Angol szavak néha zavarba ejtően többértelműek. Az ember el sem hinné, hogy az ismerősen hangzó „bingo” köznapi értelemben italt, pálinkaféleséget, kitágítva dáridót, nagy murit jelent, de kiderül róla, hogy egyfajta szerencsejáték neve, sőt táncmulatságon a hölgyválaszt is ezzel a szóval illetik. Nagy a választék.
Esetünkben a Bingo egy színpadi mű címe, szerzője Edward Bond, a jó nevű angol drámaíró. Utal pedig a cím egy, a lottóhoz hasonló szerencsejátékra, reálisan és képletesen. Mint tudjuk, a szerencsejáték a hirtelen meggazdagodás egyik, bár eléggé ritkán előforduló változata.
Angliában, a legkorábbi kapitalizmus idején a szerencsevárás, az emberi természetnek ez az örök sajátja részben még mindig a földbirtokra vonatkozott: ekkor bontakozik ki a közföldek kisajátítása, a nagybirtokosok ekkor térnek át a gabonatermesztésről a juhtenyésztésre és juttatják koldusbotra a kisbérlők tömegét.
Edward Bond darabjában betű szerint ugyan a tizenhatodik század megidézése folyik a színpadon, de az író hamisítatlan huszadik századi szellemben, a „new brutalism” örömével nyomorgatja alakjait.
S méghozzá nem kisebb óriást, mint magát William Shakespeare-t, akinek szerepe a Stradford-on-Avon-i közföldek kisajátításában kétségtelenül történelmi tény. Ám Bond valósággal celebrálja az idős mester megalázását, agyafúrtan, módszeresen kínozza a csontja velejéig, mintha valamiféle szertartást, igazságte vést hajtana végre, amivel századokig adósa maradt az emberiség. Közben áramütésekként, sokkeljárással adagolja a megrökönyítést, elborzasztást, az undort. A szerepet John Gielgud, a világhírű Shakespeare-színész alakítja a londoni Royal Court színpadán.
Féktelen szabadságban tobzódó, erkölcsi fertőbe süllyedt társadalom, mocsárszag, hullabűz. Ebben a környezetben intézi el Bond az európai szellemiség egyik legnagyobb alakját. Magyarázatot is fűz tettéhez: a Bingo az író és a társadalom viszonyát példázza. Bármely időben és bármely földrajzi fekvésben forduljon is elő az író, a fentiekben vázolt módon viszonyul a mindenkori társadalomhoz, és az igazsághoz. Mert író és igazság között szakadék tátong, melyet művével próbál áthidalni az alkotó, de életműve ellene fordul, és őt vádolja. Ebből a térben és időben univerzálisra lapított erkölcsi tételből bontakozik ki a dráma, mely Shakespeare-t, mint a magán- és köznyomorúság leverő példáját mutatja fel.
Drámaírónak és rendezőnek ma a korszerű színházban mindent szabad. Shakespeare nem Shakespeare, a kor nem az ő kora, a történet nem az ő története, de az egész együtt jó alkalom egy bondi igazság kinyilatkoztatásához. Ami még csak nem is eredeti. Mert mondják, hogy Heine ugyan szép verseket írt, de pénzt kért kölcsön a nagybácsikájától, amit elfelejtett megadni, és Tolsztoj családi élete körül is akadnak gyanús foltok, nem is szólva Proustról és így tovább. Úgy bizony, nagy alkotók nem mindig dicsekedhettek a legkifogástalanabb jellemmel. Könnyen elképzelhető, hogy Shakespeare sem bővelkedett polgári erényekben, de hogy jellegzetesen reneszánsz ember volt, bővérű, forró képzeletű, szenvedélyes és merész, semmiképpen sem száraz, kifacsart figura, egy tönkrecivilizált mai bot – ennyit azért még Bond is elismerhetne.
A demitizálásnak azonban nincs határa. Úgy látszik, semmi sem korlátozhatja, sem emberiesség, sem egy kis szemérem, de még pusztán a jó ízlés sem. Mintha más, erősebb belső indítékok, nehezen fékezhető indulatok késztetnék a Bondokat a rombolásra. Korok, társadalmak, történelmi események és történelmi személyiségek meztelenre vetköztetése után, miután már minden hősről lehúzták mind a hét bőrt, mi marad hátra? Eljött a nagy alkotók ideje: tudósok, írók, művészek a pellengérre!
Miért kímélnék éppen Shakespeare-t?
Hiszen ellene szól a legtöbb érv. Vagy nem ő tudott-e legtöbbet az emberi vágyakról, a sötét indulatokról? Nem fedte-e fel mesterien a lélek mélyén lappangó, a tudat elől is rejtőzködő gyilkos ösztönöket? Ideje, hogy megkapja érte a büntetést. Nem véletlen, hogy a sort éppen ő nyitja meg, aki méltán fájhat sok tollforgatónak.
Kétségtelen, hogy William Shakespeare kibírja ezt a merényletet is, amint évszázadokon át sok egyebet kibírt. De mi lesz Bonddal? Ő érte inkább aggódhatunk.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 8. számában, 1975. február 21-én.