom azonban: ilyen esetekben határozottaknak kell lennünk, egyértelmű döntést kell hoznunk, mellékkapuk nyitva hagyása nélkül, hogy a tanulság nem csak a vétkes, mindenki számára nyilvánvaló legyen.

Kolléga a tanszékről:

– Hát, az egész nagyon meglepett bennünket. Nekem például fogalmam sem volt arról, hogy pénzt fogadott el mindaddig, míg az ügyet nem kezdték kivizsgálni. Az igaz, hogy felvételi előtt sokat sündörgött körülöttünk, s mondogatta, van egy rokon a a felvételizők között, vigyázzunk, hogyan osztályozzuk. Állítólag az orvosokat is megkörnyékezte, akik anatómiából vizsgáztatnak. Én már nem is emlékeztem, hogy kire hívta fel a figyelmemet, utólag visszagondolva úgy rémlik, 7-est adtam neki, annyit érdemelt. Szerencsére az a gyerek nem jutott be, ha bejut, minket is elővettek voln a bűnrészességért. Úgy tudom, ennek az apja jelentette fel. Azzal az indokkal, hogy az ő fia ügyesebb, mint az, aki bejutott, ő is adott pénzt, akkor pedig miért mellőzték csemetéjét? Ilyenkor, persze felfújják a dolgot, már azt is rebesgették hogy volt kollégánknak a fiú szülei küldték a házához a szükséges faanyagot. Úgy tudom, Sz. bebizonyította, hogy ez nem igaz.
Viszont értesüléseim szerint nem adhatta vissza a pénzt, föltehetően azért, mert tartott a leleplezéstől. Egyrészt sajnálom, hogy ilyesmit tett, azért úgy különben ügyes, jó szakember, s mint edző ragyogó eredményeket ért el. Nem is tudom, miért hajszolta a pénzt hiszen olyan anyagi helyzetben van, hogy százezret bármikor elővesz a mellényzsebéből.
De a sajnálat mellett el is ítélem. Az egész ügy sokkhatásként érte a tanszéket. Négy éve működik a testnevelési szak. Erős előítélettel kellett megküzdenünk. Sikerült. Két promociót útjára engedtünk, s úgy tudom, egyetlen végzett kivételével mindenki elfoglalta a helyét, közmegelégedésre dolgozik. S akkor jön ő, s lerontja a nehezen kivívott tekintélyt, foltot ejt a lelkes, szakmailag képzett közösségen. Azóta ujjal mutogatnak ránk vagy hátunk mögött súgnak össze. Nincs nekem különben semmi bajom Vele, de ezt nem tudom megbocsátani neki. Hogy mi van a bejutott I.-vel? Szankcionálták, de nem távolították el a főiskoláról. Igyekszik a gyermek, nem mondom, de azt sem állíthatom határozottan, hogy a jelentkezők között nem voltak jobbak, mint ő…
Sz. esete mindenképpen figyelmeztető példa kell hogy legyen mindannyiunk számára. Mert nemcsak a sündörgésére kellett volna felfigyelnünk, meggondolkoztathatott volna az is, hogy a gyermek bejutása esetére kiadós mulatozást helyezett kilátásba.
Lehet, hogy most haragszik ránk, de nem tehettünk egyebet, állást kellett foglalnunk, hiszen a főiskola, a szak, valamennyiünk becsületéről volt szó.

A kivizsgálás anyagából:

Sz. retrográd elem, vétett a szocialista méltányosság és erkölcs ellen, nem riadt vissza a zsarolástól sem. Visszaélt az oktatásban elfoglalt funkciójával. I.-től bejutása esetére hatezer lejt igényelt, miután a felvételi sikerült, újabb négyezret követelt, azzal tartva sakkban a szülőket, hogy továbbra is tőle függ minden. P.-től 2000 lejt vett föl. Az illető nem jutott be. Nem tudtuk ellenőrizni, hogy visszaadta-e vagy sem az összeget. Arról viszont van tudomásunk, hogy I. szüleinek vissza akarta juttatni a pénzt, amikor érezte, hogy figyelik, annak fejében, hogy hallgatnak, de azok nem fogadták el.
Sz. kiválasztottjaival közölte a lehetséges írásbeli tételeket. Bizonyos jelekben egyezett meg velük. Egyiknek azt ajánlotta, hogy a sorvégi kötőjeleket hosszabbítsa meg. A másiknak pedig, hogy az első oldal végén fogalmazzon úgy, kerüljön oda egy jól látható kettőspont. Annyira primitív volt az ötlet s még inkább a kivitelezés, hogy a dolgozatok láttán bárki gyanút foghatott volna. Valószínű, hogy Sz. mindent egy lapra tett föl, a vizsgáztatóknak nem is szólt az említett jelekről. Bizalmat akart ébreszteni maga iránt a szülőkben, s várta a borítékban meghúzódó köszönetet. Sz. a gyakorlati kizáró jellegű próbák alkalmából hamis felnagyított eredményeket diktált be. Más esetekben is vétett a szocialista méltányosság ellen.

A municípiumi pártbizottság titkárának a véleménye:

– Részt vettem azon a gyűlésen, amelyen Sz.-t kizárták a pártból. A meghökkenés, a baráti kapcsolat nem zavarta abban a kommunistákat, hogy egészséges álláspontra helyezkedjenek. Nem csak a rektor, a közvetlen kollégák is elvszerű magatartást tanúsítottak, elítélték Sz. tettét. Mégis, az az érzésem, nem voltak eléggé kombattívak. Mintha valami köznapi üggyel álltak volna szemben, ítéletük mintha nem lett volna eléggé mélyről fakadó. Sz. mindent beismert, sajnálatát fejezte ki hogy foltot ejtett a közösség becsületén, bocsánatot kért s megfogadta, hogy bárhová kerüljön is, munkájával feledteti a történteket.
Napnál világosabb, hogy súlyos kihágást követett el, ennek arányában kapta a büntetést is. Ha tényleg csak meditált, akkor is megszegte a minisztérium nagyon világos intézkedését, amely értelmében az, aki diákot készít fel, nem lehet tagja ugyanott a felvételiztető bizottságnak. Arról nem is szólva, hogy minden jövedelem adó alá esik.
Mindettől függetlenül nem akartuk, hogy az utcára kerüljön, azt javallottuk az illetékes szervnek, adjon neki lehetőséget annak a bizonyítására, hogy az eset valóban csak kisiklás, baleset volt. Nem tekinthetjük visszavonhatatlanul elveszett embernek.

A riporternek úgy tűnik, hogy az ellentmondásoktól függetlenül az ügy világos. Bizonyos részletkérdések ugyanis nem osztanak és nem szoroznak. Két dologért azonban aggódik. Szeretné, ha a bejutott diákot a tanárok és társai minden előítélet nélkül, érdemei szerint kezelnék. Másrészt pedig erősen reméli, hogy a szülők ebből az egész történetből nem azt a következtetést vonják le, hogy így lehet bejutni a főiskolára. Márcsak azért se, mert a törvény egyformán ítéli meg a lefizetőt és azt, akit lefizetnek. Nem szeretem a tanmeséket, a szájbarágott tanulságokat, mégse állhatom meg, hogy a gyermekek érdekében a nadrágszíj már-már egészségtelen összehúzását is vállaló szülőknek ne mondjam el annak a tanárnak egyediségében is klasszikusnak számító történetét, aki úgy gondolkozott: húsz jelentkező szüleitől kérek öt-ötezer lejt azzal, hogy bejut a gyermek, ha nem, a pénzt visszaadom. És talpig becsületes volt. Vissza is juttatta. A húszból legalább tíz viszont tudása, felkészültsége alapján bejutott. Az illető, anélkül, hogy bár a füle botját megmozgatta volna, félszázezer lejhez jutott. Ugye, milyen aranyos ember volt?

A tételek borítékban érkeznek. Az azokat megelőző pénzes borítékok még annyi esélyt sem kínálnak, mint a zárt sorsjegyek. Hogy van húszezres? Annyi nincs is…

Megjelent A Hét IV. évfolyama 35. számában, 1973. augusztus 31-én.